A XVIII. századi zsidó pénzember sorsa a július 10-13. közötti fővárosi vetítések - amiket az antiszemita kiadványok legismertebb hazai terjesztői, a Gede testvérek szerveztek - okán néhány napra nálunk is foglalkoztatta a szélesebb nyilvánosságot. (A szélsőjobbos szubkultúrában már régen jelen volt, persze ugyancsak a Harlan-produkció, illetve az abból készült könyvváltozat miatt.) A Joseph Süss Oppenheimerről (róla lásd Jud Süss: a történelmi alak című keretes írásunkat) megjelent számos beszámolóban akadt viszont egy nagy múltú tévedés, miszerint a náci kampányfilm a világhírű német író, Lion Feuchtwanger (1884-1958) azonos című regényéből, illetve a XIX. századi romantikus költő és író, Wilhelm Hauff (1802- 1827) novellája alapján készült volna. E vélekedést kétségkívül megalapozta Feuchtwangernek a filmet elítélő 1941-es nyílt levele. Veit Harlan azonban tagadta, hogy Feuchtwanger műve lett volna a kiindulópontja - irodalmi forrásként egykorú krónikákat, későbbi átiratokat és Luther Márton öregkori írását, az 1543-as A zsidók és hazugságaik című pamfletjét jelölte meg -, sőt azt is állította, hogy Feuchtwanger regényét (amit az 1933-as berlini könyvégetéskor a nácik máglyára vetettek) nem is ismeri. A cáfolat félig igaz, mert a film nem a Feuchtwanger-mű puszta átdolgozása; és félig hamis, mert Harlan természetesen ismerte mind a regényt, mind az abból készült 1934-es angol filmváltozatot, a Lothar Mendes-féle náciellenes Jud Süsst. (Ez utóbbi címszereplője a kor híres német színésze, Conrad Veidt volt, a filmtörténeti klasszikus Casablanca Strasser őrnagya.) Harlan azonban nem ellopta Feuchtwanger művét, hanem viszonyult hozzá - már amennyire egy ideológiai tanmese viszonyulni képes egy szuverén műalkotáshoz.
Wilhelm Hauffnak közvetlenül
még ennyi köze sincs Harlan filmjéhez - de hogy közvetve sincs, azt már nem mondanánk. Az elsősorban a mese- és dalgyűjteményeiről ismert író rövid élete végén írta a német késő romantika e tipikus novelláját, amelyben a kiteljesedésre vágyó, de a konvencióktól gúzsba kötött, szenvedélyekkel teli személyiség vergődik a lélek, valamint a természet ködös, misztikus tájain. Hauffot elsősorban nem a zsidó Oppenheimer pénzügyi manőverei izgatták, hanem Süss húgának és a főhősnek, az evangélikus Gustavnak a vallási különbözőség miatt beteljesülhetetlen szerelme. Sem a koncepció, sem a szereplők nem hasonlítanak a propagandafilmhez - ám Hauff elbeszélése mégsem tekinthető ártatlan szövegnek. Munkája részben historikusi ambícióval készült, márpedig a kor embere a történelmi tárgyú írásokra hajlamos volt úgy tekinteni, mint "a" történelmi igazságra. Hauff tehetsége, nyelvének kifejező ereje miatt a Jud Süss egyszerre "igazolta vissza" és erősítette tovább a zsidókról létező sztereotípiát, és Hauff jelenének, a restaurációs Németföldnek a kiújuló antiszemitizmusát. A zsarolással, vesztegetésekkel operáló Süss reakcióit több helyen is "álnok pillantásként", "kaján vigyorként" jellemzik, és nemcsak Oppenheimer keresztény ellenfelei, hanem maga a narrátor is. A mű csúcspontján az éjjeli erdőből kikeveredő Gustav és a barátja egy olyan faluba vetődnek, ahol a derék protestáns parasztok az ördög jelenlététől rettegnek - és nem sokkal később Süsst valóban ott tartóztatják le a katonák.
