Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
Sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját:
egy árnyékstoppos az útszélre dobva,
amin fényszórók tekintete hajt át.
Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
A véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre,
aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!
Mit kell csinálni? - emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?
Azt akartam, hogy állj meg, és ne hagyd ott,
ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld meg.
Egész héten ott volt a kutya köztünk.
Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
De mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis, mit akarsz tőlem,
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitáló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.
(Jelenkor, 2008. április)
Az országút szélén haldokló kutya és a kutyát kerülgető autósor képe: más talán megelégedne annyival, hogy rögzítse ezt a látványt, mely önmagában is bőségesen elegendő anyag egy költemény számára. Az apró kormánymozdulat, mint az úton lévők közös tehetetlensége, közös kudarca és szégyene.
A közössé váló szégyen lényege, hogy nem porciózható szét személyes felelősségek kisebb-nagyobb adagjaira. Valakinek meg kell állnia, és agyon kell ütnie a kutyát. Agyonütni vagy ráhajtani. Erre a perverz módon helyes döntésre csak néhány másodperc adatik. A döntésre, amelyet nem a múltbeli döntéseid vagy tetteid kényszerítenek ki, csupán a találkozás vakvéletlene.
Valakinek meg kell állnia - valakinek, de nem feltétlenül neked. Továbbhajthatsz, viheted magaddal a szégyenporciót.
Mondom, ez a jelenet bőségesen elég gyújtóanyag egy súlyos költemény létrejöttéhez. Ám a letaglózó, traumatikus pillanat nem a vers kizárólagos témája, hanem a finom szövésű motívumháló szervező közepe. Tóth Krisztina a vers második felében tovább emeli a tétet. Nem ússzuk meg azzal, hogy átvettük a porciónkat, ki is kell bontanunk a csomagot. A felelősség ugyanaz, a szégyen viszont sohasem személytelen, mert a hatása mindig személyre szabott. Egy hétté tágul a pillanat, egy kapcsolat analízisévé. S ahogy a kutya haláltusája a támaszkodás és a rángó mozgás motívumán át egybemontírozódik a szeretkezés jelenetével, az "ádáz lemondás" válik a vers voltaképpeni tárgyává.
És valamiképp ez az ádáz lemondás árad abból a hangból is, aki a történetet elbeszéli.
Egyébként ne tévesszen meg bennünket, hogy a Kutya negyvennégy sora valóban egy történetet beszél el: költeményről van szó. Fenntartva, hogy mindez akár egy novella anyaga is lehetne - mint ahogy Tóth Krisztina novelláiból is rendre kibontható az a motívumháló, mely akár egy vers szerkezetét is szigorú következetességgel egybetartaná -, mégis csak az elbeszélés zenéje ad valami nehezen elviselhető feszültséget a dolognak. Keresztrímes, flottul gördülő sorok vonulnak, mintha nem is arról szólna az egész, amiről. Magadban dúdolva olvasod, és nem hiszel a szemednek. Aztán egy ponton zökken a rímelés, aligha véletlenül. A jambikus sorok egy apró kormánymozdulattal kerülőt tesznek, a "Mégis, mit akarsz tőlem?" sorvégre nem tiszta rím, hanem asszonánc válaszol: "ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld meg." Elhangzik a mondat, és ez a pont válik a költemény dramaturgiai cezúrájává, a következő sorral ("Egész héten ott volt a kutya köztünk") veszi kezdetét a szégyencsomag bontogatása.
Rímelésről beszélek, költészetről meg motívumhálóról, meg a szégyen szerkezetéről. A kutyáról magáról hallgatnék. Nincsenek jó válaszaim, hagyjanak békén, nincs is jogosítványom, lejárt tizenöt éve.
