Könyv

Megvilágosodás és megértés

Csaplár Vilmos: A magyarok. Az államalapítástól a 2010-es választásokig

  • Gintli Tibor
  • 2012. augusztus 12.

Könyv


Mielőtt bárki is komolyan venné a könyv címét, sietek leszögezni, hogy Csaplár Vilmos esszéje nem valamiféle "A magyar állam életrajza" jellegű összefoglalást próbál nyújtani. Szerencsére szó sincs róla, hogy Szekfű Gyulához hasonlóan ezer esztendő történetének alapvonásait igyekezne áttekinteni alig nyolc szerzői ív terjedelemben. Csaplárt valójában a rendszerváltástól a 2010-es választásokig tartó időszak érdekli. Joggal tehetjük fel a kérdést: ha ez érdekli, miért nem erről ír? Azért, mert politikai viszonyaink két évtizedes történetének alapélményét, a kettészakítottságot mindenáron történelmi távlatba igyekszik helyezni. A szövegből megtudhatjuk, hogy a magyar politika ősbűne az államalapítás idején esett, amikor is az erőszakos térítés nyomán kialakult a külföldre tekintő agresszív civilizátorok és az erőszakkal leigázott, pogány xenofóbok közötti törésvonal. Ez az ellentét Csaplár szerint egészen napjainkig fennmaradt a magyar történelemnek azon sajátossága okán, hogy az ország története során többször is hosszú ideig külföldi megszállás alatt állt. Szép, átfogó koncepció, csak az a baj, hogy körülbelül annyit ér, mint minden hirtelen megvilágosodás, melynek nyomán egy bonyolult rendszer egy csapásra pofonegyszerűvé válik. Röviden: semmit.

 

Abból a madártávlatból, ahonnan Csaplár könyve a magyar történelemre tekint, már semmilyen zavaró részlet nem látszik, s éppen ezért bármi odaképzelhető. Arról nem is beszélve, hogy a nagy felfedezés "újdonsága" körülbelül abban jelölhető meg, hogy a magyarok minden bajának okozója az átkos széthúzás. Arról, hogy ez a fordulat több évszázados közhelye az ország "siralmas állapotját" sirató jeremiádoknak, talán nem kell senkit győzködnöm. Az ilyen univerzális szabályok iránti kissé naiv vágyról jobb lemondani annak, aki történelmi esszébe fog. Mielőtt a rejtély univerzális kulcsának nyomozásába kezdenénk, érdemes feltennünk a kérdést: hátha nincs is ilyen titkos magyarázat? Jelen esetben például nem egyszerűen arról van szó, hogy a demokráciát hosszú évtizedek gyakorlata során lehetséges csak elsajátítani, s jelenlegi hazai tapasztalataink még egy gyorstalpalóval sem érnek fel? A magyar politikai elit az ábécéskönyvnek még csak az első leckéjét ismeri: Határold el élesen saját álláspontodat másokétól! A második, nehezebb leckébe még bele sem lapozott. Ennek címe valahogy így festhet: Keresd meg a politikai erőviszonyokat tükröző, de a másik fél számára is elfogadható kompromisszumos megoldást! (A kiegészítő anyag olyan fejezeteit, hogy "Légy rugalmas, könnyed és elegáns!" most ne is hozzuk szóba.) Sajnos Csaplár Vilmos nemcsak a magyar történelem kulcsát vélte megtalálni, hanem úgy mellesleg az emberi civilizációét is. Kornai János, Richard Dawkins és Oswald Spengler gondolataitól ösztönözve - kissé talán túlságosan is eklektikus katalógus - bevezeti a reflektív evolúció fogalmát az emberi történelem leírására, s azt is megtudjuk, hogy a civilizáció maga a természet.

Ezekért az igencsak vitatható aranyigazságokért aligha érdemes elolvasni Csaplár könyvét. Van-e olyan eleme, amiért igen? Ha a kettéosztott társadalommal kapcsolatban várnánk újszerű meglátásokat, ezek a reményeink aligha teljesülnek az esszé olvastán. A kettéosztott társadalom képlete túlságosan leegyszerűsítő. Egyrészt maga a politikai mező sem kétosztatú, ezt csupán a két nagy párt igyekszik elhitetni a választókkal, aminek az ő szempontjukból van politikai racionalitása, de az elemző jobban teszi, ha nem ül fel nekik. A politikai osztály ugyanakkor nem azonos az állampolgárok közösségével, s bár a pártok sokat tettek a társadalom militarizálásáért, mégsem értek el teljes sikert. A civil kurázsi bedarálása terén azonban kétségtelenül számottevő eredményt könyvelhetnek el. Sajnos a hazai értelmiség jelentős része közéleti, közírói szerepvállalása során gyakran pártálláspontok mögé sorakozott/sorakozik fel. Természetesen nem az a probléma, hogy a maga világnézetét - melyhez bizonyos pártok közelebb, mások távolabb állnak - a közszereplést vállaló értelmiségi kifejezésre juttatja. A gond az, ha a politikai szféra militáns szemlélete átragad rá, s maga is besorol egy adott pártálláspont mögé. A független értelmiségi kifejezésnek ilyen viszonyok között nincs jelentése. Csaplár Vilmos könyve éppen ezen a ponton emelkedik az esszé rangjára. Az értelmiségi magatartás, amelynek kialakítását a kötetben megkísérli, ennek a pártálláspontoktól függetlenített, politikai taktikázástól mentes pozíciónak a kivívása. Ki akar mozdulni a pártok által uralt politikai közgondolkodás hamis vagy-vagy alternatíváinak zsákutcájából. Miközben egy percre sem kérdésesek világnézeti preferenciái, nem valamelyik párt szószólójaként beszél, így saját álláspontja megfogalmazásakor nem kell magával elhitetnie, hogy egy adott pártálláspont érvrendszerébe beépült ködösítő elemek valójában jogos érvek.

A másik megértésének és tiszteletben tartásának igényét, az értelmes párbeszédnek ezt az annyira kézenfekvő feltételét nem a politikai pártok fogják leszállítani nekünk. Magunknak kell ezt az attitűdöt megteremtenünk, miközben közös dolgainkról gondolkozunk. Csaplár Vilmos esszéje érvelésének színvonalát tekintve sok kívánnivalót hagy maga után, de határozott lépést tesz ebbe az irányba. Ezért gondolom róla, hogy nem jó, de fontos könyv.

Kalligram, 2011, 230 oldal, 2800 Ft


Neked ajánljuk