„Mitől függ az, hogy egyszer működik, máskor meg nem, semmiből nem lehet rájönni” – írja le az idézet az egész kötetet, amelyben a harmincas szingli nő ironikusan szemléli a világot és őrlődik pasik között. Ez eddig a Bridget Jones. Látszólag könnyed Bakos Gyöngyi is, már az első két oldalon szó van Béről (s az ő farkáról), Dénesről, viszont a fejezetek egy-egy Bergman-film címét kapták (a főhős róla írja a szakdolgozatát), amiből már gyaníthatjuk, hogy ki van ez találva. Narrátorunk vicces, de inkább fanyar és zavarba ejtő a humora, mint aki egy süllyedő óceánjárón poénkodik a sirályokon. Talán nem is viccel? Folyton kijavítja, figyeli magát, kritikus és önkritikus. Lehűti a lelkesedésünket, de a sajátját is. Bakos (vagyis a narrátora) nem szívbajos: miközben a főhőse skandináv mintájú rezignáltsággal emlékezik a gyerekkorára, elromlott/sosevoltjó kapcsolataira, és egy rejtélyes apára, aki ráadásul már halott, előszeretettel tudatja az olvasóval, hogy ő bizony baszik, megbasszák, arcára élveznek és a többi. De mintha ezekben sem lelne örömöt, vagy csak annyit, amennyit egy jó gyros befalása is megad. Vagy annyit se. A könyv főszereplője valójában a test. A hús, a szőr, a csontok szégyentelen prózája. Nagyon könnyen lehetne modoros, idegesítő, lapos. Valamiért mégsem az. Hogy miért, semmiből nem lehet rájönni. Talán a sok izgalmas hely, Párizs, Budapest, Leeds, Prága mellett Mezőkövesd a megfejtés?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
