Kockázat nélküli építészet, avagy az unalom militánsai (Berlini levél)

szerző
Rajk László
publikálva
2000/40. (09. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kockázat nélkül nincs jó terv, üzlet, kapcsolat, egyáltalán semmi sincs kockázat nélkül. Ez ma már több mint elfogadott gondolat, szinte lerágott csont. Annak ellenére, hogy számtalan borzalmas kísérlet történt a kockázat eltüntetésére mind az egyén, mind a közösség életéből. Ezek a kísérletek majd mindig politikai jellegűek voltak, és mindannyiszor diktatúra formájában jelentkeztek, hosszú távon pedig bebizonyosodott, hogy működésképtelenek és embertelenek.

Kockázat nélkül nincs jó terv, üzlet, kapcsolat, egyáltalán semmi sincs kockázat nélkül. Ez ma már több mint elfogadott gondolat, szinte lerágott csont. Annak ellenére, hogy számtalan borzalmas kísérlet történt a kockázat eltüntetésére mind az egyén, mind a közösség életéből. Ezek a kísérletek majd mindig politikai jellegűek voltak, és mindannyiszor diktatúra formájában jelentkeztek, hosszú távon pedig bebizonyosodott, hogy működésképtelenek és embertelenek.

Nem túlzás azt állítani, hogy a kockázatokkal való együttélésünk ma már természetes. Minimalizálásuk cél ugyan - az utóbbi évek tudományos alapkutatásainak egyik fő témája -, de eltüntetésük lehetetlen, nem vállalásuk pedig valami elviselhetetlenséghez vezet.

Az építészethez kapcsolható kockázatok két csoportjából - műszakiak, illetve esztétikaiak - ma már igazából csak az egyik létezik. A műszaki kockázatok a technikai fejlődés következtében minimálisra csökkentek, bárhol bármit meg lehet építeni, ez csak pénz kérdése, a problémák és a katasztrófák pedig szinte csak emberi hanyagságon és nem ismerethiányon alapulnak. Az esztétikai kockázatok egyre kevésbé függenek a műszaki kockázatok csökkentésére adott technikai válaszoktól.

Az esztétikai kockázatvállalás hiányának talán a legvilágosabb példája a berlini

Potsdamer Platz

hatalmas beruházása és az ehhez kapcsolódó, sajnos "iskolateremtő" stílus. Esztétikai kockázatvállalásról beszélek, hiszen itt az építtető a legnagyobb támadási felületet kínálja az őt vizsgáló és ellenőrző közösségnek. Védtelen az őt eltartó és bíráló közösséggel szemben, hiszen nincs objektív mérce (szerencsére!), az értékrendszer az emberi érzelmeken alapul.

Korunkban a progresszivitás finanszírozása, az építészeti mecenatúra inkább a közpénzeken, illetve az ezeket elosztó választott testületeken alapul, így az építtető helyzete sanyarú, hiszen döntéseivel, hovatovább ízlésével nem a saját anyagi javait teszi kockára, hanem a közösségét. Az építészeti mecenatúra - ritka kivételtől eltekintve - a politikusok kezében van. (Felhívnám a figyelmet, ez tényszerű megállapítás, és nem a ma oly divatos elmarasztaló rinya.)

A Potsdamer Platz esete ugyanakkor azért fontos, mert példázata annak, hogyan nem szabad ennyi pénzből ezt építeni.

Az alább következő leírás merő hipotézis, következtetés, csak a képzelet műve.

Leomlik a Fal, és ott áll (ül, mint az iszap?) a politikus az egyesülés nagy hevületében, és elmereng, hogy mit is kezdjen ezzel a Berlinnek nevezett várossal ("Haupstadt der DDR, Berlin"). Nosza, összehív egy nagy tudományos konferenciát, hogy elméletileg meghatározza a város jövőjét. Az nem a konferencia eredményességét vagy eredménytelenségét bizonyítja, hogy a politikus mindeközben a számára legalapvetőbb kérdéssel foglalkozik, mely így foglalható össze: Ezt? Ezeknek? Ezért?

Az "ezt" kérdés jelentése: mit csináljak, inkább felhozzam a város keleti felét infrastrukturálisan, műszakilag, szociálisan a nyugati rész színvonalára, vagy tojjak egy aranytojást, valami meghatározót? A válasz az utóbbi, "ezt" az aranytojást építem meg, bár ennek kockázata sokkal nagyobb, ám ha a kockázatot kizárom, nagyobb a hozadéka. És elindul a Potsdamer Platz-i beruházás.

Nézzük az "ezeknek" kérdést!

Kik a városlakók?

Politikus számára a legfontosabb közeg, tőlük függ a sorsa, az ő pénzüket költi. Ha egyszer úgy döntött, hogy megtojja az aranytojást, akkor azt kell vizsgálnia, hogy "ezeknek" a szemszögéből hogyan zárható ki minden kockázat. A recept egyszerű, a sznobizmuson alapszik, nem új találmány, de ma is hatékony. Sikeressége kizárólag attól függ, hogy eltalálja-e a helyhez és időhöz képest érvényesnek vélt progresszivitást. Az igazi sznob szemében a progresszivitás igazi letéteményesei a sztárok, akik már bizonyították, hogy ők a fejlődés fáklyavivői.

