Majoros Sándor a pontosan és jól fogalmazó prózaírók közé tartozik. Mondataiban kevés a fölösleges szó, novelláiban a fölösleges mondat, történeteiben pedig a fölösleges rejtelem. Olvasóbarát, szimpatikus, humoros. Ezeket a szavakat persze nem minden szépíró venné magára és művére nézve dicséretnek, mondván, hogy ennél magasabb rendűek a célok. Prózája sem kizárólag a szórakoztatónak mondott kategória, de mint jó mesélő kiváló érzékkel tudja egyensúlyban tartani írásaiban a népi anekdotázós hajlamot és a szikár próza egyszerű tárgyilagosságát. Ez a kettősség teszi vonzóvá még a kevésbé eredeti történeteit is. E könyv érdekessége pedig az, hogy mintha ez az összegzés mutatná meg nekünk igazán Majoros prózájának problémáit, amelyek az egyes novellákat vagy köteteket olvasva valamennyire rejtve maradhattak. Jó emlékű írások bukkannak itt föl, de így együtt mintha inkább az eddigi életmű téves kanyarjaira és mellékutcáira hívnák föl a figyelmet, még ha a végkifejlet bizakodásra is ad majd okot.
A szerkesztői szándék méltányolható. Mintha egy képzeletbeli életút rajzolódna ki ezekből a történetekből, egy bácskai fiúé, aki a faluból végül a városba kerül, kisgyerekből felnőtt lesz, közben végignézi és megéli népe és más népek háborúját, közös országuk széthullását. A novellák ilyen értelmű egymás mellé rendelésével nincs baj; aki most ismerkedik Majoros prózájával, elégedett lehet: látszólag egymást tovább mesélő és kiegészítő történeteket olvashat. A kötet első szakaszában szereplő szövegek, amelyek a bácskai gyermekkor nagy szegénységben eltöltött, de sok tanulsággal és felhasználható élménnyel szolgáló éveit írják le, még magukon hordozzák az elmesélni vágyás modorosságait, de már mutatják Majoros vonzódását a titokhoz, a megmagyarázhatatlan leírásának vágyához. A Telecskai dombok, A zongora, Az ajándékmalac című írások valójában mind arról mesélnek, hogyan dacol a hitetlenségbe kényszerült ember a titokkal, a véletlennel, a természeten túlival. A szegénység annyira racionálisan és színtelenül gondolkodóvá tette az embereket, hogy ezekben a történekben a misztikum kénytelen a hétköznapi eseményekben helyet találni magának, azokat zilálja szét félelmetes káosszá, ahogy egy éppen megháborodni készülő ember rendezi át lassan saját világát. Jó példa erre a Gecsemáni kert szónokló, bibliaivá torzuló apája, akit tehetetlensége és vérmérgezése prófétává tesz saját udvarában. Ez az írás egyébként a legerősebb darab a falu világából, ebben marad helyes egyensúlyban valóság és képzelet, és ebben még a térdre ültetős-mesélős fordulat is viszonylag kevés, ami nem feltétlenül mondható el mindig a szerző modoráról. Sajnos gyakoriak az előrejelzések, az "akkor még nem sejtettük" hangulat, vagy a műdalszerű fordulatok: "de az idő ugyebár huncut jószág, hol így, hol úgy múlatja magát". Ugyanakkor akadnak olyan mondatok is, melyek a népnyelvi leleményességet és kiváló képalkotó képességet jelenítik meg és alkotják újra: "a dunsztosüvegek mögül meg átviláglott a fal fehérje" - írja a család szegénységéről.
Ami viszont ezután következik, az a véletlenszerűség és a sorsszerűség gyanús összemosása. Majoros gyakran olyan véletlenek felé sodorja szereplőit, melyek nem jelentenek valódi fordulatot, hanem az amúgy jól kiszámított hatású groteszk végkifejlet irányába alakítják a történetet. A kötet közepe táján egymás után sorjáznak a tragikus események, gyanús ügyletek, kígyómarás, elveszett gránát, erdőtűz, törött láb és más balesetek, melyek nem egy szeszélyes és kiállhatatlan feljebbvaló evilági ténykedését bizonyítják a történetben, sokkal inkább egy amúgy ötletgazdag, de túlságosan is felismerhető írói szándék munkálkodását a szövegben. Legjobb példa erre az Akácfáink sokáig élnek borzasztó, de értelmetlen favágóbalesete, ami természetesen mi mással, mint egy szerelmi csalódással áll szoros, majdhogynem ok-okozati összefüggésben. (Ebben a szakaszban kap helyet a méltán ismert és honorált Szarvaskaland című darab is, amely kiemelkedik a többi közül: nemcsak a kötet, de Majoros pályájának legjobb írásai közé tartozik - jobban kigondolt helyet érdemelt volna tehát, még akkor is, ha némileg borul a szerkesztési elv.)
A kötet végére jutó utolsó két novella pedig sok szempontból egészen más, mint az előzőek, egyrészt jóval terjedelmesebbek, más tehát a ritmusuk, a felépítésük is; másrészt az elbeszélői hang egészen megváltozik bennük, őszintesége jóval kíméletlenebb lesz, érzelmessége pedig inkább önzőnek és esendőnek mutatja a hőst, mintsem ravasznak, vidámnak és túlélőnek, ahogy korábban. A Szembetegség című írás főhőse szomorú és nagyon is mai középkorú férfi, a nagyváros szürke lakója, aki viszont már nem az érzékelésen túli világ kiszolgáltatottja, hanem saját testének, betegségének rabja és áldozata. Hibát hibára halmozó Jack London-i figura, akinek ügyetlenkedése, értelmetlen vágyai és kétes elképzelései végül suta, értelmetlen halálát hozzák. Nem az erős férfi diadalmas bukása ez, hanem azé, aki meg sem próbálta, csak eszébe jutott. Gondolt rá, hátha.
Érdekes és időszerű hangnemváltás ez, még ha a stílus és a nyelv véglegesítésének áldozatul fog is esni néhány jobb sorsra érdemes ötlet. Ahogy a Szembetegség is inkább a próbálkozások sorába tartozik, bár már sejteti, mire számíthatunk az elkövetkezőkben; a kötetet záró Akaratpróba pedig már egyértelműen mutatja is. Sötét, kellemetlenkedő és groteszk hangvételű.
Ahogy a képzeletbeli életút hőse középkorúvá érett, úgy Majoros Sándor prózája is éltesebb lett a kötet végére. Van olyan, aki bájos kisgyerek volt, aztán nyurga-suta kamasz lett, majd jelentéktelen fiatalember, de középkorára mintha megszépülne. Kicsit megőszül, hangja érdesebb lesz, mozdulatai nyugodtabbak. Szavaira oda kell figyelni. A férfiak hasonlítani akarnak rá, a nők pedig most először megnézik maguknak.
Bízzunk a középkorú Majoros-hősökben.
Timp Kiadó, 2007, 399 oldal, 2850 Ft
