Kényszerítő erejű sznob hagyományunk szerint azzal kéne kezdenem, hogy a Suttogó első mondata(i) ("Anyám valóban meghalt. Tizennyolcadikán vagy tizenkilencedikén.") mennyiben és mi célból idézi(k) fel Camus Közönyét és Esterházytól A szív segédigéit. Utána elmélázgathatnék a József Attila-citátumok funkcióján, majd a bibliai és "népi" stb. motívumokon, illetve a retorikai-grammatikai alakzatokon, a beszélők játékán, a narratív csomópontokon és "az elbeszélés nehézségein". Szóval van itt minden, mi bölcsész szem-szájnak ingere: reflexió, önreflexió, nyelvkritika, kötelező és szabad intertextusok és egyéb nyalánkságok.
Az első, Kucsébertálca című lassú novella a kötet tizenkét írása közül az egyik legproduktívabb, leggazdagabb. Agyonfogdosott kis nagyítónkkal közelebb hajolva láthatjuk a szerzői vállalkozás komolyságát, melyben van valami üdítően irodalmon túli. Ez semmiképp nem tévesztendő össze az irodalmonkívüliség lázadó radikalitásával, ami e könyvtől nyilvánvalóan idegen. Itt működik a nyelv tükröztetése. A szerző jó érzékkel alkot szavakat: "alanyanya", "alanyfia". A kontextusfestés plasztikus, a téma erős: egy anya halálával való szembenézés, szembenállás. Kórház, ravatal, arcok, gesztusok, szavak: a részletek analízise. A beszélő hátrafelé mozog, visszahátrál a kórházba, újraírva, újrafényképezve a haldokló anyát (is). A sok gondolatismétlés és a "kamera" körkörös, lassú pásztázása hat. A szöveg legszebb, fel-felfénylő részei Pilinszky vagy épp, a kaptafánál (próza) maradva, Terezia Mora erejét idézik. Hiszen Papp András tudja, mi az a mondat. Olyanokat ír, hogy "A halál harmadik személy bennem", illetve: "mindenki be van zárva saját iga-zába". Majd pár oldallal később: "vonzottak mindig az egyetlen gondolatkörbe börtönzött monomániások, mert minél szűkebbre vonja valaki ezt a kört, annál jobban közeledik másfelől a végtelenhez."
Persze néha ő is el-elcsúszik egy-egy stilisztikai banánhéjon: "A folyosó mélyen lecsüngő burái alatt álltunk, ahol a görgős hordágyaktól kiszálkásodott szegőléc különös szintjelzője a felcsempézett falaknak." A hasonló finomkodások a különféle fáradt, önreflexív kiszólásokkal együtt ("Ilyen az, mikor valaki narrációja lesz Önmagának"; "a villát ki sem húzhatom magamból. Mert csak motívum ez") ugyancsak megterhelik a szöveget. Egyébként az autentikus nyelv és a hétfejű modor küzdelme végig meghatározza, uralja az egész könyvet.
A POST FACTUM (tizenhárom bagatell) fragmentális, már-már publicisztikus szövegfolyamának kiszámítható gondolatai közt ráébredünk: a szerzőnek a titok jobban áll. A Szabadesés egy tűzifabizniszt, egy öreg parasztember átverését meséli el. A mű némiképp túlírt, körülbelül a harmadik oldalon kezdődik el igazán. Az első lapokon "technikázás", bölcselkedés, mely főként hagyományról, bizalomról kíván beszélni, de inkább az elmondhatóság problematikájába ütközik. "S ha valamiben megfogtam őket, akkor azok csak szavak voltak" - mondja a főhős meglopóival való kudarcos találkája után. Ez inspiratív gondolat, de nem bontódik tovább, nem képes kibomlani belőle egy tiszta, kristályszerű struktúra. Pedig e struktúra megképződésének esélye majd' minden szövegben ott munkál!
A zárónovella (Szelencés) egyik állítása ("valami tehetetlenség, fáradtság elnyomja váratlanul a figyelmem, analizáló éberségem") sajnos sokszor nem csupán a könyv szerzőjére, hanem olvasójára nézve is igaznak tűnhet. A rutin, a fene sok konnotáció, a technikai pompa élvezeti értéke ugyanis igencsak korlátozott.
Ahogy keveredik az érett (meditatív) és a maszatos (bő)beszéd; óhatatlanul is Mándy jut eszünkbe, ki prózaíró kollégáit mindig a szűkszavúságra biztatta. Hiszen Papp András akár a kortárs novellisztika élvonalába kerülhetne, ha bátrabban nyúlna az alázat egyik legszebb (legradikálisabb) formájához: a húzáshoz. Azon részeket a legjobb olvasni, ahol tapintható a metafizika, ahol hű marad kötete mottójához: "Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést."
Kalligram, 2004, 253 oldal, 1900 Ft