Végy tehát sztár építészeket, mégpedig a világ minden égtájáról, hiszen városod alapvetően kozmopolita. Add nekik feladatul, hogy egy másik sztárcsoport által ködösen meghatározott urbanisztikai struktúrában dolgozzanak. "Ezeknek" pedig mondd azt: itt van mindenki, aki számít, ők mindannyian azon fáradoznak, hogy nekünk jobb legyen. Emberi számítás szerint ebből tényleg valami fantasztikusnak kell születnie.

Csakhogy jön az "ezért". (Történetünkben az "ezért" mindkét értelmében érvényes: úgy is, mint határozó, úgy is, mint egyszerűen pénz.) Adva vannak "ezek", akiknek "ezt" akarom építeni, és "ezek" joggal és feltétlen megbíznak az általam felfogadott sztárokban. A sztárok pedig azért váltak sztárokká, mert mindig valami újat, felkavarót alkottak. Építészetükkel az emberi érzelmeket érintették meg, szinte nem tud senki semleges maradni alkotásaikkal kapcsolatban. És épp ez a baj. Ha már a politikus ekkora kockázatot vállalt, pontosan ennek a legkevésbé kiismerhető oldalát, az érzelmit akarja megszüntetni. "Ezért" azt mondja az építésznek, felfogadlak jó pénzért, és "ezért" pedig tervezz nekem valami korrektet, de semmi esetre sem katartikusat. Így születik meg a korrekt, de teljesen érdektelen építészet, és indul világhódító útjára.

A műszaki korlátok megszűnésével a lehetőségek száma végtelen, az Új Korrekt mégis oly önkorlátozó, hogy szinte a szocialista tábor hetvenes-nyolcvanas éveiben érezheti magát az ember. Félreértés ne essék, nem a Potsdamer Platz építészeit akarom cikizni, ők tiszta, világos üzletet kötöttek: ezt-ezeknek-ezért. Itt és most követőikről van szó, azokról, akik még ezt a kicsi harccal járó üzleti kockázatot sem vállalják, hanem önként hajtják az unalom igájába fejüket. Ez még akkor is igaz, ha a Berlin kapcsán részletezett jelenségre máshol is találunk példákat (ld. a párizsi új Nemzeti Könyvtár, a római Millenniumi Templom, az Európai Parlament új épülete). Az Új Korrekt nem akar újat, nem hagyja el a járt utat a járatlanért, sznobizmusa már a klisékben való gondolkodáshoz érkezett. Persze nem úgy, hogy ezeket egymással keveri, mintegy ready-made-ként használja, hanem megtartja őket helyükön, hiszen ez így korrekt. Unalmát hozzáigazítja korunkhoz, ami régen fenyőfa léc léc volt, az ma cédrus, a mázolt-gányolt kamracső ma rozsdamentes acél, a lambéria éppúgy lambéria, csak tikfa furnérozással, az, amit az

Alexander Platz

szélfútta, kietlen pusztaságán érzett az ember, reprodukálódott a Bibliotheque National szélfútta, kietlen pusztaságában. És ez az Új Érzés még csak nem is Pepsi. Körbefog minket a valamikori házasságkötők, tanácsi hivatalok, hideg neonfényű presszók jól ismert fészekmelege, high-techben előadva és tisztán tartva.

Nem a pénz győzött, hanem mi, építészek. A mi munkánk vált sokkal könnyebbé, végső soron mi verjük át az építtetőt, amikor elhitetjük vele, hogy a kockázatnélküliség jelenti a progresszivitást.

Az Új Korrekt sikere abban rejlik, hogy megszüntette a kockázatot. Hozzá képest a panel kalandos vállalkozás volt. Ha ezt a fajta építészetet tűzöd zászlódra, akár még harcosan ki is állhatsz mellette, hiszen az unalom militánsai nem sokat kockáztatnak. Még kis hazánk eddig nem létező, mára végre megjelenő építészeti kritikáját is meg lehet alapítani. Csak harcosan és egyértelműen le kell tenni a garast a kockázatmentes építészet mellett, és ezentúl ehhez kell viszonyítani mindent. Így már a harcosság sem jelent kockázatot, nyugodtan összemosható lesz újdonság és trendy, giccs és irónia, belsőépítészet és lakberendezés (ld. még Octogon).

Összefoglalva tehát: nemcsak egy város, ország, nemzet egyesült, hanem az ízlés is. Ha azt vesszük górcső alá, hogy az egyesülésnek kik a nyertesei, az ízlés területén nyugodtan kijelenthetjük:

Győzött az NDK-design!

Rajk László

építész

szerző
Rajk László
publikálva
2000/40. (09. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...