Adam Budak, a Manifesta egyik idei kurátora egy félig elnyalt fagyival a kezében nyitotta meg az északolasz Rovereto elhagyatott dohánygyárában rendezett kiállítását. A fagyi és a lezser öltözék azonban nem leplezhette a megilletődöttségét, ami a három legfontosabb, Európában megrendezett képzőművészeti nagy kiállítás egyikének szólt. Mégis, a Velencei Képzőművészeti Biennálén, a nemzeti bemutatkozások logikája szerint működő seregszemlén ez a fagyi éppúgy elképzelhetetlen lenne, mint az ötévente megrendezett Documentán, amely 1955-ben a kettészakadt Európa határán, Kasselben váltott bérletet. A Manifesta felől nézve Velence és Kassel más és más módon, de autoritást és megújulni (ha egyáltalán) csak nehezen képes hagyományt jelent; ezt a mozgékony, befogadóbb és fiatalabb kapcsolatrendszerrel működő európai szemlét éppen emiatt kezdeményezte az azonos nevű alapítvány tizennégy évvel ezelőtt. Az intézményi csapdák, illetve maga az intézményesülés - úgy vélték - elkerülhető, ha minden alkalommal mások és máshol rendezik meg (Rotterdam, Luxembourg, Ljubljana, Frankfurt és San Sebastian után most kivételesen egy egész régióban). A helyszínek kiválasztását újabban a helyben adódó problémák és együttműködési lehetőségek diktálják, persze más kérdés, hogy ezek a kiállításokon mennyire érvényesülnek, már ha egyáltalán engedik érvényesülni a kiállításokat. Két éve például Ciprus kettészakított fővárosában utolérték és le is igázták a Manifestát a saját ambíciói: a helyi konfliktusokat áthidaló közös munka helyett a rideg valósággal szembesültek Nicosiában. Szégyenszemre az egészet le kellett fújni, ami miatt a vállalkozás érvényessége átmenetileg megkérdőjeleződött, noha nem sodorta veszélybe sem az idei, sem a következő, hivatalosan még be nem jelentett gdanski biennálét.
Ambíciókban az aktuális Manifestán sincs hiány, elég csak arra a 150 kilométeres útvonalra gondolni, ami Dél-Tirol kiszemelt helyszíneit összeköti: az osztrák határhoz legközelebb eső Fortezzát Bolzanóval, Trentóval és a Garda-tóhoz közeli kisvárossal, Roveretóval; vagy a 230 közreműködő összesen 188 kiállított alkotására, amivel a Manifesta minden idők legnagyobb befogadói és logisztikai kihívása elé állítja a közönséget (lásd még keretes írásunkat). De nem hiába: a Brenner-hágótól délre csorgó, a hegyek közé fúródó keskeny, civilizált folyosó mentén már az ideiglenesen kiállítóhelyekké alakított, egyébként meg új szerepüket kereső épületek is beszédesen szólnak az ipari korszak utáni, vagy éppenséggel az európai határok leomlása miatti kiszolgáltatottságról, ami éppúgy vonatkozik az építészeti örökségre, mint ennek az autonóm tartománynak a jelenlegi társadalmi gondjaira. A kiállítások pedig egytől egyig építenek a helyek történetére, bonyolult és konfliktusokat rejtő kulturális rétegeire, azzal együtt, hogy minden kiállítást más rendezett meg a maga önálló elképzelései szerint (az Anselm Franke/Hila Peleg berlini-tel-avivi kurátorpáros, a lengyel Adam Budak, illetve az indiai Raqs Media Collective).
Erődítmény
Itt van rögtön Fortezza, a masszív falakból emelt, hegyoldalon lepergő tömzsi építményekből álló, föld alatti járatokat rejtő erőd, ami nevét és küllemét meghazudtoló módon sosem volt tényező semmilyen háborúban. A napóleoni csaták után húzták fel, de haszna nem volt, eltekintve attól, hogy a második világháborúban itt veszett nyoma az olasz nemzeti aranyvagyonnak. Nem véletlen, hogy a hely titokzatossága - hiszen egészen három évvel ezelőttig katonai terület volt -, valamint a fellelhetetlen kincs miatt újra és újra szárnyra kapó legendák éppen egy olyan kiállítást inspiráltak, amely maga is az elillanó jelentésekre, elsuttogott történetekre, a történelmi dokumentumok álságos hitelességére koncentrál. Ebben a környezetben kivált emlékezetes maradt Harun Farocki Respite című munkája, amely egy ritka leletet: egy ideiglenes zsidó tábor mindennapjait rögzítő nyers, néma filmanyagot lát el magyarázó közcímekkel. Ugyanis a tábori hétköznapokról normális, már-már kedélyes képeket látunk, még a vonatra is szinte gyanútlanul tömődik fel az Auschwitzba szánt transzport - a felvételeket az egyik táborlakó készítette a nácik megrendelésére.
