2009-ben emlékezik meg a világ a zeneszerző halálának kétszázadik évfordulójáról. Négy évünk van, hogy a fertődi Esterházy-kastélyt, ahol élete legtermékenyebb évtizedeit töltötte, műemlékként és fesztiválhelyszínként a nemzetközi kulturizmus megkerülhetetlen pontjává varázsoljuk.
A szerkesztői előszó szerint több mint hetven kortárs írót kért föl a kiadó, hogy küldjék el legjobbnak-legkedvesebbnek tartott novellájukat, s néhány sorban indokolják is meg választásukat. És ha már úgyis dolgoznak, írjanak egy aktuális önéletrajzot, valamint nevezzenek meg egy pályatársat, aki róluk egy értékelő miniesszét írna.
A magyar társadalomtudományos és filozófiai könyvkiadás forráshiányos állapota miatt még a legalapvetőbb kortárs szerzők műveinek fordítására és kiadására sincsen pénz.
Kényszerítő erejű sznob hagyományunk szerint azzal kéne kezdenem, hogy a Suttogó első mondata(i) ("Anyám valóban meghalt. Tizennyolcadikán vagy tizenkilencedikén.") mennyiben és mi célból idézi(k) fel Camus Közönyét és Esterházytól A szív segédigéit.
Szögezzük le rögtön a legfontosabbat: Afrika történetéről még nem jelent meg magyarul ennyire átfogó, mégis gondolat- és részletgazdag, az újabb kori történések számos gyökerét feltáró kötet.
A zenetörténet-írás meg-megújuló vágya, hogy az egyes korok zenéjét egy általános eszmetörténeti folyamatba csatornázza be, hogy kimutathassa: a zenészcéh mestereit sem hagyja érintetlenül a korszellem.