| ||
magyarnarancs.hu: Szabad nevetni a történelem legsötétebb eseményein, vagy érdemes mindig komolyan közelíteni a szégyenhez?
Timur Vermes: A nevetés a tragikus eseményeken nemes és emberi módja annak, hogy megbirkózzunk a múlttal. Persze muszáj várni valamennyit, a katasztrófa pillanatában a nevetés nem opció, de valamivel később bármi, akár 9/11, a holokauszt vagy a világháború kapcsán is lehet nevetni. És nem rajta nevetni, hanem szembenézni a témával egy olyan módon, amelynek része a humor is. Az ilyen események feldolgozásában mindig az az egyik kihívás, hogy nem értjük, hogyan történhettek meg egyáltalán, mert olyannyira túl vannak az elképzelhetőség határain, ezért használható eszközül a humor is. A nevetés ilyenkor a rövidebb út; ez sokszor egyszerűbb, mint kibeszélni a kérdést. De a könyvem témája esetében ezen a rövidebb úton már túl vagyunk, mert már a 80-as, 90-es években megjelentek a vicces Hitlerek, akiken nevethettünk, mert viccesen egyszerűbb volt eljutni arra a következtetésre, hogy Hitler elfogadhatatlan. De ezt olyan sokáig csináltuk, hogy mostanra már nem is értjük, hogyan történhetett meg, ami történt, ha egyszer Hitler olyan vicces volt. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy visszaadjuk neki a képességeit, és máshogy használjuk a nevetést.
magyarnarancs.hu: Tehát van olyan, hogy túl sok nevetés?
TV: De mi számít túl soknak? Ki tudja ezt meghatározni? Úgy látom, leginkább szélsőbalosok és idősek tartanak a humortól, mert azt gondolják, ahol a nevetés elkezdődik, ott véget ér a gondolkodás. És ez lehet is igaz, de nem feltétlenül az.
magyarnarancs.hu: És az jó, ha komoly emléknapokon vagy emlékműveket állítva ejtünk könnyeket a múlt eseményei felett?
TV: A probléma akkor kezdődik, ha mindez valamiféle rituálévá válik. Na, olyankor tényleg véget ér a gondolkodás, mert te is csak azt csinálod, amit mindenki más is csinál. És akkor már nem felkavaró, akkor már nincs semmi jelentése, viszont a biztonság hamis érzetét kelti az emberekben: ha van ez a sok szertartásunk, ahol mindenki ugyanazt csinálja, akkor biztos mindenki ugyanúgy is gondolkodik az adott dologról. Pedig ez valójában nem gátolja meg, hogy valakinek rossz gondolatai támadjanak. Így az egész olyan, mint amilyen a karácsony is, sem több, sem kevesebb annál, és nyugodtan mondhatod: na, nem lesz több holokauszt, hiszen idén is volt karácsony.
magyarnarancs.hu: Milyen emlékművekre van szükségünk?
TV: Németországban rengeteg emlékmű van. Egyszer egy holland tévének adtam interjút, és miközben Berlinben mászkáltunk, hogy alkalmas helyet találjunk hozzá, láttam, hogy a csomó szobrot látva a riporterek elkezdenek mosolyogni, ha nevetni nem is mertek: „Ja, hát ezek németek, muszáj, hogy ennyi emlékművük legyen.” Mert ha valamiből túl sokat és túl nagyot csinálunk, könnyen önmagunk paródiájává válhatunk. Az a probléma, hogy azok, akik a múltat adminisztrálják, biztonságosnak érzik, hogy újra meg újra ugyanazt és ugyanúgy csinálják, de ezzel nem lehet semmit elérni. Láttam, hogy Magyarországon is vannak buktatókövek: ezek valóban egy pillanat alatt elmondják az egész történetet, ráadásul úgy, hogy tudd, az nem a koncentrációs táborokban vagy a fronton történt meg, hanem itt, a te utcádban, a te házadban. Ez például remek ötlet. De ezeket az emlékműveket nem engedélyezték Münchenben, mondván, nem jó, ha rájuk taposunk, és ha a földre száműzzük őket. A múlttal való szembenézés általánosan elfogadott szabálya, hogy ne csinálj semmit, ami szokatlan.
magyarnarancs.hu: Mi a véleménye a Budapesten, a Szabadság téren épülő német megszállási emlékműről, amelynek valami olyasmi lesz az üzenete, hogy mi, magyarok, semmiről sem tehetünk, bennünket csak megszálltak a gonosz hatalmak?