Oppenheimer egyébként Feuchtwangernél sem rokonszenves: hidegen számító karrierista, aki sem más, sem a saját érzelmeire nincs tekintettel. Megbízói előtti meghunyászkodását, sértegetéseik alázatos tudomásulvételét az író távolságtartó gúnnyal szemléli. A terjedelmes regényben haladva azonban egyre inkább az az érzésünk, hogy
Feuchtwanger
csőbe húzza olvasóját; a jól ismert antiszemita klisék idővel a visszájukra fordulnak. Valóban, Süss gátlástalan törtető, ám még mindig sokkal különb, mint a pénzéhes, képmutató keresztény - katolikus és protestáns - környezete. Ahogyan kiderülnek titkai - rejtegetett félárva lánya, ambivalens viszonyulása saját zsidóságához, karriervágyának mozgatói -, úgy válik egyre bonyolultabbá a személyisége.
Feuchtwangernek a világhírt ez a regény hozta meg. Az író kétségkívül nagy anyagot mozgatott meg, korfestése, az életrajzi vonatkozások jó része hitelesnek tekinthető, a per leírása pedig az újabb kutatások tükrében is kiállja az idő próbáját. A Jud Süss azonban mindezzel együtt sem kiemelkedő irodalmi mű; Feuchtwanger érdekes karaktereket hagy félkész állapotban, helyenként a könnyebb utat választva didaktikusan pszichologizál, és fölöslegesen szájbarágónak hat olykor az is, amikor a nem zsidókkal mondatja ki, hogy Süss menynyivel értékesebb náluk.
De Feuchtwanger a nagyra törő és zsidóként is csúcsra jutó, majd onnan a vesztébe zuhanó Süssben a maga bizonytalanságaival is szembenézett. A kulcsjelenetben Süss előtt feltárul addig eltitkolt múltja: egy híres protestáns lovag zabigyereke. Kikeresztelkedhetne tehát, s ilyen őssel minden addig elért pozíciója legitimmé és támadhatatlanná válna - Oppenheimer azonban zsidó marad, amit a börtönben sem ad föl (bár egy halvány kísérletet tesz rá). Aligha véletlen, hogy a gazdag gyáros fiaként meggyőződéssel asszimilálódó, de a "teljes értékű németség" elérését - éppen az őt gyanakvással figyelő németek miatt - idővel lehetetlennek tartó Feuchtwanger ezekben a passzusokban a legszuggesztívebb. Feuchtwanger e problémát eredetileg sokkal direktebb módon kívánta ábrázolni: a németek között hatalmat szerző zsidó alakját a nagytőkés Walther Rathenauról, a weimari köztársaság 1922-ben meggyilkolt külügyminiszteréről tervezte megmintázni. Rathenau, mint arról a századfordulón írt publicisztikái mutatták, fiatalkorában ugyancsak szenvedett asszimilációs kudarca miatt. (E kiszólásaira amúgy előszeretettel hivatkozott a náci antiszemita propaganda is.)
Veit Harlannak
abban tehát igaza volt, hogy filmje nem Feuchtwanger művén alapul. A forgatókönyvet - amely 1941-ben Németországban, egy évvel később pedig Magyarországon J. R. George szerzőségében könyvként is megjelent - hárman jegyezték. A munkálatok Joseph Goebbels propagandaminiszter felügyelete alatt zajlottak. Goebbels hivatala Harlan készülő alkotását egy háromfilmes csomag részeként kezelte, együtt a szintén 1940-ben bemutatott Az örök zsidóval (rendezte: Fritz Hippler) és a Rotschildokkal (Erich Waschneck). A propagandatrilógia fő célja a hagyományos német antiszemitizmus elmélyítése, a zsidók kiirtását célul kitűző birodalmi politika népszerű és közérthető "elvi" megalapozása-megindokolása volt. Először a Rotschildokat vetítették 1940 júliusában, amit a Jud Süss berlini bemutatója követett szeptember 24-én (miután szeptember 5-én a Velencei Filmfesztiválon már nagy közönségsikert aratott), s november 21-én Hippler "dokumentumfilmje" zárta a sort.
