A Földvári Napokról az elmúlt években valószínűleg az is értesült, aki csak felületesen követi a magyar kortárs zene híreit. Azt is lehetett tudni, hogy a mára múlttal és sajátos, élő tradíciókkal bíró rendezvény az idén veszélybe került, és átmeneti megmentésére a Művészetek Palotájának vezetősége vállalkozott. Ennek köszönhető, hogy a fesztivál egy csendes, balatoni kisváros jó szándékkal tervezett "művelődési házából" (Bajor Gizi Közösségi Ház) átköltözött a főváros vasbetonból épült, márvánnyal és üveggel burkolt csúcs-intézményébe.
Amikor a tavalyi fesztiválon szóba jött, hogy vége, nincs tovább, akkor már tudtuk, hogy lényegében elkészült az idei műsorterv, amiben szerepelt egy Kurtág György által vezetett nyilvános mesterkurzus is. Nagy lett volna a veszteség. Hogy mekkora, azt csak most lehetett felmérni.
A fesztivál alaphangulatát meghatározta, hogy a résztvevők és a közönség megpróbált földváriasan viselkedni, úgy belakni az épüle-tet, mint a kisvárost. E "fertelmes" szokásról a ház személyzetét valószínűleg nem tájékoztatták, így meglepve tapasztalták, hogy emberek tucatjai érkeznek délelőtt 10 előtt, és a konferenciaterem hollétéről érdeklődnek, majd késő délután ugyanezek a szolgálati lifttel felmennek a hatodik emeletre, és a zenekari próbaterem irányába masíroznak. Este pedig nyakkendő, nagyestélyi,
körömcipő nélkül
lepik el a hangversenyterem vagy a fesztiválszínház széksorait. De minden elismerés a személyzeté, napról napra készségesen megszegték a szigorú szolgálati regulát, így fennakadásról, eltévedésről vagy kellemetlen helyzetekről nem tudok beszámolni. A ház pedig - meglepetésemre - belakhatónak bizonyult. A Ludwig Múzeum melletti konferenciaterem elsőrangú, az ún. üvegterem kellemes agora, a hangversenytermet pedig nem kell dicsérni. A mesterkurzus a Nemzeti Filharmonikusok próbatermében volt, melynek ablakai a Lágymányosi hídra néznek. Kétségtelen, hogy az épület déli frontját egy alföldi gabonasiló is megirigyelné, belülről azonban úgy tűnt, hogy tökéletesen funkcionális: a külső zajból semmi, a kellemes déli napfényből rengeteg jön be, az énekesek és a közönség komfort-érzetét pedig egy hangtalanul üzemelő légkondicionáló fokozza. Ezzel szemben a Fesztiválszínházon sokat kellene retusálni ahhoz, hogy jó koncerthelyszínné váljon (belsőépítészeti csúnyaságát most nem ecsetelem), kérdéses, hogy másra (színházra, zenés darabok előadására) alkalmas-e.
A szervezők tartottak Balatonföldvár szűk, de biztonságos rezervátumának elhagyásától. Szerencsére az átmeneti szállást könnyű volt megszokni, és bebizonyosodott, hogy a palota nem akadályozza és nem is deformálja az innovatív erők működését. Erről mindjárt az első nap meggyőződhettem, amikor Klukon Edit és Ránki Dezső adott minimális hangerejű, ám felvillanyozó koncertet a Nemzeti Hangversenyteremben (lásd Visszhang rovatunkat). Hétfőn délelőtt pedig megkezdődtek a konferenciák. Az idén a szokásosnál kevesebb előadás és több pódiumbeszélgetés hangzott el. Hallhattuk Soproni József és Sári József zeneszerzőt, valamint Rácz Zoltán és Rozmán Lajos jeles kortárs zenei előadókat. A tudományos előadások szorosan kapcsolódtak az esti koncertműsorokhoz. Szitha Tünde Dukay Barnabás zongoradarabjairól, Farkas Zoltán Sári Józsefről beszélt. Halász Péter Kurtág György Magyarországon még nem játszott zenekari darabjáról (ÉconcertanteÉ) adott alapos "topográfiai" leírást, így a konferencia résztvevői a hazai premiert a szokásosnál felkészültebben várhatták (lásd Visszhang rovatunkat). Laki Péter Clevelandből ugrott ide, hogy a szerző úgynevezett orosz korszakáról beszéljen. E jellegzetes műcsoport egyik nagy jelentőségű darabját (melyik Kurtág-mű nem az?), A csüggedés és keserűség dalait aznap délután kezdte el tanítani a jövőre 80 éves mester. (Merő véletlen, hogy a zeneszerző "orosz művei"-t az orosz-magyar kulturális turisz-tikai szezon kellős közepén mutatjuk be.)
