A dugót az utóbbi hetekben és hónapokban tartott 1956-os megemlékezések húzták ki a palackból: így a több berlini és brandenburgi tudományos intézmény együttműködéseként szervezett nemzetközi '56-os konferencia, a literaturWERKstatt egész napos, a magyarországi felkeléssel és Lukáccsal foglalkozó rendezvénye, s az Acud kulturális központ "His Master's Voice" című, Eörsi István emlékének szentelt produkciója.
3 Eörsi
Az Acud színház rendezője egyszerre három Eörsit is a színpadra küldött, akik azután hol Lukács Györggyé változott magukkal, hol pedig saját Eörsiségükkel vitatkoztak a huszadik század forradalmairól, a sztálinizmussal való szakítás módozatairól, a párthoz való hűségről, a legjobb - létező - szocializmusról és a legrosszabb - szintén létező - kapitalizmusról, meg egyéb nembeli problémákról. A hármuk közül az enyhe borostát viselő férfiú rövid időre még az Eörsiből Lukáccsá vedlést is kevesellte, s egy vörös stólát maga köré tekerve és Jelena Grabekovává átváltozva énekelt sanzont férjéről, Gyuriról és szeretőjéről, az őrült zenész Bruno Steinbachról.
Változatos programot kínált nem túl nagy számú, de érdeklődő közönségének a literaturWERKstatt maratoni Lukács-napja, fölelevenítve nemcsak Lukács 1956-os szerepvállalását, a forradalom NDK-s recepcióját, a keletnémet egyetemek hallgatóinak és oktatóinak a reakcióját, hanem a magyarországi eseményekkel szimpatizálók ellen foganatosított eljárásokat, a Stasi és a felelősségre vonó bíróságok jegyzőkönyveit is. A potsdami ZZF történeti kutatóintézet munkatársa, Jürgen Daniel történész az 1956-os konferencia előadójaként egy kevéssé ismert, de annál különösebb történetet elevenített fel: miként is akarták kelet-berlini értelmiségiek kimenteni nagyrabecsült mesterüket, Lukács Györgyöt a budapesti ellenforradalmárok karmai közül.
Mentsük meg Lukácsot!
Lukács a negyvenes-ötvenes évek fordulóján az NDK értelmiségi köreiben talán népszerűbb volt, mint a saját hazájában. 1945 és 1954 között majd 300 ezer példányban jelentek meg és fogytak el - esetenként igen heves vitákat kiváltó - művei. Ulbricht házi filozófusai ugyanakkor támadták, és azzal vádolták, hogy burzsoá eszméket terjeszt.
Közvetlenül az 1956-os események előtt Lukács többször is járt az NDK-ban: részt vett az írók kongresszusán, nyaralt a Harz hegységben, meglátogatta kiadóját, az Aufbaut, s Brecht halála után beszédet mondott egy megemlékezésen. Az Aufbau munkatársai és szerzői egyébként mindig is kitüntetett szeretettel fogadták, 70. születésnapja alkalmából egy emlékkönyvet is összeállítottak tiszteletére. Lukács az NDK-ban tartott felszólalásaiban mindig is Magyarországról beszélt, ugyanakkor amit mondott, az az NDK-ban is égetően aktuális volt, és nem is maradt hatás nélkül. Lukács közvetítő szerepének is köszönhető volt, hogy az NDK-s kollégák egy része hitelesen értesült arról, valójában mi vezetett az októberi felkeléshez.
Walter Janka, az "Aufbau" akkori igazgatója visszaemlékezésében leírja, hogy október 23-a után többször is megpróbálta Lukácsot Budapesten telefonon elérni - egyszer még Nyugat-Berlinbe is átment, mert ott jobbak voltak a vonalak -, de eredménytelenül. Aggodalma egyrészt nem volt alaptalan, hiszen Magyarországról a legkülönbözőbb és ellenőrizhetetlen rémhírek érték el ezekben a napokban Berlint, másrészt sürgősen szüksége volt Lukács igenlő bólintására, hogy egyik megjelenő könyvének kéziratát a nyomdába tudja adni.
Jankához hasonlóan Anna Seghers is, aki egyébként az esetek nagy részében igyekezett távol tartani magát a napi politikai eseményektől, meglehetősen izgatottnak mutatkozott, s egy beszélgetésben arról győzködte Jankát, hogy feltétlenül tenniük kellene valamit Lukács Györgyért, aki meggyőződése szerint komoly veszélyben lehet. Az írónőnek kész terve volt: valakinek Budapestre kellene utaznia, hogy "kihozza" Lukácsot, s ez a valaki csakis Walter Janka, az egykori spanyolországi harcos lehet! Seghers azt is elmondta, hogy már beszélt is Johannes R. Becherrel, a költőként is ismert kulturális miniszterrel, aki hajlandó elintézni, hogy Janka azonnal útlevelet kapjon.
