Egy anglikán tiszteletes, Ronald A. Knox 1928-ban A detektívtörténet tízes szabálya címmel összefoglalta, mi megengedett és mi nem egy krimiben. Ennek második pontja így hangzik: „Természetfölötti erők természetesen ki vannak zárva.” A sátán kutyája vagy A sussexi vámpír esete csak látszólag irracionális történet, a racionális magyarázat végül leránt minket a földre. Másfelől viszont a legnépszerűbb és legjobban sikerült detektívtörténetek azok, amik legalább egy szabályt felrúgnak, és kibillentik az olvasót a jól megszokott kényelemből. Ez a sztárszerzőket felvonultató antológia is ezt teszi, amikor szembemegy a második paragrafussal.
Talán a két legnépszerűbb horrorszerzővel érdemes példálózni. Neil Gaiman – akinek nem ez az egyetlen Holmes-története – novellája nem csak egy alternatív, lovecrafti Londont lak be, miközben rekonstruálja Holmes és krónikása – aki ezúttal nem Watson – megismerkedését, de még morbid humorral is fűszerezi. Stephen King azonban hatalmasat hasal, minden tekintetben túlspilázza a feladatot: a történet túlbonyolított, a nyelvezet pedig olyan modoros, hogy még egy prűd angol is elfintorodna.
Mindezek mellett még 26 novellát olvashatunk változó színvonalon, egy dolog azonban közös bennük: bár nem egy szerző kiválóan ötvözi a doyle-i hangulatot saját írástechnikájával, azonban egyikük sem képes csavaros, meglepő történettel előállni. Szegény Holmes futkoshat összeesküvők, kalózok, vagy épp saját gonosz hasonmása után.
A legendárium alapos ismerete elengedhetetlen a történetek élvezetéhez, ezért nem hagyják nyomok nélkül az olvasót a kötet összeállítói. A terjedelemhez képest kimerítő előszó vázolja Holmes világát, a novellák bevezetői pedig szerencsére nem csak a szerzőkről informálnak, de azokról a motívumokról is, melyeket továbbgondoltak.
Ad Astra, 2015, 684 oldal, 5490 Ft
