Két, részben csonka Krúdy-sorozat után a Kalligram kiadó ötvenkötetes, új összkiadást ígér. A sorozat egyik szerkesztőjével beszélgettünk.
Magyar Narancs: Az eddigi Krúdy-kiadások (Magvető és Szépirodalmi, 1957-1975, 33 kötet; Szépirodalmi, 1976-1989, 20 kötet) után mi szükség egy újabb összkiadásra - hacsak az nem, hogy a korábbi edíciók nem voltak megfelelőek? Miért?
Bezeczky Gábor: Mindkét kiadás elsősorban Barta András nevéhez fűződik. Krúdy kapós lehetett: a második sorozat rögtön az első befejeződése után elindult. A máso-dik kiadás óta viszont csaknem húsz év telt el. Manapság évekig is eltarthat, ha valaki be akarja szerezni valamelyik sorozatot. Hogy ezek a kiadások mennyiben voltak roszszak vagy vitathatóak, bonyolult kérdés. 1957-ben merészségnek számított a Krúdy-sorozat elindítása, hiszen alig néhány év telt el Király István Krúdyt ideológiai alapon elmarasztaló, csúnya hangú bírálata után. 1957-ben még senki nem tudta, mi fog történni Magyarországon, így aztán bátor és derék tett volt elindítani a kiadást. A köteteket alapos bibliográfia kísérte, ez szintén fantasztikusan nagy dolognak számított. Barta Andrásnak azonban voltak ízlésbeli korlátai. Többször is megfogalmazta, hogy minden, ami 1911, azaz a Szindbád ifjúsága megjelenése előtt íródott, a "zsurnalisztika őrlőmalmában deformálódott műnek" tekintendő, és nem éri el a "közléshez megkívánt színvonalat". Ennek megfelelően a korábbi művekből csak egy rendkívül szűk válogatást adott.
MN: Felmerül a kérdés, Barta egyáltalán tudott-e az 1911 előtti szövegekről.
BG: A bibliográfiában rengeteg mű szerepel, melyeket nem adott ki újra, a létükről tehát tudott. Egyébként nem tudni, ki gyűjtötte a bibliográfiai adatokat. Az azonos szövegű, de különböző című, illetve az azonos című, de különböző szövegű műveket elvben jelöli a könyvészet, gyakorlatilag viszont nem. Mondok egy példát. A Hét szilvafa című novellák esetében a bibliográfia nem tud róla, hogy két azonos című, de teljesen eltérő szövegű műről van szó. Ilyen adatokból lehet gyanítani, hogy Barta András nem mindent olvasott el. Mindez kétségessé teszi Barta értékítéletét is. A ki nem adott elbeszélések között igazi gyöngyszemek vannak. Ha történeti kontextusban nézzük a bibliográfiát, megállapíthatjuk: nagyon jó, hogy elkezdődött, de nagy baj, hogy nem folytatódott. A jó kezdet után nem történt semmi, ami egyébként is jellemző a Krúdy-szakirodalomra.
MN: Most kanyarodjunk vissza a két korábbi edícióhoz. Az új vállalkozás milyen korábbi hiányosságokat fog remélhetőleg orvosolni?
BG: Az első sorozat bővebb volt, fontos regények, így az ifjúkori Az aranybánya vagy az érettkori A tiszaeszlári Solymosi Eszter nem jelentek meg a második sorozatban, a korai elbeszéléseknek is mindössze a felét hozta a második folyam. Ami pedig az elbeszéléseket illeti, az életműnek mintegy a fele kimaradt mindkét sorozatból.
MN: Ez dermesztő, hiszen bizonyos értelemben annyit jelent, hogy voltaképpen csak töredékesen ismerjük az egyik legnagyobb magyar prózaíró munkásságát. Az első kötet fülszövege háromezer (!) új szöveget ígér. Komoly ez a szám?