A sorrend nem volt véletlen: Süss bankár története - aki az árják közé befurakodva kiszipolyozza és tönkreteszi Württemberget, továbbá evangélikus német fiatalasszonyt erőszakol meg és kerget az öngyilkosságba - az érzelmekre hatott, és Goebbels elgondolása szerint ezt az érzelmi azonosulást tudatosították és rögzítették volna a nézőben a Hippler-darab "tényei". Harlan módszeresen adagolja az antiszemita elemeket, vágástechnikája, a zenei betétek közötti feszültségek pedig igen hatásosnak bizonyultak. A kezdőkép egy zsidó szertartás, ahol érthetetlen nyelven gajdolnak pajeszos zsidók, kisvártatva viszont ártatlan, tiszta tekintetű német szerelmespár énekel egy évszázados, egyszerű harmóniájú közkedvelt dalt - azonnal mozgósítva az arra fogékony nézőben az idegenség-otthonosság dichotómiáját. Harlan képileg is végig ezzel az ellenpontozással dolgozik. Néhány példa: a fejedelmi címer érthetetlen héber föliratba játszik át Süss első megjelenése előtt. Amikor a Süsszel elégedetlen polgárok a fejedelemnél protestálnak a titkos tanácsos ellen, vezetőjük Luther antiszemita pamfletjét idézi (az ördögön kívül a legveszélyesebb az a zsidó, aki komolyan zsidó akar lenni); a szomszéd helyiségből egy kémlelőnyíláson Süss és a titkára, Lévy figyeli őket, a nyílást egy falidísz sátánalakjának a szája rejti. Süss többnyire alulról néz fölfelé, arcán mindig sunyi vigyor ül, hanghordozása behízelgő és halk, választékosan öltözködik és beszél. Csupán a film elején és a végén szólal meg héberül: először, még a gettóban, ortodoxként, majd akkor, amikor bűnei leleplezése után, az akasztása előtt koszosan, szakállasan az életéért könyörög.
A fő üzenet
épp ez: a könnyen azonosítható ortodox zsidó és a "közöttünk" elvegyült, "világpolgár" zsidó egylényegűségének a bemutatása. A "világpolgár" simára borotválkozott, kaftánját divatos európai viseletre cserélte, ennélfogva felismerhetetlen - miközben bensejében változatlan, minden erkölcsi normát áthágva uralomra tör, és mindenhol a fajtáját kívánja látni. A film elején "Én kinyitom nektek a kapukat, hogy aztán selyemben járjatok életetek végéig" - indokolja átváltozását maga Süss a titkárának. Ezen a ponton kapcsolódik össze a három propagandafilm is, kivált a Jud Süss, illetve a Harlan-filmben exponált problémát "tudományosan" igazoló Hippler-féle "dokumentumfilm". Utóbbi voltaképpen egy hosszadalmas névsorolvasás, a németeket évtizedekig ámító, az eszményi árja kultúrát megrontó "világpolgár zsidók" fölsorolása (Max Reinhardt, Ernst Lubitsch, az "áltudományos Albert Einstein" stb.). (Az örök zsidóról, valamint Hippler és Harlan háború utáni sorsáról lásd Művészek című keretes anyagunkat.)
Harlan filmje lett a három antiszemita heccfilm legnépszerűbbike: 1945-ig majd 20 millióan látták, 54 milliárd birodalmi márka bevételt hozott, Harlannak pedig népszerűséget: a filmet előállító Terrától az UFA-hoz, a legnagyobb német filmgyárhoz került, és lett a Harmadik Birodalom legjobban fizetett rendezője. Goebbels is elégedett volt az eredménnyel: a filmet (Az örök zsidóval együtt) kötelezővé tették a Hitlerjugend, valamint a zsidó deportálások előtt álló területek közhivatalnokai és a megsemmisítő egységek (Einsatzgruppe) tagjai számára.
