(Tényleg J. A. ez?)
Már rosszul indul.
Semelyik J. A.-kötetemben nem találom "a hősiség eloldalog", "a csöndbe térnek a balog... szenvedélyek", meg hogy "ésmerténúgyis meghalok", lásd fentebb.
Nem találom, mindegy.
Szép befejezés. (Merthogy J. A. az ötödik költő. Weörest, Jékelyt emlegettük, őt, meg N. N. Á. és Kálnoky, Berda előjönnek még, ha lesz második sorozat.) Olyan valahogy, mint mikor gátversenyen ötből sikerül azt a lovat megtenned, amelyik a rajt pillanatában harminc méterrel az indítóvonal mögött kószál még, vagy aki az első seprűknél (bokrok) bukik.
Kellett nekem pont ezt a sort kiválasztanom, sorpárt.
Éljek,
hogyan éljek,
előhozza rögtön a kérdést.
Hú, de izgalmas kis alcím, felforr a vér.
S mégis: hogyan?
Mint Bécsben a Tichy-fagylaltos reklámja az, hogy "Weil Eis nicht Eis ist", tehát a fagylalt nem fagylalt, azaz nem jég, aha, de szellemes. (Nem először mondom. Ami nekem egyszer kedvencem lesz, fiam...! Hah.)
Élni - az nem annyi, hogy élni.
Vagy: élni, az még nem az, hogy élsz is. Ilyesmi. Magyarul is hülye szerkezet.
Tehát csarnok-fáradtság, Doderer-fáradtság is erőket vett rajtam tegnap. Ismét ember voltam. Éltem. Nem életgépeztem.
Lankadtam. Az automatizmusok ugyanazok. 22 és 1/2 óra a lakásban napra nap, sokszor kettesben verebeddel (egy verébbel; Totyival), előhozza ugyanazokat a mozgásformákat.
De mert Totyi neve Mándytól van, majd ha ő jön mottóba, a verébről akkor.
Átlagveréb, meg különleges is.
Akár egy ember. A javából.
Totyi az én végső javam.
Majd.
Vasárnap van, csarnok nulló. Lemenni le kell azért. (Nyugdíjasbérlet - Doderer stílusában megint -, villamosozás a Duna partján. Egy-két nap, majd, Bécsben. A csatorna partján. Ja, ez a Kegyesnek - olvasóm - nem sokat mond. Doderernél a csatorna, e bécsi Duna, centrális ütőér a beszélyben. Így különbözünk, így maradnak más-más fogalmaink, s ha nem azzal a céllal indulunk, hogy összejöjjünk, naná - nem is jövünk össze.) Ha zárójelben, ha azon kívül.
Így élek, ilyen
kelletlenül,
ahogy ezt írom most. Na, a hűség megvan. Totyi a hajam stuccolja.
Pár napig hiányolni fog, társnémmal lesz (meg, jól). Én Bécsben nem leszek se jól, se rosszul, csak megleszek.
Nemcsak a repülés, a vonat is. Elsősorban nem másfél óra, amit távol vagyok tanyámról (nem "tanya", csak lakás; ahol tanyázom, s ez mondható már így), sőt egyetlen percet sem leszek otthon.
Valami bódulat - utcajárás, ami inkább kín; piacok, na ja, beteg lennék, ha akár egy bécsi piacon is: nem lenne két jó percem -, aztán a betege leszek. Slattyogás. Mit éljek? Sőt, ismétlem, már meg is vagyok halva.
Ez volna az a bizonyos "halál utáni"? De dobálózunk ezekkel a szavakkal. A konkrétumok létjogát igazoljuk: mert az ilyen halálosdi, felhagyósdi - tökhülyeség. Ellenben hogy koncert hatkor, szöveg hatért, ötről a hatra: ez még csupa tartalmas dolog.