BG: Egyetértek, valóban dermesztő. Nem is értem, eddig miért nem hiányolta szinte senki Krúdy néhány ezer írását. A háromezres szám nem vehető komolyan, most még senki nem tudja megmondani a pontos adatokat. Lehet több is, kevesebb aligha. Vegyük például az 1895-ös évet. Az év első felében Krúdy még gimnazista, de már küldözgeti minden-felé írásait, aztán elhelyezkedik a Debreceni Ellenőr című lapnál, majd átmegy Nagyváradra a Szabadsághoz. Gedényi Mihály 1978-ban megjelent bibliográfiája, mely nagyrészt Barta András adatain alapul, a 99. tételnél kezdi az évet, és a 211-iknél fejezi be, tehát 112 tételt datál erre az esztendőre. Ezzel szemben 180-nál is több írást találtam csupán erre az egyetlen évre. Ez szélsőséges eset, vagyis nem lehet kiindulópont. Nyilván nem minden évben lesz ekkora a többlet. De mindenképpen jelzésértékű ez az adat. Gondoljunk csak bele: durván 180 elbeszélés és cikk egy évbenÉ Hihetetlen teljesítmény.
Az új sorozat célja kettős: a teljesség irányába, radikálisan kiterjeszteni a Krúdytól elérhető szövegeket. Ez nem nehéz, mindössze át kell nézni azokat a lapokat, melyekben tudomásunk szerint publikált. A másik cél az, hogy részben megváltoztassuk azt a Krúdy-képet, melyet leginkább Márai, kisebb mértékben Schöpflin Aladár és még kisebb mértékben Krúdy egyik első monográfusa, Kelemen László hozott létre. Schöpflin zseniális cigányprímásról beszél, aki a maga örömére, mintegy önmagának muzsikál, és közben talán nem is tudja, milyen zseniális dolgokat teremt. Szerintem ebből egy szó sem igaz. Annyira téves, hogy az ellen-téte is hamis. Tehát nem igaz az sem, hogy Krúdy derék mesterember volt, aki napról napra szállította a maga elbeszélését, cikkét.
MN: Ha már szóba jött, beszéljünk Márai Krúdy-képéről. Ha jól tudom, Kosztolányi mellett ő volt az egyetlen kortárs, aki egyrészt mindent megtett Krúdyért, másrészt nekrológjában, mely szerintem mindenképpen az egyik legszebb megemlékezés, melyet magyar íróról egy pályatársa írt, bátran leszögezi, hogy Krúdy soha nem hibázott írásaiban. Márai nyilván az ifjúkori munkák ismerete nélkül állítja ezt. Ám ez mégis mintha közel állna az új kiadás Krúdy-képéhez. Vagyis Márai szerint az életmű teljesen egységes, nem osztható három részre, mint azt a korábbi, részben marxista irodalomtudomány erőltette.
BG: Igen, ami a lényeget, az életmű értékét illeti, a kortársakkal szemben Márainak volt igaza. Mond azonban olyasmit is, hogy minden művét olvasta. Ez nyilván túlzás. Márai nagy tisztelettel, szinte csodálattal nézte Krúdyt, de alap-vetően más műveltséggel rendel-keztek, más körökbe jártak, és óriási korkülönbség volt köztük, ami lehetetlenné tette, hogy barátság alakuljon ki köztük. És persze mindketten zárkózott, a maguk világában élő emberek voltak. Márai múlhatatlan érdemeket szerzett: nagyrészt neki köszönhetjük, hogy ma Krúdyt olvasunk. Krúdy 1911-től, és még inkább 1913, azaz A vörös postakocsi meg-jelenése után olyan népszerű volt, mint manapság a filmsztárok. Állítólag nők kergették az utcán. 1919 után viszont már nem számoltak vele. Pályatársai többsége ekkor úgy látta, hogy elavult, ismétli önmagát, és nem vesz tudomást arról, mi történik a politikában, az irodalomban. 1919-től haláláig a nyomor különböző fokozataiban élt.
MN: Viszont folyamatosan dolgozott, azaz mindent megtett annak érdekében, hogy keressen. Mégis könyöradományokból tengődött.
