Ahol a "szintén zenész" szellemtörténész megáll, ott van az igazi terepe a nagy formátumú zenetudósnak, akiből jó, ha kettőt szül egy-egy évszázad. Ilyen formátumú gondolkodó volt Carl Dahlhaus (1928-1988), akihez igen jól illik ez a kisalakú könyvecske, mely kitűnő magyar fordításban (Zoltai Dénes munkája) jelent meg a múlt év végén. Dahlhaus kötetének tétje nem csekélység: a romantikus zeneesztétika és a század zenei gondolkodásának egyik alapfogalmát, a hangszeres zenéhez (azaz a voltaképpeni zenéhez) kapcsolódó "abszolút zene" fogalmát fejti fel; egy olyan, ellentmondásokkal és elágazásokkal terhelt kategóriát rekonstruál, mely 150 éven keresztül lényegi módon határozta meg a zenével kapcsolatos elképzeléseket. Alapfogalom tehát, "amelyet be kell mutatni, hogy megértsük: mi volt egyáltalán a zene a 19. században - abban a században, amelyből a hangverseny-repertoár legnagyobb része származik". Ez a repertoár jórészt a német zenekultúrából származik, melyben az abszolút zene eszméje fokról fokra e "kultúra esztétikai paradigmájává vált". Abszolút, azaz mindenféle külső programtól, szövegtől, képi asszociációtól független műalkotás, melynek sajátos, csak önmagára vonatkoztatható és önnön belső logikájából kibontható értelme van. Műfaji alapesete a szimfónia vagy a vonósnégyes, melyek "költői lényege" túl van a szavak "végesben és a fogalmiban fogva maradt nyelvén".
Rendkívül koncentrált, tömény és velős, könnyen olvasható, de nem könnyű olvasmányról van tehát szó, melyben az enciklopédikus tudású szerző tíz alfejezetre osztva egy korszak-monográfiára való információt és tudást sűrített össze. Egy viszonylag rövid (alig ötoldalas) és önmagában kompakt dahlhausi gondolatmenet kommentárokkal megtámogatott felfejtésére például - saját oktatói gyakorlatomra hivatkozom - éppen hogy csak elegendő volt egy kilencvenpercnyi főiskolai előadás. A teljes könyv feldolgozására valószínűleg két szemeszter sem lenne elég. Ez persze előnye, s nem hátránya a tankönyvnek, mely a "Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Tankönyvtámogatási Program keretében jelent meg".
Dahlhaus nem pazarol időt módszertani kérdésekre, nem határozza meg az elemzett és az értelmezett szövegrészek körét, műfaját; nála a regény, a zenei esszé és a filozófiai értekezés - felesleges indoklás nélkül - azonos súlyú forrásként esik a latba. Könyvének első két fejezete még többé-kevésbé megfelel a hagyományos, lineáris szerkezetű tudományos érte-kező próza formai konvenciójának: fogalmat definiál, illetve félreértéseket tisztáz. Később aztán mozaikszerkezetre vált, minden rész önálló, kerek egészet alkot (visszatekintve a két első rész is inkább ilyen), melyekben itt-ott felbukkannak a megelőző vagy következő részek témái, motívumai. A visszatérő idézetek megújuló kontextusokba ágyazódnak, miközben Dahlhaus egy pillanatra sem hiteget azzal, hogy ezeket rendszerbe lehetne foglalni. Módszerének alappillére a fogalmak körültekintő megértése, mely legtöbbször az utólagos értelmezések és félremagyarázások letakarítását is jelenti. Elképesztő magabiztossággal és meggyőző erővel határozza meg egy Wackenrodertől vagy Tiecktől származó gondolat (a megfogalmazás pillanatában) aktuális referenciáit és érvényességét. Dahlhaus irtózik a felszínességtől, gondolkodását és módszerét jól jellemzi a következő idézet: "É óvakodnunk kell attól, hogy túl gyorsan akarjuk Hanslickot meg-érteni. És ami kerülő útnak tűnhet, az a legközvetlenebb bejárat. Hanslickot, a könnyen érthető írót Hegelre, a nehezen érthető filozófusra kell vonatkoztatnunk, ha valóban meg akarjuk érteni, hogy Hanslick egyáltalán mire gondolt, hogy mi is az a probléma, amelyet meg akart oldani." Dahlhaus - szinte félvállról, de igen imponálóan - megjegyzi, hogy Hanslick vitát "implikált a hegelianizmussal (É), mégpedig inkább az értelmiségi köznyelvbe behatolt hegelianizmussal, semmint autentikus Hegel-szövegekkel." De Dahlhaus nem áll meg pusztán a hegeli fogalmak sajátos, hanslicki jelentésének kibontásánál, új tájékozódási pontot is kijelöl, mégpedig Humboldt nyelv-elméletét (ismét beszédes megjegyzéssel fűszerezve: Hanslick nem "Humboldtot idézi, hanem Jacob Grimmet"). A pazar gondolatmenet lezárásaként pedig egy jellegzetes dahlhausi konklúzióval találkozhatunk: "A hanslicki formafogalom, ez a látszólag száraz empirikus kategória csak az abszolút zene romantikus metafizikájának, a humboldti nyelvelméletnek és a hegeli dialektikának itt vázolt háttere előtt ölti fel a maga sajátos alakját és színét."
Dahlhaus más írásaiban behatóan foglalkozott a 19. század - vagy ha tetszik: a romantika - korszakolási problémájával. Hosszú vagy rövid 19. századról beszélhetünk? 1814-ben kezdődött és valamikor az 1870-80-as években már vége is volt, vagy 1789-től tartott 1914-ig? Úgy tűnik, hogy az abszolút zene eszmetörténeti analízise a hosszú 19. század koncepcióját erősíti, Herderrel, Wackenroderral, Tieckkel már a 18. század utolsó évtizedében elkezdődött és jócskán belenyúlt az 1910-20-as évekbe. A 8. fejezet (A zene három kultúrájáról) a legnagyobb történelmi időt átfogó részlete a könyvnek, egészen Schönbergig tekint előre, benne a korábban felmerült és tisztázott fogalmak bámulatos bőséggel teremnek újabb és újabb szellemtörténeti összefüggéseket; szívesen írom ide valamelyik bestseller krimi címlapmondatát: lebilincselő olvasmány.
Typotex, 2004, 190 oldal, 1650 Ft