Mégis, ha előterükbe (hátterükkel) ki tudnám rajzolni, mi ez a Nullovics (zlahovics stb.), az "figó" lenne. Na?
Mit is tovább? Szó sincs róla - és igazat adok! Rémes az, ha egy regény arról szól, hogy miért nem tud megszületni -, hogy itt ilyesmiről lenne. Már akkor inkább: hogy a francba nem jó mégse a zöldveltelini, amit másnap vettem? Nemcsak, hogy nem dumáltuk el a javaslandó beszerzésekről, de a bor se az, ami volt. Derítsük fel.
Persze, máshová nyúltak, a félédeset adták.
A félszáraz helyett
Vagyis: egy nap leforg. Sikerült elérnem (és még boldog is voltam közben), hogy ott legyek, ahol nem akarnék.
Hol vagyok egyebekkel? Mik az időszámítások? Helyhez idő meghatározása is kell. Nem mindegy, melyik évszázad Moszkvájában vagy - na én sose voltam, sose leszek - Berlinjében, az még inkább konzisztens, Oslójában, bár nekem ez utóbbi talán mindegy, más okból, de szintén: ld. Moszkva. Ennél kelletlenebbül fogalmaznom nem lehet. Vagyis ha valaki meditálni akar, de ahogy a szó rendesen jelenti azt, tessék, olvassa ezt, talán hatni fog rá. Meg valami mottó és cím is volt, ha jól emlékszem.
(E kis undorfordulat a stílusban: hogy mégis legyen szokvány; ajándék ló foga.)
Még véghangulat. Szegény J. A. kapta meg ezt épp, jobbat érdemel. (Ez pl. a jagecsosnak nevezett stílus, én is gyakorlom.)
Jagelló, így is mondtuk egykor. Egy más kor.
Idők, számítások. Eljön a tényleges nulla pont, nem is tudod, mennyire igazad van, mikor azt érzed - mit, érzed?? az van -, hogy nem hagyhatod. És próbálkozol. Mint mikor megfogod Kirovskit. Nincs hit. Szeretet sincs. Remény? A köbön. Kell! Mussein, az van, a Nagy Úr.
És lehetett volna az is:
ledöglik. Nem dögölhetett
le, mondod, hiszen élni nem annyi, hogy élni. Tehát meglett, mondjuk, bő évtizede, hogy folytatódott. Aztán hirtelen leállni lászott. Halottaidat úgy hagytad hátra lassan, mint őrmester a bakákat, a hadnagyot, a káplárt a sivatagban. Mit csináljon velük? Ha pont ő élt túl, meg még a Johnny Everybody. Ketten mennek. Inkább Jane, na.
Eltemetve végül Alíz is. A legszebb háromnegyed év, több is, az volt, amikor nem kellett életre-halálra szorongani. Tizenegy hónap, aztán jött a Totyi. (Majd mandíner.) De még ez is milyen volt. Esett az eső, nem taxiztál, letakartad csak a sportszatyorban a kalitkát. Betértél egy pohár gyenge borra. Gyalog jöttél az Erzsébeten át. Mint most az egyik csarnokból. A Totyi itthon vár. (Micsoda könnyű érintések, majd, akkor; J. A.-versbe valók.)
Ül a válladon, most. A gép kocsiján túl a félédes. Hamarosan leugrasz, hozol valami rendesebbet. Családod másik fele délben tér haza, nyaraltak. A jövő héten kiugrasz Bécsbe. Még egyszer. Kell egy könyv is, ami igaz, hogy "budán megvan, de "buda messzibbnek bizonyul a Vízivárostól (lenni), mint a bécsi könyvesbolt ugyanezen helytől. Hiába, ha mindenütt közbejön valami. Ha tartani akarod magad valamihez, hát ne kívánják tőled, hogy élj. Biztosítottad létezésed, a második nagy Nulló fenyegetését is kikerülve. De ahogy ugyanez most novembertől ígérkezik, abban már szinte hiszel.
