Fagyott szívek, eltűnt férfiak

Gurubi Ágnes: Szív utca

Anna a negyvenes éveiben jár, kortársunk, aki a saját életét a családja 20. századi – részben elhallgatott – történetén keresztül próbálja megérteni, és jobbá tenni.

Mint ilyen, a regény valószínűleg sokak történetével rezonál, hiszen 1949 és 1989 között számtalan magyar család hallgatott a második világháború és az azt követő időszak történéseiről, traumái feldolgozásához nem kapott segítséget, így továbbörökítette azokat. Mindemellett a Szív utca (ahogy ezt a fülszöveg is kiemeli) hangsúlyosan „női” és „zsidó” családtörténet. A kilenc, nem számozott fejezetből álló könyv az 1905-ben Romániából Budapestre felköltöző, frissen megözvegyült zsidó ükanya, Hirsch Róza történetével indul, és a női leszármazottak jelenben kulmináló történetével zárul. A Szív utca így sokban megidézi az ún. másod- és harmadgenerációs holokausztirodalom hagyományát, ahol a túlélők történeteit – mivel ők maguk a fájdalom miatt képtelenek elmesélni azokat – a gyerekeik vagy unokáik írják meg helyettük. Ez a műfaj rendszerint a későbbi generációk saját küzdelmeiről is szól, amit a „traumába fagyott” túlélőnek a mélyebb emberi kapcsolatokba is átvitt sérültsége okoz a későbbi generációkban. Gurubinál ez leginkább Bella, a „jéggé fagyott szívű” nagymama alakjában jelentkezik, de Anna állítólagos „hidegségében” és „keménységében” is (ezt a terapeutája olvassa a fejére). Illetve abban, ahogy a regényben a szív a transzgenerációs trauma (és az attól való megszabadulás) metaforájává válik, és mint metafora, talán a lelki történések részletes bemutatásának a helyettesítőjévé is.

Anna nagy gonddal rekonstruálja a családja múltját. Távoli nőrokonokat látogat meg Floridában és Argentínában, meghallgatja a Buenos Airesben új hazára lelt Ilona túlélésének történetét, mesél a kiskunhalasi pogromról, internetes oldalakat böngész, születési dátumokat rögzít, sőt, a könyv utolsó oldalán családfát is közöl. A szereplők ezen minitörténetei rendszerint igen olvasmányosak, ugyanakkor az alapinformációk sokszor szétterítve vagy késleltetetten kerülnek közlésre (Anna nevét például csak a 61. oldalon tudjuk meg). Gyakoriak a váltások az idősíkok, elbeszélői perspektívák és vendégszövegek között (olvashatunk például gyerekverset, részletet történettudományi munkából, dalszöveget is), ami együttesen egy igen széttöredezett narrációt eredményez, ahol a koherenciát leginkább a szívnek a köteten következetesen végigvitt metaforája, illetve a jelen felé haladó cselekményvezetés biztosítja. Helyenként ez a technika a szétesés határára viszi a szöveget. Engem a könyv időnként patetikusba hajló nyelvezete is zavart.