Léteznek a világirodalom olyan remekművei, amelyeket elolvasva az emberben egyfolytában az a kérdés zakatol: miért nem ismeri ezt mindenki? Ilyen Wajdi Mouawad, a Libanonban született, Párizsban, majd Montrealban élő drámaíró, színész, rendező, műfordító Futótűz című színműve - amely az Európa Kiadó drámaantológia-sorozatának kanadai kitekintést nyújtó kötetében jelent meg. Derék sorozat az Európáé: a piacon gyakorlatilag egyedülálló, s új részeit (legfeljebb) viszonylag halk visszhang fogadja, holott hiánypótló mivolta megkérdőjelezhetetlen.
Mouawad művéről nehéz lenne megmondani, miért is született meg drámaformában. Plasztikus leírásai, a helyszínek sokasága és bonyolultsága - fegyveres őrökkel, kiégett buszokkal teli sivatagos tájak, menekülttáborok és börtönök váltakozva a nagy- és kisvárosi környezettel -, no meg a hosszú, lírai-filozofikus, többször olvasandó monológjai mind nagyregényért kiáltanak. A gyakori színváltások, a szereplők négy-öt különböző életkorban való ábrázolása és - megint csak - a lenyűgöző helyszínek miatt pedig a filmes megjelenítés is adja magát. Talán mindkettővel nagyobb karriert futhatna be a Futótűz, mint ahogy azt (nem) teszi így, az irodalom mostohagyerekeként: drámaként.
A színdarab témái mind örökérvényű kérdések - még ha így, leegyszerűsítve netán közhelynek is hathatnak: a gyűlölet szülte háborúk lélekőrlő hatása az egyénre, a gyökérkeresés, a bevándorlók szembe(nem)nézése felmenőik múltjával, a hazug énkép lerombolásának szükségessége vagy szükségtelensége -, s a rájuk adott válaszok szemernyivel sem könyörületesebbek vagy bölcsebbek (bölcselkedőbbek) a hihetőnél. Mouawad úgy festi meg szereplői lelkivilágát, hogy az már-már ijesztő: nehéz elhinni, hogy ilyen sebészi pontosságú ábrázolás elérhető saját tapasztalatok nélkül - s nehéz elhinni, hogy valakinek ennyi és ilyen kegyetlen saját tapasztalata legyen. Az ikreire végrendeletében első blikkre misztikusnak tűnő, ám mégis a legkeményebb valóságba vezető feladatot bízó anya és gyerekei körül bonyolódó cselekmény és az úgymond csattanó hibátlan, s a dramaturgia is oly feszes, a történet is oly összefogott, hogy az olvasó idegei szintén pattanásig feszülnek.
Igen erős felütés ez, különösen mivel a drámák korántsem egységes színvonalúak. Ez azonban nem bírálata a szerkesztésnek; a most megjelent hét - és Magyarországon egy híján eleddig teljesen ismeretlen - színmű nyilvánvalóan nem adhat teljes képet Kanada francia és angol nyelvű színházáról, így ráadásul örvendetes, hogy legalább ez a hét mindegyike egymástól elütő stílust képvisel. Noha néhol olybá tűnik, a különlegesség és egyediség az egyetlen, ami "eladja" a művet.
Ilyen Tomson Highway, a krí indián törzsből származó író Rézangyalokja is: szereplői egytől egyig rezervátumban élő indián asszonyok, no meg Nanabus (a "Szélhálmos"), az észak-amerikai indián mitológia furcsa, itt madáralakban megjelenő alakja. Nehéz elképzelni, hogy e kultúra ismerete nélkül is megállna a színpadon a darab - főleg, mivel valóban szereplőinek "egzotikuma" teszi ki a legjelentősebb részét. Egyébként sokszor látott, archetipikus történet a Rézangyaloké: szegény, segélyből élő emberek tekintenek vágyaik netovábbjaként valamire, ami egyébként nevetségesnek tűnik - itt a Torontóba érkező A Világ Legnagyobb Bingójátékára -; megspékelve némi (túl) lírai barátságról, szerelemről és jóságról szóló tanmesével.