Janka néhány órával később már Becher hivatali szobájában ült, s a miniszter nemcsak kiutazási engedéllyel, hanem autóval, sofőrrel és jelentősebb mennyiségű dollárral is elláta a Budapestre induló küldöttet: a pénz arra kellett, hogy Janka - úgymond a korrupt ellenforradalmároktól - megvásárolhassa Lukács szabadságát. S ha mindez sikeresen lezajlott, akkor azután Lukácsot Bécsbe vagy Jugoszláviába kellene menekíteni.
Másnap reggel Janka összecsomagolt, bement a kiadóba, és várta a jelet. Becher telefonon jelentkezett, s még egy kis időt kért - azzal az indokkal, hogy azért Ulbrichttal még nem árt megbeszélnie a dolgot. Közben Janka és a sofőr átautózott Nyugat-Berlinbe, hogy beszerezzék a szükséges vízumokat. Végül 12 után Becher ismét telefonált, s meglehetősen kényszeredett hangon elmondta: "Ulbricht letiltotta az utat. A szovjet elvtársak dolga, hogy cselekedjenek. Ugyebár ők vannak ott Magyarországon, s csak ők tudhatják, hogy mi a teendő. Hogy mi ebbe beleavatkozzunk - szóba sem jöhet." Janka számára ezzel a dolog - aznapra legalábbis - lezárult.
Lukács, a bankárgyerek
Jankát december elején azonban letartóztatták, a vád az Ulbricht-kormány ellen tervezett ellenforradalmi összeesküvés volt. A vádiratban a "Harich-Janka csoportról" beszéltek; Wolfgang Harich filozófiaprofesszor és az Aufbau vezető lektora volt. Az ügyész 15 oldalon keresztül sorolta a képtelenségeket, melyek szerint Lukács lett volna a magyarországi ellenforradalom szellemi atyja, meg akarta dönteni a nép hatalmát, újra be akarta vezetni a kapitalizmust, egy bankár fiaként belopódzott a munkásmozgalomba, hogy azt belülről bomlassza szét, mindig is az imperializmus ügynöke volt. Janka pedig, aki szintén kommunistának álcázta magát, Lukácsot Berlinbe akarta hozni, hogy azután az ottani ellenforradalom szellemi vezérévé tegye.
Egy pár mozzanat Jankát - amint az emlékirataiban leírja - a per folyamán különösen bántotta. Az ellene vicsorgó ügyész 1945-ben még a nemzetiszocialista igazságügy-minisztériumban tevékenykedett. De talán még ennél is jobban fájlalta, hogy olyan befolyásos és tulajdonképpen "érinthetetlen" hatalmasságok, mint amilyen ebben az időben Anna Seghers is volt, egyáltalán semmit sem tettek az érdekében. Jankát végül 1957 júliusában öt év börtönre ítélték, majd 1960-ban, a nagy nemzetközi tiltakozásnak engedve, Ulbricht utasítására szabadon bocsátották. A következő években munkanélküli volt, majd mozigépészként, fordítóként, végül dramaturgként dolgozott. Ítéletét csak 1990-ben semmisítették meg.
Lukács neve a hatvanas-hetvenes években nemigen hangzott el nyilvánosan az NDK-ban, "Unpersonná", vagyis nemkívánatos személlyé vált. 1985-ben a százéves születésnapjáról aztán már egy közös magyar-(kelet)német konferenciával emlékeztek meg; jóllehet a keletnémet értelmiségiek számára Lukács művének bizonyos jellemzői, mint például viszonya a modern irodalomhoz, az idők során egyre problematikusabbá váltak. Az NDK késői éveiben Lukács sokat vesztett a tekintélyéből.
A literaturWERKstatt mostani beszélgetéseiben azt is feszegették, aktuális-e ma még Lukács. Elhangzott, hogy Lukács maga a megtestesült marxista filozófus, s az is, hogy sok minden persze, amit írt, időhöz kötött, s így a kommunizmussal együtt aktualitását vesztette. De elhangzott az a klasszikus érv is, miszerint óvatosan kell fogalmazni: mit lehet tudni, nem változnak-e valamikor majd az idők...
Nemrég, az 1968-as prágai események évfordulóját előkészítő megbeszélésen valaki felvetette, hogy az egyik projektnek feltétlenül foglalkoznia kellene a 60-as évek és a marxizmus reneszánszának problémájával. Lehet, hogy Lukács, mint a csodálatos mandarin, megint visszatér?
