Egyik szemem ír, a másik meg nem tudja, merre pislogjon. Állunk Szombathely főterén fényes Bloomnappal, önkormányzati kultúrilletékes szóra emelkedik méltatni az Ulisz-szeszt (sic!), és az a verbális ciráda szalad ki szája kapuján, hogy itten született Leopold Bloom, akiről Dzsémsz Dzsojsz világhírű regényében - mely néki szívbéli kedvence - oly szépen megemlékezett. (Pedig említett műben nem ő a város szülötte. Hanem ki? A megfejtést nem áruljuk el, leolvasható az ama bronztábláról, mely előtt a kiskosztümös nagyasszony beszélt.) Jött egyik faktuális malőr a másik után, értő közönség csak pislogott, lokálpolitikus szem pedig nem rebbene.
Némi porhintés után (a nagyérdemű Joyce-szobortól hűs teremig cukrozhatta össze a flasztert adekvát sablonfelirattal, hagyományosan) bemutatásra került a fővárosban már elénk tárt opus (magnum), amelynél jobb Ulysses-szöveget per pillanat senki magyar anyanyelvű emberfia-lánya nem képes előállítani, a fordítói csapat munkáját összefogó Kappanyos András szerint legalábbis.
Na, de mi az, hogy jó szöveg? Kappanyos szerint a steril és szikár szöveghűség az, vagyis köbcentire és dekára krumplileves a krumplileves (nem burgonya), és ami az eredetiben 19,00, az a célnyelvben sem egy híján húsz. Semmi cicoma. És következett a tízéves munka(megosztás) magyarázata, hogy annotációk, a források tisztulása így és Szentkuthy túlexponált mondatai úgy, meg a Bíró-féle szöveg amúgy; avagy: a régebbi Joyce-fordítóknak volt mire s(z)erénynek lenniük, de mi már abszolút tökéletesek vagyunk. Erről pedig nekem az juta eszembe, hogy a teve olyan ló, amit bizottság tervezett.
Igazságtalan vagyok azonban, egy kevésbé szerencsés alkotói örömmondattal együtt nem fair kiönteni a könyvet. Azon filóztam ott a sabbathplace-i erkélyen, hogy úgy kellett-e már ez az Ulysses-fordítás, mint egy falat kenyér, vagy mint Molly Bloomnak a teherbe esés. Végre eltelt hetven év a szerző halála óta, jogdíjat fizetni nem kell már, szabad préda az életmű, egy gonddal kevesebb. Önmagában ez nem ok arra, hogy új fordítást kapjon egy bűbájosan antik szöveg, bár ez mostanság romantik. Joyce-nak mégis van valami szexepilje; olyan ez az Ulysses, mintha egy rég elbocsátott szerető igaza most esett volna le, tantusz kopp. Mindazonáltal nem valószínű, hogy a remake-et a nagyérdemű majd veszi és eszi, mint a nullkalóriás joghurtot, és nemcsak azért, mert córesz van éppen, hanem mert kultuszkönyv nagyon. Ami azt jelenti, hogy aki magáévá teszi, sem olvassa száz százalékig, ide a rozsdás bökő kanalat, hogy sokaknál fog ott állni a polcon, mint a Harmonia Caelestis, ép gerinccel, szamárfül nélkül, makulátlanul; így jár modern és poszt, ez sok szövegtestnek útja.
Az újmagyar Ulysses olyan, amilyennek Kappanyos ígéri:
trendi és korrekt, mint a birkavese,
ahogy Jamie Oliver ajánlotta: diétásan, jól kiáztatva (attól még nem lesz kóser), levét elfőzve. Ízlés dolga; valaki éppen szaftosan, jóházastárs módra szereti. Mindazonáltal ezt a szöveget inkább Szentkuthy-Gula-Kappanyos-Kiss-Szolláth-féle fordításnak kéne nevezni, erősen hangsúlyozva a kortársak elsődlegesen szerkesztői szerepét, ahogy azt az utószó korrektül le is írja, bár nem egészen ezekkel a szavakkal.
