Zalán Vince Kalandozások – Egy filmkritikus feljegyzéseiből című új könyvének már a fülszövege is világossá teszi, hogy ne rendszerezett filmtörténetre, összegyűjtött művekre vagy tematikus tanulmánykötetre számítsunk. Kicsit persze mindegyikbe belecsippentünk. A könyv öt nagy része keresztül-kasul bejárja a közelmúlt filmművészetét. A hazai filmalkotók (pl. Makk, Huszárik, Bódy) premier plánjától kicsit „kinyitjuk a látószöget” a nemzetközi színtér felé (Fellini, Fassbinder, Wenders, Akerman, Angelopulosz – végig az európai és amerikai közegben maradunk). Külön szekciót kapnak a magyar dokumentumfilm alakváltozatai (Sára, a Budapesti Iskola, Rózsa János, Gyarmathy Lívia) és a hazánkban meglehetősen „alulírt” animáció, mely ugyanakkor tekintélyes hagyományokkal, nemzetközi elismertséggel is büszkélkedhet. Nem utolsósorban pedig a szerző kitér a saját háza tájára, az írásra is. A Kalandozások ugyanis rejtett rétegeiben még akkor is erről szól, amikor látszólag nagyon is konkrét filmalkotókról és életművekről beszél. Hogy mit jelentett régen és jelent ma filmkritikusnak, teoretikusnak lenni.
A szerző élete és munkálkodása alatt is gyökeres változásokon esett át a szakma, amit saját indulásakor még nem lehetett iskolában tanulni (az ELTE filmtudományi tanszéke 2000 óta létezik). A filmkritikus mindig kanyargós mellékutakon keveredett a film közelébe. Például az irodalomkritika felől, ahogy az egyik legnagyobb hatású magyar filmítész, B. Nagy László is, akiről Zalán megindító személyességgel emlékezik meg. Könyvében a kritikus, az elméletíró is hős, akit ritkán dicsérnek, pedig az igazán nagy egyéniségek az egész filmszakma, a filmről (és általában a művészetről) való elmélyült gondolkodás alakítói is. Balázs Béla és André Bazin filmelméleti munkássága a mai napig hivatkozási alap, a francia újhullám jeles alkotói pedig a Cahiers du Cinéma folyóirat kritikusaiként kezdték meg a francia, majd közvetve a nemzetközi filmvilág megreformálását. Saját korukban a kulturális közbeszéd formálói, akiknek tolla és véleménye filmeket és alkotókat emelhet a magasba vagy taszíthat a mélybe. Ma a kritikus munkája nem így nyilvánul meg, szerepe alaposan átalakult, de Zalán Vince vallja, hogy a filmről való árnyalt, elmélyült gondolkodás és írás sosem fog kimenni a divatból.
A Kalandozásokból egyértelműen kirajzolódik, hogy az elkötelezett, kíváncsi kritikus nem válogat filmes műfajokban és formákban. Egyként megragadják a figyelmét a játékfilmek, a dokumentumfilmek és az animáció is. Bár ha maradunk a sokat vitatott szerzői és műfaji elkülönítésnél, Zalán szíve – legalábbis a kötet alapján – inkább a szerzői filmek felé húz (de nem mulasztja el megmutatni azt sem, hogy ezen elválasztás mennyire mesterséges és milyen erősen vitatható). A jó filmkritikusnak mindenevőnek kell lennie, hiszen ha egyes műfajokat önkényesen eltaszít magától, vak marad a filmben olyan sok formában megnyilvánulni képes szépségre és értékre. Ne feledjük, a sokat méltatott francia újhullám filmjei is a korukban sokak által értéktelennek tekintett amerikai krimikből és film noirokból (is) táplálkoztak. Zalán Vince könyvéből egy olyan filmkritikus képe rajzolódik ki, aki küzd azzal, hogy kiforrott véleményt alkosson, és ehhez újra és újra meglelje a legszabatosabb, legkifejezőbb nyelvezetet, de vannak titkos kedvencei is. Hiszen a filmkritikus bevallottan elfogult is. Megleli és megismerteti a kevéssé elismert, elfeledett alkotókat is (mint Lindsay Anderson, Nicholas Ray, Paul Schrader, Robert Kramer), egyszóval van személyes kánonja, ami nem feltétlenül vág egybe a „hivatalos kánonnal”.
Könyvében Zalán Vince értő módjára váltogatja a plánokat is: a plánozás, egyes jelenetek elemzésének közelijétől az alkotói életrajz félközelijén át egészen a politikai és társadalmi környezet totáljaiig. Elemzéseiben egymásba fonódnak a hatástörténet, a filmelmélet, olykor a tágabb művészetelmélet, a rendezőkről szóló anekdoták vagy a politikai légkört érzékletesen megragadó leírások. Ezek mind azt segítik, hogy az olvasó ne csak megértse, hanem érezze is az elemzett művet. Olyannyira, hogy felébredjen benne a vágy, hogy maga is saját szemével láthassa azt. Itt pedig elérkezünk ahhoz, ami Zalán Vincét az íráson túl a leginkább bántja és foglalkoztatja. Ez pedig életművek és egyes filmek (legyen az filmes vagy filmelméleti) elérhetővé tétele, az értékmegőrzés, a hozzáférhetőség. Diplomás könyvtárosként érthetően érzékenyen érinti az archívumok, a szisztematikus értékmentés és rendszerezés hiánya, ami az eljövendő író és alkotó nemzedékek pallérozásának alapja volna.
Íróként persze maga is közvetít: a másképp, alaposabban látás képességét, a filmek szeretetét, egyes keveset emlegetett filmalkotók munkásságát és a filmről folytatott gondolkodás és diskurzus fontosságát. De közösen elhatározott szándékra és lelkesedésre is szükség lesz alighanem.
Gondolat Kiadó, 2020, 324 oldal, 3400 Ft
