„Volt egyszer egy világ, a világban egy bolygó, a bolygón egy földrész, a földrészen egy ország, az országban egy város, a városban egy lakás, a lakásban egy szoba, a szobában egy ember, s az emberben egy világ” – ez az Autizmussal önmagamba zárva című önéletrajzi könyv legismertebb mondata, melynek szerzője, Fajcsák Henriett, művésznevén Seth F. Henriett autizmussal élő író, költő, festő (életéből néhány éve monodráma is készült Börcsök Enikő előadásában). Ma már egyre több autizmusról szóló „belső narratíva” létezik, melyek a többségi társadalom számára is új ablakot nyithatnak az önmegismerés felé.
| ||
Ezek sorába illeszkedik a japán Naoki Higashida 13 évesen írt könyve. Naoki súlyos beszédfogyatékossággal küzd, írott szövegeket fel tud olvasni, társalgásra azonban alig képes. Viszont megtanult japán írásjelekre mutatva kommunikálni, és mára több könyvet írt, blogot vezet. A 2006-os Hát ezért ugrálok tavaly vált szélesebb körben ismertté, amikor David Mitchell, a Felhőatlasz és a Szellemírók szerzője japán felesége segítségével angolra fordította. A házaspár személyesen is érintett: egyik gyermekük autizmus diagnózissal rendelkezik. Mitchell – aki egyébként saját beszédhibája folytán a Brit Dadogás Társaság védnöke is – a könyvhöz írt előszavában sorsfordító olvasmánynak nevezi Naoki írását, amely szülőként megsokszorozta a türelmét, és általa új szakaszba lépett a fiához fűződő kapcsolata.
A rövid, egy-másfél oldalas fejezetek címe egy-egy gyakran feltett kérdés az autizmussal kapcsolatban: Miért hajtogatod folyton ugyanazokat a kérdéseket? Tényleg utálod, ha megérintenek? Miért vagy olyan válogatós? Ezekre próbál Naoki választ adni: „Amikor ugrálok, az olyan, mintha az érzéseim az égbe emelnének. (…) mintha leráznám a kötelékeket, amelyek rögzítették a testemet. (…) a mozgástól kedvem támad madárrá változni.” Vagy: azért szereti újra és újra ugyanazokat a filmeket megnézni, mert felvillanyozza az ismétlődés, és különben is: „Amikor új, idegen helyen járnak, nem könnyebbülnek-e meg mások is, ha barátságos, ismerős arcra bukkannak?” Naoki a látszattal ellentétben szereti a társaságot, a magány nem tünete, hanem fájdalmas következménye autizmusának: azért kerüli az embereket, mert társaságban „a dolgok mindig rosszul alakulnak”. Megrázó látni, mennyire gyűlöli uralhatatlan teste korlátait („A számat elhagyó fura hangok nemegyszer olyan kínosak, hogy majdnem belehalok.”) és milyen szorongással tölti el, hogy terhére van a környezetének: „A saját nehézségeinkkel elbánunk, de az az érzés, hogy az életünk mások boldogtalanságának forrása, egyszerűen elviselhetetlen.”
Sajnálhatjuk, hogy Naoki nem mer/akar/tud minden kérdésre személyes választ adni, és gyakran fogalmaz meg általánosító, „mi autisták” kezdetű mondatokat. Ezekben mintha nem a saját tapasztalatait osztaná meg velünk, hanem inkább azt, amit az autizmusról tud, vagy amiről úgy véli, a külvilág várja tőle. Ez a jó szándékú egy kalap alá vétel persze aligha róható fel neki, nekünk, olvasóknak azonban tudnunk kell, hogy az autizmus spektrumzavar igen sokféle formát ölthet, és a maga teljességében nem ismerhető meg egyetlen önéletírásból. De ha egy lépéssel beljebb vagyunk, már megérte.
Fordította: Komáromy Rudolf. Park, 2014, 174 oldal, 2900 Ft
