| Fáy Ferenc: Ötven felé Vas Istvánnak
Lassan bezárul szabad életed. Szép, tigris-csíkos homlokod alatt ‒ vérre, halálra-nyílott szemeidben ‒ a félelem moha-zöld árnyait terelgeti a sivatagi szél. Sötétben élsz, kék csend és por között; s fiatal hímek győztes lábnyomából iszod a hűvös hajnalok vizét. Elvert a föld. ‒ Emlékek csontjait ropogtatod, s az antilop-napok halálbadermedt, szép mozdulatáról marcangolod az álmok rothadó, penész-puha, ízetlen rostjait…
Tegnap még hangod rettegte az ég, és lúdbőrözték távol, nagy vizek; a holdkaréj réz-ollós skorpiója feléd csapott… síró felhő suhant… s a száraz fákról ‒ sárga vijjogással ‒ rebbentek szét a kondor-csillagok. …S ma, már szagodtól felfordul a táj s kihány magából. ‒ Állsz az éjszakában, párzó árnyak, ellened-nőtt fogak ‒ napjaid köré hurkolt ‒ gyűrűjében. Ölnél… De már, csak szúvas szavaid ‒ dús tegnapok elásott maradékát ‒ kapargatod a porból... és tudod, hogy haláloddal egyedül maradtál. |
Véglegesnek bizonyult, második emigrációja idején Márainak a naplóírás mintha a sajtópublikációt helyettesítette volna: reflexióit, mondjuk a körömvágásról vagy a friss naptár újévi befűzéséről a német bevonulás előtt a Pesti Hírlap hasábjain osztotta meg, később az ilyesmi a naplók lapjaira szorult vissza. A bejegyzésekből sokszor nem derül ki, hogy éppen milyen évszak van, de azt mindig megtudjuk, hogy a szerző éppen mit olvas.
1983-ban például Fáy Ferenc verseit: „A költő esztendő előtt (valójában 1981-ben – K. I.) halt meg Torontóban, 60 esztendős korában. Nagy szegénységben, vergődő életet élt idegenben. A kötet teljességre törekszik, kevesebb talán több lett volna, minden életműben akad vattázás, ami csak a szeminaristát érdekli. De jó néhány vers, aztán majd minden versben néhány sor a második világháborút követő magyar irodalomban ritka tünemény: költői energia van soraiban, radioaktív sugárzás. Nyelvi ereje rendkívüli, a klasszikus magyar líra, Berzsenyi, Balassi szófukar, szemérmes és minden mesterkéltségtől, szándékoltságtól mentes tiszta nyelvét idézi. Egyszerre vallásos és pogány, hazafi és hazátlan kóbor. (…) A könyvnek helye van a polcon, ahol Arany, Vörösmarty, Babits verseskönyveit őrzik.”
Márai szokás szerint túloz, de Fáytól például a Beszélgetés a béna kisfiammal című vers egészen biztosan megdobogtatta volna Kosztolányi szívét is: „három kis éved / tudom, rohanna boldogan / a gyermek-álmú, tarka rétek / füvében. Hisz ki átrohan / egy víg napot és futva ér el / az alkonyhoz, mely ráterül, / más vággyal ül egy ócska széken, / mint az, ki mindig abban ül.” A Barkaszentelőnek pedig már az első versszaka arról tanúskodik, hogy a költő nemcsak a Nyugat, hanem az Újhold iskoláját is kijárta, hiszen a következő idézet utolsó előtti sora változtatás nélkül szerepelhetne akár egy Lator-versben is: „Feküdj hanyatt a lobbanó füvek / s a terhes bokrok zengő örömében. / Fejed felett elindult már a szél, / s rügyet vetett az ujjad téli ága, / szarka csörren s a cella-szűk remény / barna pikkelyes, mézgás peremére / kiül a lombok első mozdulása.”
Az Ötven felé az 1921-ben született Fáy Áradás című, 1972-es kötetében szerepel, és nyilván Vas István azonos című műve miatt ajánlotta a magyarországi pályatársnak. Az akkor csakugyan ötvenedik éve felé közeledő Vas verse a Rapszódia egy őszi kertben című kötetben jelent meg, még 1960-ban. Az ő verse a kötet címéhez is illően szaggatott szerkezetű félhosszú darab, amely a Hajnali részegséget megidézve egy álmatlan éjszaka leírásával kezdődik, és Kosztolányi remekművéhez hasonlóan rendkívül intenzív léttapasztalatot közvetít egy kórházi kivizsgálás előtti és utáni számvetés eszközeivel: „Szűköl, zsugorodik a dalnok és a dal: / Már véget ért a szerelem idénye, / Unja a siratást, lejárt a fiatal / Elégiák sora, új hitetésre / Sóvárog még a régi szív, tengerre újra – / S helyette megnyílik a minden testnek útja.”
Ebben a versben a lírai én saját magával folytat párbeszédet, ami nem azonos a monológgal, még akkor sem, ha végig csupán az egyik „fél” hangját halljuk. Fáy verse ezzel szemben, az ajánlás miatt egy ideig úgy tűnik, mintha valódi dialógusba kerülne Vas soraival, de aztán nyilvánvalóvá válik, hogy monológról van szó. Ez egyébként sokkal elvontabb, mint Vas hétköznapi hangszerelésű, helyenként akár orvosi léptékűen testi részletezésű verse: tulajdonképpen mintha csak arról lenne szó, hogy a hasonló léthelyzet, a hasonló életkor Fáyból is sajátos reflexiót vált ki.
Az egymástól terjedelmileg, hangulatilag és az eszközök tekintetében is különböző két mű között nincs stiláris vagy közelebbi tartalmi kapcsolat, de a formájukban van valami azonos: Fáy verse végig az angol reneszánsz drámáknak a – leginkább persze Shakespeare darabjaiból ismerős – blank jambusában szól, és a Vasé is abban, pontosabban Ben Jonson általa fordított Volponéjának formájában indul – „Későn fekszem le mindig mostanában: / Ezt-azt megnézek, kicsit forditok. / Most épp Ben Jonson hangját intonáltam, / A furcsa kapcsolást, az okos szavakat” –, csakhogy az ő versében, eleinte szeszélyesebben, majd egyre szabályosabban megjelennek a rímek is.
A legfontosabb különbség persze, hogy Vas verse a „mégis megérte” érzésével zárul: „Ne sajnáljatok engem se kórházban, se sírban. / Ki most kinéz az éjbe, örökké az vagyok: / Ne higgyetek nekem, ha jajgatok. (…) Készülhet a pokol, bennem, ha nem alattam: / Én tudom, hogy jobb részem halhatatlan, / S minden bomláson és átváltozáson át / Viszi magával ezt az éjszakát / Kések, csövek közé, kínokba, csillagokba – / És elfogyott az éj, a bor, a cigaretta.” Fáy egzotikus képekben gazdagabb verse ezzel szemben valami egzisztenciális magány állapotát írja le: mintha Pilinszky állatkertbe menne.
Vas önéletrajzi adatszerűségeket is bőkezűen adagoló rapszódiája végső soron mégis az élet hétköznapi élvezeteinek himnikus igenlésével ér véget, Fáy remek versében ezzel szemben még a nagyszabású képek is a magányos halál semmijébe omlanak bele.