A második helyszín a bolzanói volt alumíniumgyár, amit a város máig frissen megőrzött fasiszta építészetéhez képest üdítő szépségű, Walter Gropius munkáira emlékeztető Bauhaus stílusban emeltek, pedig ez is Mussolini megrendelésére készült. A biennále kiváló terep arra, hogy az indiai kurátorok a modernitás hasznosítható tapasztalatainak lelőhelyévé tegyék. Noha divatos a téma, mégsem leletmentésre vagy nosztalgiára késztetett: egyik látványos installációja a gyárépület felül világító ablakából aláhulló videoszalagok zuhataga, ami éppen az ilyesfajta vállalkozások kétségességét érzékelteti. Az elfelejtett, megtört folytonosságú vagy sosem létezett közösségek valós és fiktív emlékei között, melyekben bővelkedik a kiállítás, Judi Wertheim filmje egy idilli turisztikai célpont, a chilei Colonia Renacer életében utazik vissza. A fellelt képi dokumentumokból és a képek alatt futó interjúrészletekből áll össze a történet: Pinochet koncentrációs táboráról van szó, amit egy német kolónia katonai fegyelemmel és hidegvérrel működtetett, a legnagyobb titokban.
A posta lelke
A trentói - vagyis tridenti - volt postahivatal épületének minden szegletét kihasználja Anselm Franke és Hila Peleg, hogy a szerényen A lélek címre keresztelt kiállítást bepréselhessék a hivatal fülkéibe. A kiállítás sem szól másról, mint arról, hogy a lelket mikor milyen eszközökkel próbálták birtokba venni, leírni, leigázni, például éppen ebben a városban, ahol a katolikus egyház a gyónás kiterjesztésével bejelentette felette az illetékességét. Erre játszanak rá a bujaságot és a jámborságot pellengérre állító képek, melyeket megtévesztő módon az épület eredeti, futurista üvegablakai melletti ablakkeretekbe installáltak. A postapalota érdekessége, hogy úgy olvasztotta magába egy olasz reneszánsz és egy monarchiabeli villaépület maradványait, hogy megőrizte a térbeosztásukat, így a keletkező monstrum - a kurátorok kifejezett szándékának is engedelmeskedve - pillanatok alatt útvesztővé válik. A bőkezűen mért munkák közül nehéz elfelejteni Omer Fast Istennek tetszeni című videóját, amely biografikus szövegekkel dolgozik - konkrétan temetkezési vállalkozók vallomásait halljuk a munkájuk mindennapjairól, részletekbe menően a balzsamozásról, a friss hullák tűnő testmelegéről, az utolsó pedikűr rejtelmeiről. A szöveg alatt azonban kizökkentő képsorok futnak: steril, műtermi környezet, melyben gyerekeket készítenek elő filmezéshez. Akkurátusan, műélvezettel felhordott smink a szűzies bőrre, egy erőltetett mosoly villan, a gyermekek idővel marcipánfigurákra (vagy hát kipreparált tetemekre, mi másra) emlékeztetnek, viszont az érett férfihangon elhangzó monológok a gyerektorkokból bukkannak elő.
Végül Rovereto, a legkisebb település elhagyott ipari épületeiben újabb nagyszabású, habár kevésbé átgondolt vállalkozásnak fut neki a Manifesta, ezúttal "egy másik nyilvános tér érdekében" (Adam Budak). Akad itt mai újrajátszása a csehszlovák neoavantgárd köztéri performanszainak; dobinstalláció, melyben a bőrre alulról dobol ritmust a felforralt víz bugyogása; csodálatos finomsággal kidolgozott, ám porból szőtt perzsaszőnyeg. Vegyes a felhozatal az egykori kakaógyár épületében is, amit az egyik művész alakított köztérré úgy, hogy a kiállítás időtartamára eltávolította az épület ajtóit. Nem csoda, hogy a Manifestán szereplő magyar kiállítók, Erhardt Miklós és a Kis Varsó (vagyis a Gálik András - Havas Bálint alkotópáros) munkáját a DVD-lejátszóval egyetemben már a legelején kiemelték a falból. Ami azért figyelemreméltó, mert a film (Bolondok hajója) éppen egy helyi anarchista csoport néhány évvel ezelőtti akcióját dolgozza fel, amely pár órára - míg a rendőrök be nem avatkoztak - elfoglalta az épületet. A mindössze tizenhárom órás epizódot a művészek Roveretóban kutatva, interjúkat készítve rekonstruálták, a filmet viszont budapesti szereplőkkel, itteni környezetben forgatták le, amihez a történet csak kiindulópontként szolgált. A gyárépület, egy előnyös fekvésű ingatlan az anarchisták elűzése után egyébként éppúgy parlagon hevert, mint annak előtte, egészen a Manifesta bejelentkezéséig, ami mégiscsak ártalmatlanul, rangos pozícióból, a helyhatóság és egy nemzetközi alapítvány pénzén firtatja a nyilvános tér használatát.
Kultúripar
A "nomádnak" becézett biennále általában átsöpör a befogadó városokon, a három hónap alatt turizmusbevételeket és kevésbé mérhető kulturális kapcsolatokat teremtve; most viszont szembetűnő, hogy Dél-Tirol a Manifestában látta meg a lehetőséget a régió kulturális iparának továbbfejlesztésére. A Manifesta büdzséjének nagy részét egyébként is mindig a befogadó fél biztosítja (Budapesten emiatt nem rendezték meg, pedig 2000-ben komolyan felmerült helyszínként), ez esetben a 3,8 millió euróból hármat - de Dél-Tirol még tízet fektetett be azért, hogy a kiállítóhelyeket a további hasznosításukra gondolva felújítsa. Ráadásul éppen májusban nyílt meg az új bolzanói művészeti múzeum, a Museion, amely a hasonló roveretói intézmény után a második a régióban.
Megtekinthető 2008. november 2-ig. www.manifesta7.it