Az 1980-1994-ben készült, hattételes kórusműben Kurtág Mihail Lermontov, Alekszandr Blok, Szergej Jeszenyin, Oszip Mandelstam, Anna Ahmatova és Marina Cvetajeva verseit énekelteti meg 4-20 szólamban. Annak idején John Eliot Gardiner (1995), majd David Jones (1996) vállalta a darab részleges, illetve teljes bemutatását, bár meg voltak győződve arról, hogy a kompozíció több helyen megoldhatatlan, azaz elénekelhetetlen. A Nemzeti Énekkar 2006-ban tűzi majd műsorára, a tervek szerint 150 munkaórát fognak tölteni a mű megtanulásával. Ebből hallhattam megrendítő tizenkettőt.
Húsz éve hallgatom Kurtág zenéjét. Amikor hétfőn bejött egy energiától duzzadó fiatalember (Kurtág György) a próbaterembe, és dolgozni kezdett, átfutott az agyamon egy általa megzenésített Tandori-szöveg: "Már fél három! Milyen hamar elmúlt egy év." Szóval romokban heverő egzisztenciával vártam - kutyaharapást szőrivel - A csüggedés és keserűség dalait. A népi gyógymód bevált. Kurtág mindig nagy pofonokat ad (húsz éve például a Kafka-töredékek után el-viselhetetlen kamaszból egyszerre csak elviselhetetlen felnőtté váltam), de kétszer ekkora erővel vigasztal, biztat, dicsér. Csak észre kell (kellene) venni. A tanítás során a maga pőre valóságában látszik szidás és dicséret, az eredményesség szempontjából e két elem aránya döntő lehet. Kurtág csóválja a fejét - "ezt szeretném még egyszer", "nem elég letudni egy hangot", "ha nem vagyunk teljesen a szavak mögött, akkor nincs értelme". Soha nem bántó (ha valaki ezek után átértékelni kényszerül egész addigi zenélését, arról Kurtág igazán nem tehet). Száz árnyalata van az elégedetlenségre, de ezer az elégedettségre. (Lehet, hogy nem mindig volt ilyen.) "Ez szép, köszönöm." (Gyakran mondja, biztatásul.) "Így még soha nem hallottam. Nagy ajándék." (A kórus elkezdi magáénak érezni az ügyet.) "Így képzeltem el!" (Ritkán mondja, nagy súlya van.) A legnagyobb dicséret azonban messze túl van egy átlagos buksisimogatáson: "Most már biztosan tudom, hogy meg lehet csinálni! Nagyon hálás vagyok."
Kurtág kifogyhatatlan invenció-val talál ki újabb és újabb gyakorla-tokat, kórusetűdöket egy-egy hely megoldásának könnyítésére. A rövid hangokat például elénekelteti hosszan, hogy később ne váljanak a röviden ejtett szótagok egyben súlytalanná is. Egy teljes szakaszt átalakít "korál stílusúvá", hogy világossá tegye az adott hely dallamrajzát. E rögtönzött etűdök más zeneszerzők műhelyében bízvást pályázhatnának a legihletettebb darab címére.
A hétfő esti koncert Sári Józsefet köszöntötte. Fegyelem, konstruk-tivista rend, távolságtartó objekti-vitás. Ilyen és ehhez hasonló dolgokat lehet hallani a szerző munkásságával kapcsolatban. Igen, ez bizonyára igaz, bennem mégis egy oldott,
játékos, üdítő
zenét komponáló szerző képe él, akit könnyű szeretni. Sajnáltam, hogy a tiszteletére adott kamarazenei program hangulattalanra sikeredett. Én azt a Sári Józsefet szeretem, akivel csütörtökön, a késő esti koncerten találkoztam. Időmalom című kánonjait négy fiatal fuvolás játszotta el, előadásukban konstrukció és érzelmesség tökéletes egyensúlyban állt. Ám aznap késő este történt még valami. Rozmán Lajos (klarinét) többek között eljátszotta Pierre Boulez Dialogue de l'ombre double című elektronikával kombinált szólódarabját. Nagyon erős kompozíció, nagyon erős előadásban.
A fesztiválprogramba ékelődött Mahler 8. szimfóniájának megszólaltatása, a produkció később nem lett élénk beszélgetések tárgya (szintén lásd a Visszhangban). A hangversenytermi koncertek közül az Amadinda fellépése (szerda) beváltotta a szervezők reményeit, megtelt a nézőtér. Rév Lívia (csütörtök) Rozmán késő esti szeánsza előtt rövid, egy félidős zongoraestet adott Debussy műveiből. Nem tudom pontosan a művésznő életkorát, de Kurtág nagynénje lehetne. Amikor a lelkes közönség ráadást követelt tőle, szellemesen kiszólt: hiszen az összes ráadásszámomat eljátszottam. Odament a zongorához, s mivel az öltözőben hagyta a szemüvegét, nem a kinyitott kottából játszott, hanem az emlékeiből. Ez volt az a nagy pillanat, amiben több mint nyolc évtized sűrűsödött.
