E kötet negyvenkét rövid novellájának egyikében (Az ember, aki) a főhőst szurkolás közben véresre verik egy Vasas-Újpest-meccsen, mire ő focilabdának kezdi képzelni magát: ha zebrához érnek, a felesége lövi át a túloldalra, de továbbra is lelkesen járt meccsekre, és "szívesen beszélt arról, hogy milyen mély értelme van annak a mondásnak, hogy a pályán a leggyorsabb játékos a labda". Ez a bölcsesség a valóság elől menekülő tévképzet tünetének látszik, ám máshol is újra és újra felbukkannak hasonlók. Például: "Lehet, hogy léteznek olyan mérkőzések, amelyeknek látszólag nincsen története, ám az biztos, hogy nincsenek olyan történetek, amelyeknek ne lenne köze a futballhoz."
Ebben a kötetben tényleg mindennek a focihoz van köze, és tényleg mindent egy nagyszabású menekülés határoz meg: a világból a fociba, majd onnan is tovább a mesék birodalmába. Bár a világ leginkább mindenféle érdekek és vélemények áttekinthetetlen szövevényének látszik, itt létezik abszolút középpont: "Hiszen ha az ember szereti a futballt, semmi nem lehet fontosabb." De azután kiderül, hogy a valóságban még a futball is túl életszerű: rasszizmus, bundabotrány, a csapatok kisszerű mozgása mindenféle tabellákon, kiesés. Ezekről itt is szó esik ugyan, de mindig rögtön a háttérbe, a mellékes dolgok közé utalva.
Mert a középpontban a titkos történetek állnak, egy focilegendárium töredékei. Ezek nyomán pedig a valóságos futball helyére is rezervátum települ, onnan pedig végképp kívül reked minden, ami a világról való gondolkodást egyre bonyolultabbá teszi: relativizmus, varázstalanodás, demokratizmus - akik ezekben a szabadság fokozódásának okát látják, vagy a bonyolultságnak örülnek, aligha érzik majd otthonosnak ezt a világot. E történetekben még lehetségesek a csodák: "Mert vannak (...) a futballnak kétségbevonhatatlan fizikai törvényei. (...) De van valami ezeken túl is". Még használhatók a nagy szavak, és érezhetők a nagy érzések (mondjuk "a létezés természetéről", erről a "titkos szerkezetű tudásról"). Itt kétségek nélkül el lehet köteleződni csoportok iránt; lehet működtetni a macsómorált ("Ha férfi vagy, légy férfi."); el lehet vitatni az emberséget azoktól, akik nem teljesítik kritériumainkat ("Egy jó pályának, ellentétben egy rossz labdarúgóval, lelke van."). És mivel az egyes anekdoták nem állnak össze egységgé, nem kell a szemben álló felek igazságát egymással összebékíteni, elég igazolásul minden esetben a foci. Ha ebben a mesevilágban a magyar válogatott tagjai egymás ellen játszanak, akkor is lehetséges, hogy ne legyen senkinek "egyetlenegy hibás mozdulata": a védők tökéletesen szerelnek, közben a támadók tökéletesen törnek előre.
A titkos üzemanyag tehát mintha végig a (poszt)modernitás teherré válása lenne; a végeredményt meg, minthogy éppen mindenféle probléma kiiktatása látszik a fő célnak, elég nehéz másnak látni, mint rettenthetetlen giccsnek. Az elbeszélők pedig, ha részben engedik is a menekülés fantazmagórikus jellegét megpillantani, végig nem merészkednek kívül a futballvilág határain, és hamar kiderül, hogy igazán nagy kedvüket maguk is e mitológia működtetésében lelik. Az e világ édeskés-inkorrekt ideológiájával szemben kritikus olvasónak tehát nem nagyon van hol megvetnie a lábát a szövegben, így pedig nehéz keresztülverekednie magát a közhelyes és modoros bölcselmek során, hogy elérhessen a kötet végére. Ahol aztán a giccs végleg besűrűsödik: az utolsó előtti novellában egy juhnyáj kezd focizni, az utolsóban pedig bizony nem más lesz a magyar örökválogatott ellenfele, mint az angyalok csapata, és a meccset "nemcsak az emberek, de a fák, a füvek, az állatok is" figyelik. "Még a kövek is, mindenütt."
Kalligram, 2012, 192 oldal, 2700 Ft