Egyébként is jellemző - vagy Kanadára, vagy csak a kötet szerkesztőjére - a témaválasztás bátorsága; valahogy elevenebbnek, élőbbnek tűnnek ezek a drámák sok magyar rokonuknál. A szereplők a már említett bevándorlókon és indiánokon kívül néhol öregek otthonában élő háborús veteránok, kódfejtők és matematikus professzorok (Fél élet), hol komoly problémákkal küzdő tizenévesek (A hasbeszélő), hol tanyasi farmerek és drámaírók (A rajzos fiú). Ezek után feltűnő, milyen kevésszer szerepelnek (ha egyáltalán) a magyar drámairodalomban a hazánkban élő kisebbségek, különös mesterségű emberek vagy akár az Alföld lakói. Egzotikus témáért nem kell átrepülni az óceánt.
A kötet második legerősebb darabja egy isten háta mögötti tanyán játszódik: Michael Healey A rajzos fiúja értelmi fogyatékos veterán, aki társával együtt egy veszteséges farmon éli mindennapjait egy "tanulmányi kiránduláson" lévő drámaíró érkezéséig. S akár a Hamletben - melyet fel is idéz Healey, ráadásul annak egy tetszetős, egyedi értelmezését is felvillantva -, mikor a két farmer saját életét látja viszont a színpadon, visszafordíthatatlan változások indulnak el az életükben.
A darab a vadnyugati helyszín és annak fogyatékos lakója miatt kissé Steinbeck Egerek és emberekjét idézi; de hiába működik a történet, hiába erős a katarzis, hiába hibátlan a dramaturgia, A rajzos fiú tizedannyira sem ismert, mint Steinbeck munkássága. Itthon még sosem mutatták be, holott színpadi igényei egyáltalán nem nagyok, s talán lehet azt mondani, a siker is garantált lenne.
Morris Panych egyedüliként itthon is játszott Történet a hetedikenje tehetséges stílusgyakorlat: az öngyilkosjelölt férfi a hetedik emeleti párkányon állva megannyi érdekes, mókás, tragikus vagy megindító emberi sorssal találkozik, ugrani ideje sincsen. Láttunk ilyet már sokszor, de a történetek rendkívül fantáziadúsak és szórakoztatóak, s még a sablonokat kínáló végjáték - ugrik vagy nem ugrik? - is ügyesen van megoldva; tökéletes szórakozás hetven oldal erejéig. A könnyedebb drámák sorát erősíti Evelyne de la Cheneliére Eper januárban című műve is: többszörösen megcsavart, "végül kiderül, hogy mindenki ismer mindenkit" jellegű, kellemes romantikus történet happy enddel, végig ködösítve, hogy mi a valóság és mi zajlik csupán az egyik szereplő fejében, az idősíkok könnyed egymásba csúsztatásával. Bár nem feledhetetlen, de egy estére mindenképp jó szórakozást nyújtó egyfelvonásos lehetne belőle bármely színházban.
Larry Tremblay A hasbeszélője kaotikus, fekete humorú abszurd, gyerek főszereplővel; színházban alighanem döbbent csend fogadná. Villámgyors expressz, mely a szatíra, a komoly problémafelvetések, a karikaturisztikus jellemrajz és a színtiszta groteszk között száguldozik, ráadásul a hirtelen elfeketülő emberhez és a hason egyszer csak megjelenő tetováláshoz hasonló ötletek miatt színpadra állítani sem lehet a legegyszerűbb feladat. Nem úgy a melodramatikus, de feloldozást nem adó és némi humort is fel-felvillantó Fél élet (John Mighton darabja), mely megindító, de nagyon is valószerű történeteken, a sablonokat messzire elkerülve ad szép képet az életkoruk és akaratuk szerint nagyon is felnőtt, de öregségük és abból fakadó állapotuk miatt gyerekként kezelt idősekről - ennek hazai színpadra állítását nem a színi igények, inkább a tabuk szabad kezelése akadályozhatja. Vagy ki tudja, mi más.
Fordította Bognár Róbert, Kovács Krisztina, Kúnos László, Lakos Anna, Molnár ZsóÞa, Szaffkó Péter, Upor László. Európa Könyvkiadó, 2007, 512 oldal, 3400 Ft