A péntek esti zenekari koncerten jött a várva várt nagy találkozás Kurtág ÉconcertanteÉ című darabjával (lásd keretes írásunkat). Utána diszkrét fogadás, a fesztivál rezidens kamaraegyüttese, a Trio Lignum hangulatos asztali zenét játszott, majd a fesztivál fő szervezője, Strém Kálmán rövid beszédben megköszönte kollégái elmúlt években végzett munkáját. Homályosan utalt arra, hogy jövőre is lesz, illetve, hogy jövőre már nem lesz Földvári Napok.
A fesztivál utolsó koncertje Soproni József szerzői estje volt. Kedden egy derűsen magabiztos ember arról beszélt, hogy bár szeret improvizálni (mások szerint kiváló rögtönző), a komponálás teljesen más típusú munkát követel, egyszerűen szólva: improvizációból nem születik kompozíció. Elhivatottan írt vonósnégyesei, zongoraszonátái, motettái pedig arról is árulkodnak, hogy a hagyományos formákat nem kalodának, hanem inspiráló, drámai szerkezeteknek fogja fel. Dalaiban pedig hűségesen ragaszkodik Rilkéhez, a költő német szövegeinek megzenésítése már-már napi alkotói szükségletévé vált. Ehhez képest szombaton azt tapasztaltam, hogy Soproni legerősebb zenei pillanatai egy-egy hangulathoz vagy valamilyen leíró mozzanathoz kapcsolódnak. Kifejezőeszközeit én inkább a keresés és a váratlan rátalálás (azaz a rögtönzés) s nem a tervezés, felépítés fogalmaival írnám le. Rilke-dalaiban pedig úgy tűnt, hogy a meg-zenésítés tudatosan a vers saját, eleve adott zenéje ellen hat (bár az előadás németsége igencsak elnagyolt volt). Meglepetésemre zongoraszonátáiból - nyilván a szerző tudtával és hozzájárulásával - csak egy-egy tétel, és nem a teljes mű hangzott el. A nagyforma akár zárójelbe is tehető? A legnagyobb hatást egy ősbemutatóként elhangzó dal, Rilke Das Marienleben című ciklusának Pietaja érte el.
Művészetek Palotája, június 12-18.Kurtág György
A kamarazene, a szólóének, a dal nagymestereként él a szűk köztudatban. A zenekari darab ritka jelensége az életműnek. Amikor 2003 szeptemberében Koppenhágában megszólalt a ...concertante..., az oeuvre alakulásának követői nemcsak a Kurtágnál különleges médium miatt jöttek izgalomba, hanem a darab korábbiaktól eltérő nyelve, nagyszabású formálása miatt is. Fokozta a hangulatot, hogy Kurtág egy alkalommal szimfonikus költeménynek is nevezte. A mű méltó környezetben, Szőllősy András (Transfigurazioni) és Bartók Béla (A csodálatos mandarin) darabjai között hangzott el. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Peskó Zoltán vezette. A Mandarint magabiztosan kézben tartó zenekarral Peskó Kocsisétól eltérő, de ugyanolyan szuggesztív és részletekben gazdag előadást hozott létre. A klasszikus szépségű és fegyelmű Szőllősy-mű tiszta belső arányait érzésem szerint helyenként elfedte az indulat. A ...concertante... kiemelten kezelt két szólistája a japán Hiromi Kikuchi (hegedű) és Ken Hakii (brácsa) volt, mindketten a Kurtág-zene világszerte elismert előadói. Tökéletes harmóniában oldották meg feladatukat, együttes játékukat segítette (vagy nehezítette), hogy a két hangszert Kurtág egy megnövelt hangkészletű "szuperhegedűvé" gyúrta össze. Az előzetes információk birtokában tartottam tőle, hogy az előadás nem fog megfelelni felfokozott várakozásomnak. Végül nem így lett. Peskó képes volt következetesen végigvezetni a zenekart a darab nagy ívén, és a hangszerelési virtuozitásról szóló szakértői beszámolók is részben igazolást nyertek. Nem volt világos viszont a fő rész variációs felépítése. A mű utolsó szakaszában a két szólista különös hangszeren játszott. Egy test, azaz rezonátor nélküli gyakorló hangszeren, "néma hegedűn". A halk, felhangokban szegény búcsúdallam nyilvánvaló "testetlenségéről", a "szuperhegedű" degenerációjáról a jövőben több esztétizáló disszertációt is írnak Londonban, Párizsban vagy éppen Los Angelesben. Mi inkább várjunk az előadás kiforrására, aztán majd meglátjuk.
Nemzeti Hangversenyterem, június 17.