Pedig a filmbéli leggyöngébb láncszem éppen Süss bűnösségének a bizonyítása. Nem véletlen; Oppenheimert úgy ítélték halálra, hogy bírái még csak megfogalmazni sem tudtak komoly vádpontot ellene. A per koncepciózussága Feuchtwanger regényében is nyilvánvaló, és még az antiszemita kliséket használó Wilhelm Hauff is az igazságszolgáltatás csődjeként láttatja Süss halálra ítélését. Feuchtwangernél - mint a valóságban is - Süss bírái végső kínjukban egy olyan évszázadokkal korábbi középkori rendeletet vesznek elő, ami ugyan pro forma hatályos még, de képtelensége miatt már rég nem alkalmazzák: azt, amelyik halállal bünteti, ha zsidó férfi keresztény nővel hál. E fordulatot a bírák többsége is szégyelli, és tehetetlenségük beismeréseként értékeli. Harlannál viszont ez az ultima ratio, "az ősi törvény és erkölcs" parancsa. Ennyi persze elegendő is volt: hiszen a náci propaganda a Jud Süsszel akarta igazolni azt, hogy a politikája helyes ("Az ábrázolt események történelmi tényeken alapulnak", olvasható a film elején), a néző pedig azt akarta a vásznon viszontlátni, hogy amit a propaganda a zsidókról állít, az, lám csak, igaz; hogy nézetei nem valamiféle meghatározatlan érzeteken alapuló előítéletek, hanem jogos, megalapozott álláspontok. Az antiszemitizmus érvrendszere ugyanis, példa rá a goebbelsi 1940-es propagandatrilógia, egy gyermekded és fölöttébb közérthető - de éppen az együgyűsége miatt veszélyes - magyarázaton alapul évszázadok óta: a zsidók kártékonyak, mert a zsidók kártékonyak. Nem csoda hát, hogy a Harlan-film hét évtizeddel később is tapsra ragadtatott egy pincényi antiszemita nézőt Budapesten.
Jud Süss: a történelmi alak
Joseph Ben Issachar Süsskind Oppenheimer 1698 februárjában született Heidelbergben, módos kereskedőcsaládban. A nagykorúság elérése (16 év) után szerény induló tőkével pénzkölcsönzésbe kezdett, Frankfurtba költözött, ám nem a gettóba - ami a Német-római Birodalom területén akkoriban igazi kuriózumnak számított.
A különböző német fejedelemségekben kapott fontos megbízatások után az igazi fölemelkedést a württembergi hercegnél, Károly Sándornál 1733-ban szerzett magas pozíciója (titkos tanácsos és pénzügyi főtanácsadó) hozta el a számára - ilyen tisztséget zsidó felekezetű ember addig nem viselt a birodalomban. Süsst gyakran emlegették pénzügyminiszterként is - ami gyakorlatilag igaz volt, de zsidóként ezt a szerepet hivatalosan nem tölthette be; sőt, a hatályos tartományi törvények szerint elvben semmiféle udvari tisztséget sem, mi több, a hercegség városaiban, így Stuttgartban sem telepedhetett volna le.
Az uralkodását nagy ambíciókkal kezdő Károly Sándor és pénzügyi tanácsadója felvilágosult, az állami kincstárat biztonságban tartó gazdaságpolitikát folytatott: a só, bor, textil stb. kereskedésének a jogait pénzért árulta (zsidóknak is, ami ugyancsak szokatlan volt), adókat vetett ki, amelyek alól a tartományi nagypolgárok sem mentesültek. Süsst folyamatosan támadták ellenfelei - ami nem volt ismeretlen a számára, hiszen a keresztény konkurencia Heidelbergben és Mannheimben is kezdeményezett vizsgálatot ellene, eredménytelenül.
A herceg 1737. márciusi halála után Oppenheimert azonnal perbe fogták és börtönbe zárták ellenfelei. A tárgyalás során azonban semmit sem tudtak rábizonyítani: sem a pénzrontást és az ebből eredő haszonszerzést, sem a hivatali visszaélést, sem a felségárulást, sem Württemberg gazdasági tönkretételét. (Nota bene: az Oppenheimer verette pénzeket etalonnak tekintették a császárságban, éppen a magas nemesfémtartalmuk miatt.) Süss a tisztességes eljárásért éhségsztrájkba kezdett, ám hiába követelt nyilvános szembesítést a vádlóival, és bécsi, de legalább nem stuttgarti bíróságot. A halálos ítéletről bírái már 1737 májusában, néhány héttel a tényleges tárgyalás megkezdése előtt döntöttek. A per koncepciós mivoltát jól mutatja az is, hogy a vádló fél (a tartományi karok és rendek) egyúttal Süss bírája is volt. Az ítélet konkrét bűnöket nem nevesített és nem indokolt. Utolsó ülésükön a bíróság tagjai össze is szólalkoztak, mert egyesekben fölmerült, hogy Süsst valamiért csak el kellene marasztalni; így került elő a keresztény nőkkel való közösülés középkori halálos bűne, valamint az onánia vétke, amit a tanács néhány tagja nevetségesnek tartott.
