Könyv

Láthatatlan könyvek

A Janus Pannonius-díjasok köteteiről

Könyv

Az utóbbi időben számos cikk, vita és workshop foglalkozott itthon a költészetfordítás problémájával, közelebbről azzal, hogy a fordított líra kiveszni látszik a hazai irodalmi és könyves piacról; a kiadók irtóznak tőle, a fordítók egyre kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy versekkel szöszöljenek napokig, hetekig, a sporadikus folyóirat-publikációkból meg nem áll össze egységes kép a nemzetközi líra trendjeiről.

Szőcs Gézát is az a felismerés vezérelhette a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj megalapításakor, hogy a rendszerváltás utáni magyar irodalom nagyrészt elveszítette kapcsolatait a nemzetközi költészeti színtérrel. A lírának ugyanis a prózához képest nincsen piaca, s amit nemzetközi költészetnek hívunk, az jobbára fesztiválokon, költői-fordítói work­shopokon, alkotóházi ösztöndíjakon formálódik. Szőcs tehát egy radikális gesztussal próbálta meg valahogy erre a térképre felhelyezni Magyarországot 2012-ben, amikor is az általa „költészeti Nobel-díjnak” nevezett képződményt megálmodta. Erről a feltételezhetően jó szándék vezérelte, ám ezer sebből vérző, kínosan induló díjról már sokan sok mindent megírtak, ugyanakkor a díjjal járó kiadványoknak szinte semmilyen kritikai fogadtatása nem volt. Ez nem véletlen. Pedig a lehetőség adott: ezek jó, ilyen-olyan hibáik ellenére fontos kötetek. Az elmúlt két év két-két díjazottja közül nincs olyan, akinek az életműve ne lenne benne az úgynevezett nemzetközi líra élvonalában – bármerre menjünk is, Adonisz, Yves Bonnefoy, Giuseppe Conte vagy Charles Bernstein neve sehol sem cseng ismeretlenül a kortárs líra követői számára.

Nevezett szerzők Janus Pannonius-díjjal járó kötetei elsősorban szépek, urambocsá’, túl szépek is kissé, külső megjelenésükben hordozzák kiadásuk ünnepi apropóját, s így talán a jól használható verseskötet formátumtól elmozdultak a polcon szépen mutató ajándékkönyv-külalak felé – de ez legyen a legnagyobb gondunk. Fontosabb a fordítások minősége, aminek a megítélése azonban (különösen a hazai olvasók között olyan kevesek által ismert nyelv esetében, mint, mondjuk, az arab) igencsak nehéz feladat. Az ugyanakkor alapkövetelmény a fordított versekkel kapcsolatban, s ehhez mindenképpen érdemes ragaszkodni, hogy szólaljanak meg magyarul. Vagyis hogy ne csak magyar nyelvű szövegekként olvastassák magukat, de váljanak, amennyire lehet, magyar verssé. Szerencsére a Janus Pannonius-díj köteteinek összeállításán és fordításán kiváló magyar irodalmárok, költők és fordítók dolgoztak.

 

A szír

A kortárs arab nyelvű líra nemzetközileg talán legismertebb és legelismertebb képviselőjének, a szír Adonisznak (Ali Ahmad Szaid Aszbar) Tükör Orfeusznak című kötetét Tüske László válogatta. A nagyjából százoldalnyi versszöveg (plusz egy interjú és az utószó), ha arra nem is ad lehetőséget, hogy a költő életművének tágabb összefüggéseire rálássunk, arra mindenképpen elég, hogy e gazdag líra néhány alapvetéséről tapasztalatot szerezzünk. Adonisz szintetizáló költészete programszerűen igyekszik az iszlám, a görög-római és a zsidó-keresztény hagyomány ötvözésére. Mitikus (a költő egyik inspirációs forrása a szúfizmus), elemelt hangon szólal meg, de ragaszkodik az alanyisághoz is, s nem irtózik a profetikus hangtól sem, ami a nyugati olvasó számára kétségtelenül egzotikus vonásnak tűnhet. Vallás (pontosabban egyetlen vallás) nélküli vallásos líra ez, csúcspontjain az ősi költészet(ek) elveszítettnek hitt erejét idézi vissza, mélypontjain ezoterikus giccsnek hat. Ez utóbbira példa, mondjuk, az [Ajkad] című vers (Molnár Miklós fordításában): „Ajkad csupa fény, horizontjához / semmilyen rúzs nem illik. // A te ajkad: fény és árnyék / egyetlen rózsában.” – de szerencsére csúcspontból jóval több van a kötetben. Adonisz lírája nem közvetlenül politikus költészet, ám általában épp az óvatosan adagolt politikum juttatja el a legerősebb momentumokhoz a verseket. A Száműzetés, a Prófécia vagy a Síremlék New York városának mindenképpen emlékezetes darabok, ugyanúgy, ahogy az Ez a nevem is, mely finom celani áthallásával („der Tod ist ein Meister aus Deutschland”) hátborzongató képet fest az arab világ (és az arab világot szemlélő nyugati világ) jelen idejéről: „Ez a halál ideje de / arab halál van minden halálban / udvaraiban összeestek a napok / mint elaggott cédrus rönkje / bizony ez az utolsó dal mit énekel / égő erdőben a madár” (Mestyán Ádám fordítása).

