Abban, hogy Babarókát eleinte nemigen hatja meg, hogy kistestvére lesz, nincs semmi különös. Abban sem, hogy Apróka megérkeztével minden megváltozik. Az addig a figyelem középpontjában álló egyke ugyanis épp azokat a tüneteket produkálja (értetlenség, féltékenység, dac), mint bármelyik gyerek, aki egyszer csak „vetélytársat” kap, míg végül (kénytelen-kelletlen) megszokja az új helyzetet. A Babaróka-sorozat negyedik része az újabban nagyon divatos „bővül a család” áramlatba sorol be, nagy a keletje újabban a testvér(ek) érkezésével foglalkozó mesekönyveknek. Ám a Babaróka kistestvére nem simul problémátlanul a trendbe, olyan sok egyéb (amúgy nem kevésbé fontos) kérdésfelvetéssel is elnehezíti a szerző a szöveget. Így fókuszát veszti a mesekönyv, és végül csak a testvéres sztoriról nem szól igazán. Mert valóban traumatikus és feldolgozandó egy költözés, s nagyon érdekesek az óvodaként funkcionáló kölyökőrzős történetek is, csak nem biztos, hogy mindezt egyetlen kötetbe kell belegyömöszölni, épp az alaptematika kárára. Mindemellett a könyv, mint a sorozat eddigi darabjai is, kedvesen és empátiával beszél a nehezen feldolgozható szituációkról, s valamennyi mesét átlengi egyfajta sajátos nyugalom. Egri Mónika illusztrációi tényleg csodásak, akár a figurákat (a költöztető elefánttól a rókacsalád tagjaiig), akár a szituációkat (az emberbaba elvesztésétől a sivatagiróka-társulat előadás-jelenetéig) nézzük.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