Oppenheimert, akinek a zsidósaga miatt, illetve azért kellett meghalnia, mert az evangélikus Württembergben a katolikus Károly Sándor legfőbb támasza lett, 1738. február 4-én akasztották föl Stuttgartban - ketrecben húzták föl, aminek az alját aztán kinyitották. A kivégzésre, amelyet 12 ezren néztek végig, nagyszámú katonaságot vezényeltek ki. Holttestét a krónikák szerint hat évig hagyták a magasban, "a zsidók elrettentéséül".
A politikai per nem tudott szállítani muníciót Süss bűnösségéhez, a korban dívó röpiratirodalom azonban annál inkább; az utókor véleményét mindenekelőtt ezek az antiszemita kliséktől hemzsegő irományok alakították. Így csúszott össze Süss történeti személyisége a gonosz, a gazdanépre telepedő és azt kiszipolyozó, romlásba döntő parazita zsidó évszázados toposzával. Az Oppenheimer-iratok az I. világháború után szabadultak föl, azóta, különösen a hatvanas évektől, számos publikáció jelent meg a tárgyban, s rajzolta meg reálisan a történelmi Süss alakját. Stuttgart városi tanácsa 1998-ban, születésének 300. évfordulóján azzal rehabilitálta Joseph Süss Oppenheimer emlékét, hogy teret nevezett el róla.
Művészek
"A humánum megtagadása" - jellemezte 1940-es filmjét, a hírhedt Az örök zsidót a rendező Fritz Hippler. Önkritikáját némileg gyengíti, hogy ezt a háború után mondta. A bemutató előtt még úgy vélte: "Filmem az iszonyodás szimfóniája." (Mármint a zsidóktól iszonyodásé - B. I.) A novemberi premier előtt nemcsak Goebbels, de maga Hitler is többször megtekintette a művet; a Führer újabb és újabb korrekciókat kért, míg végre májusban áldását adta a "dokumentumfilmre".
A Harlan-film kiváltotta antiszemita emóciók indokoltságát "történelmi tényekkel", "statisztikákkal" (Berlinben ezer munkás közül kettő, míg száz orvos közül 52 a zsidó etc.) igazolni óhajtó darab emlékezetes jelenetei például a zsidók és a patkányok világméretű párhuzamos elterjedését térképeken bizonygató képsorok, vagy az ortodox, illetve a kiöltözködött, "sima arcú", "rejtőzködő zsidókat" fölvonultató arcképcsarnok. A film utolsó tíz perce rituális kóservágást mutat; Hippler a "védekezni képtelen állatok lemészárlását" a "zsidó kegyetlenség" szimbólumának teszi meg. A tesztvetítéseken a náci funkcionáriusok e képsorokat "szörnyűnek" tartották - ezért egy finomabb változat is készült, amit 1941 januárjában kezdtek vetíteni nők és gyerekek részére. A film sikere meg sem közelítette a Jud Süssét: a titkosrendőri jelentések szerint csak a "politikailag tudatos" népesség látogatta az előadásokat, a többséget hidegen hagyta - noha a beszámolókból kiderül az is, hogy a hallottak alapján e közönyösök is egyetértettek a filmben foglaltakkal.
Hippler, akinek hosszú életet adott a sors (2002-ben hunyt el 93 éves korában), 1945 után kikerült a szakmából - ellentétben Harlannal, akinek a háborút követően akadtak természetesen problémái. Igaz, a szövetségi hatóság először bíróság elé sem akarta állítani propagandafilmjei miatt, de az általános fölzúdulás hatására végül perbe fogták háborús bűnökért, amik alól aztán 1950 áprilisában másodfokon is felmentették. Harlan, akinek a szakértelmét mindig is elismerték kollégái, így már nemcsak feketén és álnéven, hanem legálisan is rendezhetett filmet és színdarabot. 1964-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan dolgozott, a kezdeti értelmiségi tiltakozások (amik filmjeinek közkedveltségét egyáltalán nem befolyásolták) idővel elhaltak. Jelentősége nincs, de érdekességként megemlíthető, hogy a leghatásosabb antiszemita náci film rendezőjének nem volt minden rendben a származásával - már a hitleri törvények szerint: anyai nagyanyja ír, nagyapja cigány volt.