Akkor most vesézzünk! A Kalüpszó (4.) fejezet elején megtudjuk, hogy Mr. Leopold Bloom rendkívüli gusztóval fogyasztotta a barmok és baromfiak belső szerveit. Szerette az apróléklevest, ízes zuzákat, pirított töltött szívet, morzsába forgatott májszeleteket, tőkehal-ikrát kirántva. Mindenekfölött a roston sült birkavesét szerette, mely szájpadlását húgyillatok finom fűszeres árnyalataival ingerelte. Avagy: Mr. Leopold Bloom nagy előszeretettel fogyasztotta a baromfélék és szárnyas állatok belsőségeit. Szerette az apróléklevest, ízes zúzákat, pirított töltött szívet, rántott májszeleteket, tőkehal-ikrát olajban kisütve. Mindenekfölött a roston sült birkavesét szerette, mely húgyillatok finom fűszeres árnyalataival ingerelte szájpadlását. Sajnálom, hogy a "gusztóból" "nagy előszeretet" lett. Avíttnak tekinthető a szó a magyar köznyelvben persze, de vágásra talán nem érett. Aki az Ulyssest olvassa, arról feltételezhető, hogy ha nem is ismeri konkrétan a szót, van gusztusa és képessége következtetni a szövegkörnyezetből. "Előszeretettel" elveszett egy kis szín a szövegből. Kár a barom és baromfi (beasts and fowls) megoldás eltüntetése is szerintem. A szájpadlás nagyon behatárolt és bonctani, inkább az íny lenne ínyemre, ha nagyon kötjük a szemantikát a szószerintiséghez (...gave to his palate a fine tang of faintly scented urine).
Ugorjunk vissza a harmadik fejezetre, oda, ahol kedvenc Szentkuthy-rigmusom található, amely nem szöveghű ugyan, de a prüdéria szülőföldjének szép határát feszegette a maga idejében: Mindenszentek Magdalába. / Magdolnának szét a lába. Az eredetiben sokkal prózaibb: Won't you come to Sandymount, / Madelaine the mare. Ez itten a lefordíthatatlansággal határosság esete, mert a Gifford-féle annotációk (Don Gifford legendás, az Ulysses terjedelmét meghaladó kommentárkötete - a szerk.) szerint Madeleine Lemaire korabeli francia akvarellfestő vagy Henri Lemaire szintén francia szobrász nevéből alkotott szójáték. Utóbbi művész a párizsi Szent Mária Magdolna-templom híres utolsóítélet-reliefjét jegyzi, s munkája ráférne a dublini Mary, Star of the Sea templomra is, amely mellett a regényben Stephen Dedalus éppen elhaladt a Sandymount partszakasz felé menet. Az új verzióban e jelentéstartalom így hangzik: Sandymountba jer velem, / Kanca Madeline-em! Szentkuthy megoldásában benne van a harangzúgásos ritmus, a profanizált szakrális mellékbongás; vidám, könnyed és bohó; az angol mare (kanca) jelentést vette hangsúlyosnak, és talált egy szívderítő megoldást. A francia mare / mer (tavacska / tenger) jelentés belehallásának elmaradásáért, valamint a Gifford említette utalások magyar megjelenítésének hiányáért csak az kötözködne, aki maga sohasem fordított. Az új nekem nem annyira tetszik, de ízlések és dohogok. Filológiailag mindenesetre nem tűnik pontosabbnak.
