Ádáz lemondás - Tóth Krisztina: Kutya

  • Keresztesi József
  • 2008. április 24.

Könyv

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor hegyoldalról leomlott hókupacnak. Sötétedett, nem látszott más a tájból, csak ónos földek, párás volt az ablak, ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna, mintha egy kabát emelgetné a karját: egy árnyékstoppos az útszélre dobva, amin fényszórók tekintete hajt át.

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor

hegyoldalról leomlott hókupacnak.

Sötétedett, nem látszott más a tájból,

csak ónos földek, párás volt az ablak,

ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,

mintha egy kabát emelgetné a karját:

egy árnyékstoppos az útszélre dobva,

amin fényszórók tekintete hajt át.

Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban

odaérve mindenki kerülőt tett,

nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,

és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,

a mellső két láb támaszkodott a sárban,

mintha indulna, orrát a szélbe tartva,

a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,

péppé roncsolva terült szét az alja.

A véres szőrből kiálló hátsó lába

egyenletes, kínos ütemre rángott,

ült a fél kutya, nyitva volt a szája,

és láttam a szemén, hogy mindent látott.

Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,

könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,

vagy legyen mögöttünk már valaki végre,

aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!

Mit kell csinálni? - emelted föl a hangod,

mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?

Azt akartam, hogy állj meg, és ne hagyd ott,

ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld meg.

Egész héten ott volt a kutya köztünk.

Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.

Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,

és szavakkal kéne kerülgetni folyton.

De mégse tudtam nem akarni, hogy este

fölém hajolj: feszülő karodat néztem,

próbáltam nem gondolni a testre,

ahogy ott támaszkodik az árokszélen,

arra az ütemes mozgásra, miközben

a szemed a távolba néz és nem felel,

hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás

van abban is, ahogy szeretkezel,

ahogy azt kérdezed, mégis, mit akarsz tőlem,

miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,

és látni a vállad mögött a szitáló esőben

ázó tájat a véres, téli éggel.

(Jelenkor, 2008. április)

Az országút szélén haldokló kutya és a kutyát kerülgető autósor képe: más talán megelégedne annyival, hogy rögzítse ezt a látványt, mely önmagában is bőségesen elegendő anyag egy költemény számára. Az apró kormánymozdulat, mint az úton lévők közös tehetetlensége, közös kudarca és szégyene.

A közössé váló szégyen lényege, hogy nem porciózható szét személyes felelősségek kisebb-nagyobb adagjaira. Valakinek meg kell állnia, és agyon kell ütnie a kutyát. Agyonütni vagy ráhajtani. Erre a perverz módon helyes döntésre csak néhány másodperc adatik. A döntésre, amelyet nem a múltbeli döntéseid vagy tetteid kényszerítenek ki, csupán a találkozás vakvéletlene.

Valakinek meg kell állnia - valakinek, de nem feltétlenül neked. Továbbhajthatsz, viheted magaddal a szégyenporciót.

Mondom, ez a jelenet bőségesen elég gyújtóanyag egy súlyos költemény létrejöttéhez. Ám a letaglózó, traumatikus pillanat nem a vers kizárólagos témája, hanem a finom szövésű motívumháló szervező közepe. Tóth Krisztina a vers második felében tovább emeli a tétet. Nem ússzuk meg azzal, hogy átvettük a porciónkat, ki is kell bontanunk a csomagot. A felelősség ugyanaz, a szégyen viszont sohasem személytelen, mert a hatása mindig személyre szabott. Egy hétté tágul a pillanat, egy kapcsolat analízisévé. S ahogy a kutya haláltusája a támaszkodás és a rángó mozgás motívumán át egybemontírozódik a szeretkezés jelenetével, az "ádáz lemondás" válik a vers voltaképpeni tárgyává.

És valamiképp ez az ádáz lemondás árad abból a hangból is, aki a történetet elbeszéli.

Egyébként ne tévesszen meg bennünket, hogy a Kutya negyvennégy sora valóban egy történetet beszél el: költeményről van szó. Fenntartva, hogy mindez akár egy novella anyaga is lehetne - mint ahogy Tóth Krisztina novelláiból is rendre kibontható az a motívumháló, mely akár egy vers szerkezetét is szigorú következetességgel egybetartaná -, mégis csak az elbeszélés zenéje ad valami nehezen elviselhető feszültséget a dolognak. Keresztrímes, flottul gördülő sorok vonulnak, mintha nem is arról szólna az egész, amiről. Magadban dúdolva olvasod, és nem hiszel a szemednek. Aztán egy ponton zökken a rímelés, aligha véletlenül. A jambikus sorok egy apró kormánymozdulattal kerülőt tesznek, a "Mégis, mit akarsz tőlem?" sorvégre nem tiszta rím, hanem asszonánc válaszol: "ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld meg." Elhangzik a mondat, és ez a pont válik a költemény dramaturgiai cezúrájává, a következő sorral ("Egész héten ott volt a kutya köztünk") veszi kezdetét a szégyencsomag bontogatása.

Rímelésről beszélek, költészetről meg motívumhálóról, meg a szégyen szerkezetéről. A kutyáról magáról hallgatnék. Nincsenek jó válaszaim, hagyjanak békén, nincs is jogosítványom, lejárt tizenöt éve.

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.