 

A francia

Adonisszal együtt 2014-ben kapta meg a díjat (s az átadóra időzített kötetet) Yves Bonnefoy is, a francia líra élő legendája. Bonnefoy nem lehet ismeretlen a magyar olvasó előtt, számos antológiaszereplése mellett két önálló kötete is megjelent már magyarul korábban. Legújabb kötete, a Másik otthon. Yves Bonnefoy az ezredfordulón (válogatta és szerkesztette Sepsi Enikő) verseket és esszéket is felvonultat, és ahogy az alcím is jelzi, a hosszú pályafutás ezredforduló körüli szakaszára fókuszál. Bonnefoy lírája egy rendkívül tudatos költő szigorú építkezéséről ad számot, s nem annyira fordulataiból és töréspontjaiból nyeri erejét, mint következetességéből. Újabb verseire éppúgy a mély, absztrakt hermetikusság jellemző, mint korábbi (magyarul is olvasható) munkáira, s legfeljebb az tűnhet fel újdonságként, hogy a szabadversek és a prózaversek mellé nagyobb gyakorisággal érkeznek meg kötött formában írott szövegek. Bonnefoy halkszavúságában is radikális gondolati lírájának gyökerei a szürrealizmussal és mestere, Mallarmé „poésie pure” eszményével való szakításához nyúlnak vissza. Filozofikus, metafizikus versek ezek, melyekbe nagyon finoman van beleszőve egy idős alkotó életigenlése: „Hadd álljon meg ez a világ, / A hibátlan lombozat / Szegje be mindörökre a fán / A gyümölcs bekövetkeztét!” (Bárdos László fordítása). A fordítások általában erős, önálló hanggal szólalnak meg, legfeljebb ott csikorognak kissé a sorok, ahol az eredeti, finomabban archaizáló stílus bumfordi régieskedésként tér vissza magyarul. Nincs olyan hazai kortárs költészeti regiszter, amiben az Egy fotográfia című vers nyitánya ne lenne megmosolyogtató: „Mily nyomorú e fotográfia, / Mely béna színtől rútul el az arc, / A szem s a száj. Még hajdanában / Szokás volt színnel csúfolni a létet.” (Makádi Balázs és Szőcs Géza fordítása). De éppúgy, ahogy végső soron Adonisz kötetét sem a giccses megoldások határozzák meg, Bonnefoy magyar fordításaiból sem az ehhez hasonló félrecsúszások maradnak igazán emlékezetesek.

 