TV: Mi, németek sem vagyunk hibásak! Az Hitler volt! Ő olyan hatalmas és erős és karizmatikus volt, hogy nem tehettünk semmit, hogy ne ölje meg azt a sok zsidót. És ez az istenszerű, szupererős ember szállta mag a maguk országát is. Nos, hát erre csóválhatjuk a fejünket, de az a szörnyű igazság, hogy ha az ország többsége ilyenformán akarja látni a saját múltját, akkor nem kényszeríthetjük őket az ellenkezőjére. És a maguk vezető pártjának megvan a többsége. Nem tudom, ez hogyan hat a hétköznapi életre, de legyenek résen, és pakolják be a bőröndjüket. Lehet, hogy ez biztonságosabb, mint meggyőzni őket, hogy az emlékművük nem a legjobb ötlet. Nem lehet megtiltani a többségnek, hogy hülye legyen.
magyarnarancs.hu: Németország is küldött egy szélsőjobboldali képviselőt az Európai Parlamentbe a múlt havi választásokon.
TV: Nem tudom, hogy valóban szélsőjobboldali-e, vagy csak nagyon-nagyon konzervatív. De tény, hogy sok ország küldött szélsőjobbos politikust az EP-be. Ez annak a tünete, hogy fogyóban a pénz, így most megtapasztalhatjuk, mennyire demokratikusak a társadalmak, amelyekben élünk. Húsz-harminc éve az Európai Unió gondolata nagyjából az volt, hogy itt egy nagy szülinapi parti, ahová mindenki meg van hívva, sőt még mindenki kap is egy ajándékot. Ma már nem kapunk több ajándékot: akkor minek menjünk el a partira? Most ezt kell megbeszélni, és lehet, hogy az lesz a válasz, hogy senki nem akar elmenni a buliba. Ez nem egy kedves válasz, de újra mondom: nem kényszerítheted az embereket, hogy értelmesek legyenek. Nem lenne túl kellemes megoldás, de az is lehet, hogy egy újabb katasztrófa kéne ahhoz, hogy az Európai Unió újra vonzóbb legyen.
magyarnarancs.hu: Ha a könyvéhez hasonlóan valóban feltámadna Hitler, honnan érkeznének a hívei? Csak a szélsőjobbos pártokból?
TV: Ha egy új, sikeres Hitlert szeretnél, légy biztos afelől, hogy nem úgy néz ki, mint egy náci, nem úgy beszél, mint egy náci, és a követői nagy része teljes meggyőződéssel fogja állítani, hogy ezúttal valami teljesen másról és újról van szó. És akkor mindenhonnan érkeznének a hívei, az átlagemberek közül is. Épp ez a legveszélyesebb az ilyen emberekben: hogy képesek követőket találni azok között is, akik nem teljesen idióták. A szélsőjobboldali pártokban mindig benne van egy potenciális 5–10 százalék. A baj akkor kezdődik, ha át tudják ültetni a gondolataikat a fősodorba is. Egy diktátor – ellentétben a maguk emlékművének sugalmazásával – sosem emberrablással szerzi a híveit, hanem olyat mond vagy csinál, amiből a többség is profitálhat. Hacsak nem katonai diktatúráról van szó, a karizmatikus diktátor mögött mindig ott a többség. Ma az emberek nem akarják elhinni, hogy Hitler lehetett kedves fickó, hiszen diktátor volt. Azt hiszik, hogy a diktátorokat fel lehet ismerni onnan, hogy nem kedvesek.
magyarnarancs.hu: A magyar szélsőjobboldali párt vezetője a választások előtt cuki kutyakölykökkel pózolt a plakátjain.
TV: Csodálatos! Lehet, hogy a demokratikus pártoknak elő kellett volna állniuk olyan plakátokkal, amin kisgyerekek vannak, és megmutatni: „A mi gyerkőceink cukibbak!” Miért ne tehetnének ők is ugyanúgy, ha egyszer működik? Az ilyen embereknek megvan az az előnyük, hogy nagyon pragmatikusak: tudják, hogy ha vannak kutyakölykök, nem kell, hogy az övék legyen a jobb érvrendszer. A diktátorok mindig karizmatikusabbak a demokratáknál. És nem lehet olyan törvényt hozni, ami betiltaná a karizmatikusságot.