BG: Ugyanolyan ütemben dolgozott, mint korábban. Kosztolányi egyébként szintén azok közé tartozott, akik folyamatosan nagyra tartották művészetét. Kosztolányi már évekkel a nagy sikerek, azaz 1913 előtt is szerette, és 1919 után sem felejtette el. Segítette, hogy pénzhez jusson, az ő közbenjárására kapta meg Krúdy - Móriczcal megosztva - a Rothermere-díjat, ami jelentős summának számított. De mondom, Márainak köszönhetjük, hogy Krúdyt ismét fontos írónak kezdték tekinteni. A Szindbád hazamegy akkora sikert aratott, hogy előkelő helyen hozta vissza Krúdyt a köztudatba, mely két évtizedig lényegében tudomást sem vett róla.
MN: Térjünk át a Krúdy-szakirodalomra. Vannak Krúdy-könyveink, itt mindenekelőtt Bori Imre, Czére Béla, Fábri Anna, Fülöp László, Katona Béla, Kelemen László, Sőtér István, Szabó Ede műveit említhetem, a teljesség igénye nélkül természetesen. Ám 1989 után mintha alábbhagyott volna az érdeklődés. Röviden: vannak irodalomtudományi munkák, netán tanulmányok, de nincs komoly Krúdy-életrajz. Lehet-e remélni, hogy az új összkiadás elősegíti egy Krúdy-biográfia megírását? Vagy a források hiánya lehetetlenné teszi ezt?
BG: Megbízható életrajzra óriási szükség lenne. Igaz, hogy a források hiányosak, de ennek nem kell eleve akadályt jelentenie, hiszen a feladat éppen a források felderítésében áll. Katona Béla kiváló könyvet írt Krúdy pályakezdéséről, de ezt a munkát sem folytatta senki. Rengeteg kétes értékű, memoár jellegű írásunk van, de ezek értéke csekély. Mostanában mintha újra megélénkülne a Krúdy-kutatás, és bízom benne, hogy ebben a folyamatban fontos szerepet fog játszani az új kiadás is. Szerkesztőtársammal, Kelecsényi Lászlóval a sajtó alá rendezésben számítunk Gintli Tibor, Hajdu Péter, Horváth Anna és mások munkájára. Készül egy új bibliográfia is, melyben egyebek mellett szeretném feltüntetni, hogy az egyes művek hány karakterből állnak. Ha abból indulunk ki, hogy Krúdy nagyjából egyenletes tempóban dolgozott, és mégis publikációs szünetekkel találkozunk, akkor vagy az életrajznak kell megmondania, mit csinált, amikor látszólag nem írt semmit, vagy a bibliográfiánk hiányos, ebben az esetben viszont a hiányzó műveit kell megtalálni. Mit csinált Krúdy 1896 tavaszán és nyarán írás helyett? Vagy hol jelentek meg a művei? Most még egyik kérdésre sem tudunk jó választ adni.
MN: Mindebből azt sejtem, hogy az új kiadás három irányba hathat. Egy új irodalomtörténeti Krúdy-kép megalkotása, valamint egy új, valóban átfogó biográfia megírása. És a harmadik lehetőség, a régebbi, de már antikváriumokban is elérhetetlen, Krúdyról szóló munkák újrakiadása. Itt mindenekelőtt Kelemen (Perkátai) László 1938-ban Szegeden kiadott kis munkájára gondolok: nagyszerű könyv, úttörő munka.
BG: Igaz. Ha olyan volna a Krúdy-irodalom, mint az ő könyve, semmi okunk nem lenne panaszra. Természetesen fontos lenne az újrakiadása. Megint azt kell mondanom, a jó kezdet után sokáig nem történt semmi. Kelemen mondatai egyébként öröklődtek a szakirodalomban, Czine Mihály a "Spenótban" írt Krúdy-tanulmányában például szó szerint idézi.
MN: Jelölve vagy jelöletlenül?
BG: Jelöletlenül. Egyébként tagadhatatlan, hogy Krúdynak az írói rangjához képest gyér a szakirodalma. Az 1989 utáni művek között elsősorban Kemény Gábor stilisztikai munkáját kell megemlíteni, persze már ez sem kapható. A jegyzetekben természetesen bőségesen, egy-egy mű esetében a teljesség igényével idézünk majd az egykorú kritikákból és a szakirodalomból, máskor pedig mértékkel, hiszen ez még nem a kritikai kiadás.