Az olasz

Nehezebb eset az egyik tavalyi díjazott, az olasz Giuseppe Conte Visszatérések tengerárja című válogatása. Egyfelől az összes könyv közül ez a legrövidebb: a versek alig több mint ötven oldalt tesznek ki, másfelől ez talán a legkevésbé cizellált anyag. Conte maga válogatta verseit a magyar kiadás számára, s a kötethez írott előszavában meglehetősen határozott ajánlatot tesz a költemények „helyes” értelmezésére. Azt mondja, lírája „az idők elleni lázadás” jegyé­ben fogant, s arra törekszik, hogy a mítosz és a természet hangjait felidézve jusson el az álmokig, a láthatatlanig, a szentségesig. És mindeközben nyerje vissza – legalábbis Olaszországban – „azt a társadalmi szerepet, amely rá mint a nemzet gerincére tartozik”. Nagyszabású elképzelés, talán túlságosan is az, s a költői program tágasságát a versek képtelenek visszaadni. Lépten-nyomon ilyen szerény megoldásokba botlunk: „És vége / lesz a magánynak és a fájdalomnak akkor. / Tengeri szívünk lesz a kaptár, / hová az éjszaka aludni visz / a csillagokkal együtt.” (Szkárosi Endre fordítása), vagy: „És hálát, hálát, hálát adok neked / élet, életvágy, / szerelmes megváltás, / aki az univerzum / pusztulása után a tűz által / újranövesztesz egy kankalint, egy sáfrányt” (Kerber Balázs fordítása). Ám míg ezekben az esetekben világos, hogy nem a fordító hibájáról van szó, a versek mellé helyezett szerzői interjúban zavaró, hogy Montale híres kötete, az Ossi di sepia Papp Eszter fordításában Tintahal csontok, miközben az elfogadott, Kálnoky–Lator-féle magyar változatuk: Szépiacsontok. Hasonlóképpen ügyetlen az is, hogy Tomaso Kemény utószavában Adonisz libanoni költőként szerepel – egy évvel korábbi díjazottként talán nem lett volna bonyolult kideríteni róla, hogy szír.

 

Az amerikai

Conte mellett szintén tavaly nyerte el a Janus Pannonius-díjat Charles Bernstein amerikai költő is. Az 1978 és 1981 között működő nagy hatású L=A=N=G=U=A=G=E folyóirat körül kialakult nyelvköltészeti iskola fontos képviselőjének verseit idegen nyelvre fordítani nem egyszerű feladat, de a magyar kötet fordítóinak nem kell szerénykedniük: Bernstein szakadozott, termékeny következetlenséggel operáló, improvizatív versei megtalálják a maguk hangját magyarul. Bár az amerikai nyelvköltészeti iskola nem (eléggé) ismert nálunk, a párhuzamos jelenségek miatt – tipograficitás (pl. Tandori), Wittgenstein-hatás (pl. Tandori), dologszerű nyelv (pl. Tandori) – nem mondható, hogy ne lenne ennek a lírának élő kontextusa itthon. Az ellentmondás versengéssé változik, A klupszi lány, a Vég nélküli úti cél vagy a Köszönöm, hogy köszönöd magyar fordításban is jelentős költeménynek hatnak, nem kell tudnunk róluk, hogy valóban azok. Éppen ezért zavaró (és zavarbaejtő) a kötet végén, Bernstein „eredeti” verseitől elkülönítetlenül szerepeltetett Szőcs Géza-féle ún. homofón fordítások jelenléte. El tudunk képzelni olyan helyzetet, ahol egy ehhez hasonló baráti viccelődés (pszeudo-Bernstein-versek írása, majd azok fonetikus fordítása) megengedhető, de itt nem tűnik annak. Arról nem is beszélve, hogy az „eredeti” bernsteinek gondolati gazdagságát ezek a sziporkák milyen messziről kerülgetik csak.

 

*

Ám Szőcsnek abból a gesztusából, ahogy ebbe a könyvbe beleírja magát, egy nagyobb problémára is rápillanthatunk. Hiszen a díj gazdája az összes többi kötetbe is belevési saját arcképét: a valóban hasznos szakmai utószók mellett mindegyik kötetben szerepel még egy, Szőcs utószava (vélhetően a díjátadók idején elmondott rövidke laudációi) – teljesen feleslegesen. Nincs bennük plusz­információ, s rövidségükben szerzői esszévé sem tudnak válni, függelékek csak, ujjlenyomatok. A költő és miniszterelnöki tanács­adó többször elmondta már, hogy a Janus Pannonius-díj szívének legkedvesebb projektje, ám az ő atyai ragaszkodása befogadói oldalról már korántsem tűnik problémátlan viszonynak. Annál is inkább, mert úgy fest, ezeket a köteteket is inkább belső használatra szánta csak az ötletgazda, ajándéktárgyaknak, s nem valódi, élő, olvasott könyveknek képzelte őket el. Mással nem nagyon magyarázható, hogy miért is nem lehet megvenni egyiket sem. A Janus Pannonius-díjasok köteteit ugyanis hiába keresnénk könyvesboltban vagy online kereskedésekben, nincsenek ott. Az internet nem tud róluk, de még a Janus Pannonius-díj oldalára sem került föl a legutóbbi kettő. Borzasztó nagy felelőtlenség ez, mind a költőkkel, mind a fordítókkal, mind az olvasókkal, mind az adófizetőkkel szemben – hiszen jókora állami támogatást tudhatnak magukénak ezek a szomorú, láthatatlan könyvek.