A nyolcadik fejezet kezdő sorai anno: Ananászrúd, citrompraliné, tejkaramella. Egy szirupszirén kotrókanállal lapátolja a fondánt keresztény testvérének. Valami tanügyi trakta. Árt a bögyüknek. Cukorka- és bonbonkészítő, őfelsége udvari szállítója. Isten. Óvd meg. A mi. A trónusán ül, és fehérre szopja a piros gumicukrot. És most: Ananászrúd, citromos cukorka, tejkaramella. Mézesmázas lány merőkanállal lapátolja az édességet egy keresztény iskolatestvérnek. Valami iskolai mulatságra. Fájni fog a pocijuk. Cukorka- és bombonkészítő, őfelsége udvari szállítója. Isten Óvja. A. Trónusán ül, és
fehérre szopja a piros gumicukrot
Ne akadjunk fenn azon, hogy a merőkanállal lapátolás képe megdöccenti a vizuális típusú olvasó szövegélvezetét. Van más kiakadnivaló is, ha nagyon keressük. A "szirupszirén" fordításilag úgy aránylik a "mézesmázas lány"-hoz, mint az "álomarcú lány" a "the lady of the night"-hoz fordításilag. Az Ulysses végtelenül mulatságos regény, kb. mint a Sátáni versek, csak a művelt közönség jellemzően hanyatt esik az irodalmi nagyságosság előtt (tudatfolyam, vízióverziók), és nem látja a kánontól a tréfát. Pedig itt szabadna játszani is engedni nagyon.
Fanyalgás befejezve, szájízjavítandó ananászrúd a szájba, keresztbe. A két változat közötti igazság kvantumtermészetű, nem lehet egyszerre meghatározni a helyét és az impulzusát, szóval valahol odaát van. Vannak az átdolgozásban jó megoldások is rendesen, például Szentkuthy redundáns partikuláit irtották, bár nem maradéktalanul, és referenciális hibákat javítottak; látszik a bölcsészszöszölés az ős-Ulysses utáni kritikai kiadások alapján történt pótlásokban is. Feszesebb lett a szöveg, szervizelték. Hardware-ileg fel van polírozva, mint egy oldtimer Bentley a múzeumban. Szép sütemény; nem non plus ultra, de talán egy jóféle scone. Annak is megvan a maga zamata.
Tartózkodnék további, scone-ba ágyazott szőrszálak hasogatásától; respect az újraszerkesztő, fordításfoltozó társulatnak, akiknek sikerült pályázati pénzeket szerezni, hogy akadémiailag abszolválják a maguk elé vett feladatot. Gördülékenyen olvasható iparosszöveget hoztak létre; ha hullott is a forgács, nem lett fogpiszkáló, térfogatában megállt a petrencerúd stádiumnál; és persze, kellett Ulysses-kötet, mert a korábbi kiadásokat antikváriumban sem lehetett már beszerezni, az ellopható könyvtári példányok ellopódtak, és lusta (zsíros hajú stb.) anglista bölcsészlányok kénytelenek voltak az eredeti változatnak nekiveselkedni, ha szemináriumi dolgozatot kellett írniuk, oszt panaszkodtak már nagyon.
Még egy kis adalék a szövegkuplerájból. Szentkuthy: "Te dísz, te nó, te vak, te ló! / A farkad olcsón eladó!" Újonnan: "Te ló, te tök, te randa dög! / Fütyülnek rád a nők!" Ezt nem kommentálom. A kötetet kommendálom.
Bloom veséje, könyörögj érettünk! Térdre, vitához! A magam részéről amondó lennék, hogy az "igazi" műfordításban nincsenek egyedül üdvözítő megoldások; adjuk meg a szerzőnek, ami a szerzőé, de tartsuk szárazon a magot, és ha ideje vagyon, gátlásmentesen (ne)vessünk magunkra; hassunk, alkossunk, stílusozzunk, bloomozzék száz Bloom, yes.
Cikkünket vitaindítónak szánjuk. Kappanyos Andrással készült interjúnk: "A Bloomról való képünk lesz más", 2010. március 4.
A szerző író, műfordító, 2007 óta dolgozik a Finnegans Wake első teljes magyar fordításán.