Adonisz: Tükör Orfeusznak, 2014, fordította Boros Attila, Keresztély Kata, Mestyán Ádám, Molnár Miklós, Tüske László, Varga Mátyás. Yves Bonnefoy: Másik otthon, 2014, fordította Bárdos László, Förköli Gábor, Gyuris Kata, Kovács Krisztina, Makádi Balázs, Sepsi Enikő, Szőcs Géza. Giuseppe Conte: Visszatérések tengerárja, 2015, fordította Kerber Balázs, Papp Eszter, Szénási Ferenc, Szirti Bea, Szkárosi Endre, Szőcs Géza. Charles Bernstein: Beomlott mondatok, 2015, fordította Bollobás Enikő, Gerevich András, G. István László, Kőrizs Imre, Szkárosi Endre, Szőcs Géza. Mindegyik a PEN Club és a Pluralica közös kiadása.

Figyelmébe ajánljuk

Legendák egymás közt

  • - turcsányi -

Az alapító atyák Franciaországban viselt dolgainak meglehetős keletje van vásznon és képernyőn. Gondoljunk csak a John Adams pályáját feldolgozó HBO-sorozatra, vagy éppenséggel a magáért beszélő Jefferson Párizsban című moziműre, a derék Nick Nolte játékával (és James Ivory rendezésében).

Betű szerint

A főpolgármester-választás körüli újraszámolási hercehurca, na meg a Magyarországon is mesterségesen gerjesztett fociláz közepette úgyszólván teljesen elsikkadt, hogy a múlt pénteken megszületett az elsőfokú ítélet a polgári engedetlenség miatt kirúgott hat karinthys tanár ügyében.

Két indítvány

Miután június 14-én újraszámolták az érvénytelen szavazatokat, a Nemzeti Választási Bizottság megállapította, hogy a főpolgármester-választást Karácsony Gergely nyerte. A döntés azonban nem végleges, Karácsony a választás eredményének megsemmisítését és a szavazás megismétlését indítványozta.

„Ahová pont befértem”

Hat éve tagja a Katona József Színház társulatának, de sokfelé játszik, most épp a Radnótiban volt bemutatója. Az Ördög Tamással folytatott munkáról, a Tarnóczi Jakab-féle Extázisról és a Mohácsi testvérekről is beszéltünk vele, s persze szó esett a filmezésről is.

Két tűz között

Az amerikai demokraták sokáig egységesen támogatták Joe Biden külpolitikáját. Ám a gázai háború miatt a demokraták közt törésvonalak alakultak ki, s ez megnehezítheti Biden kampányát. Ha közvetlenül nem is befolyásol sok szavazatot, a háború elhúzódása elbizonytalaníthatja az elnök támogatóit, és megkérdőjelezheti politikai teljesítményét is.

 

A szabotázs ára

  • Zádori Zsolt

80 milliárd az eddigiekért, és 400 millió minden újabb nap késlekedésért – példátlanul magas bírságot rótt ki az Európai Unió Bírósága, mert a lassan négyéves ítéletét nem hajtotta végre a magyar állam. Bármit is mond a kormány, most nem a hazai menekültpolitikát ítélték el, hanem a magyar jogállamiságról mondtak lesújtó ítéletet.

Családi ezüst

Elkótyavetyéli a családi ezüstöt, eladja az önkormányzat földjét egy olyan embernek, aki vele egy csapatban indul képviselő­jelöltként a választáson – ezzel támadta a helyi kormánypárti hírportál az apátfalvi polgármestert a választási kampányban. Ez a fegyver fordítva sült el.

„Csak Magyarország alkalmazza”

A parlament az Alaptörvény – lapzártánkkor még ki nem hirdetett – módosításával korlátozta az államfő kegyelmi jogkörét, viszont kiiktatta a miniszteri ellenjegyzés intézményét. Milyen következményekkel járhat ez? A PTE Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi Tanszékének tanárával beszélgettünk.