A modern európai gondolkodás alapművének számító tanulmányában, A tragédia születésében Nietzsche a homéroszi ember létszorongásának alapját a szilénoszi bölcsesség szemszögéből mutatja be. Szilénosz szerint - Kertész Imre fordításában - az embernek a legjobb "meg nem születni, nem lenni, semminek lenni", illetve "mielőbb meghalni". A görögök, hogy ezt a tudatot elviseljék, hogy egyáltalán létezni tudjanak, "kényszerből" megteremtették az olümposzi isteneket. Ám az istenek fényében a bölcsesség mintegy megfordulva hatott, az emberek ettől fogva a halandóságot, a rövid élet tudatát fogadták fájdalommal. Az európai civilizáció gyökerei ehhez a paradoxonhoz nyúlnak vissza. Tragikus kultúrában élünk, ám - a 19. századdal szemben - egyáltalán nem biztos, hogy a 21. század még képes hinni a tragédia mélyéről fakadó katarzis lehetőségében. Borbély Szilárd most lezárult, nagyszabású életműve mintha éppen ezt vizsgálta volna kötetről kötetre, műnemek között vándorolva, az elbizonytalanodás kiindulópontjáról az elkeseredés határára jutva, s végül át is lépve rajta.
Nincs feloldása
Borbély úgy nyilatkozott egy 2004-es beszélgetés alkalmával, nem sokkal új kötete és egyben lírai főműve, a Halotti Pompa első kiadásának megjelenése után, hogy "az életben van valami mély, feloldhatatlan tragédia, ami ettől már nem is számít tragédiának [...] nincs katarzis, nincs feloldása". Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy látjuk, hogy már korai köteteitől fogva ennek a kérdésnek a tisztázása állt lírai vizsgálódásának középpontjában. Ugyanakkor, mint minden nagy formátumú költészet esetében, legelőször is az önálló versnyelv megtalálása, megteremtése volt a munka tétje. Ha első két, ma már beszerezhetetlen kötetét (Adatok, 1988; A bábu arca. Történet, 1992) fellapozzuk, érett lírájához képest - természetesen - jóval gyakrabban találkozunk túlburjánzó sorokkal vagy erőltetett képekkel. Mégsem sikerületlen zsengékről van itt szó, hiszen jobb pillanataikban (különösen a második kötet szövegei) már felvillantják a későbbi kíméletlen önreflexivitást, nyelvi összetettséget és az elvont témákat is egyszerű eszközökkel megközelíteni akaró gondolkodói ösztönt is: "A vers / Szenvedélytelen arcából a kiismerhetetlenségig / Kegyetlen tekintet néz. A hangok azonban cso- / Dálatosak, hosszan zengők és ellebegők. A szavak / Nem ismernek könyörületet. (A költészet önszabályozása) De talán még ennél is jellegzetesebb, ahogy a Történet cím alá gyűjtött, filozofikus elbeszélés és prózavers között ingázó szövegek az írást és a halálra való készülést egymástól elválaszthatatlan életeseményekként mutatják fel: "A rendszeres tevékenységként művelt írás, ellentétben a beszéddel, tudatos felkészülés a test előre láthatatlan, de az angyal megjelenéséhez hasonlóan, bármikor bekövetkezhető halálára." (A történet)
| ||
A gondolati és nyelvi kísérletezés, mely az első kötetek szűkebb, ciklusokra bontott, zárt tereiben nem tudott még kibontakozni, az 1993-ban megjelent Hosszú nap el című nagy költeményben találta meg a maga formáját. Borbély, mint későbbi interjúiban, esszéiben ezt gyakran felemlegette, a 90-es évek elején meghatározó nyugatos-újholdas líraeszményt kritikusan szemlélte, s az avantgárd, neo-avantgárd hatásokat kirekesztő, továbbra is a nemzeti sorskérdéseket fókuszba helyező, a rendszerváltozás körül átírt névsorokkal jelentkező, de szemléletmódjában változatlanul konzervatív magyar irodalomszemlélettel szembeszállva jelentette meg a maga halkságában is radikális válaszát. Az ismétlésekre, variációkra építő, analitikus grammatikai attitűddel fellépő - az alcím szerint - drámai jambusok egészen váratlan, egyéni hangként szólaltak meg a kortársi lírában. Nádas Péter egyenesen korszakos alkotásnak nevezte, Valastyán Tamás pedig esszéjében egy igen látványos pozícióba helyezte a művet: "A Hosszú nap el alkotó-lírai énje majdnem ott maradt a hallgatásban. De csak majdnem, s ez itt kulcsfontosságú. További megszólalásának záloga. Az európai költészet egy igen jelentős és meghatározó vonulata (Hölderlin, Rilke, Mallarmé, Trakl, Cvetajeva, Celan, Pilinszky nevei jutnak eszembe) - ilyen majdnemek története." A hallgatás tehát, azaz a poétikai értelemben játéktérbe hozott halál lírateremtő erőként jelent meg Borbély hosszúversében.
A két évvel később kiadott Mint. minden. alkalom. azonban újabb figyelemre méltó fordulatot jelentett Borbély lírájában. A Hosszú nap el által keltett kritikusi-olvasói elvárások részben másra irányultak, mint amit az új kötet hozott. Évekkel később némi keserűséggel nyilatkozott erről: "Még azok sem ezt várták tőlem, akik már a Hosszú nap elt sem várták, és abban is csak csalódni tudtak. Nehéz ügy ez." Mai szemszögből nézve mégis inkább a Borbély-líra fejlődésének folytonossága feltűnő: a Mint. minden. alkalom. az előző könyvhöz hasonlóan radikálisan közelíti meg a versbeszéd érvényességének problémáját. Nyelvkritikus szemléletmódjában, a lírai megszólalás mélyén pedig továbbra is az én párbeszédbe vonása a tét. Ez az én pedig egyszerre hiány (hiszen sohasem írható le a maga teljességében) és akadály is (hiszen nem írni sem lehet róla): "Az én versébe én vagyok egy helyzet / a helyzeténél fogva én vagyok / a vers amelybe én vagyok a helyzet / amelyet majd mint vers kibonthatok / megértenem nem is lehet a verset / amelybe elvonatkoztatva én vagyok / az én a vers az én vagyok a helyzet / minderre itt csak én vonatkozok / és benne én a versbe én elmúlok". A babitsi "csak én birok versemnek hőse lenni" kifordított változata ez, hiszen - ahogy azt Harmath Artemisz írja - "az énre reflektáló beszéd ennek a reflektált énnek az elmúlását jelenti be".
A nyelv előtt
Az Ami helyet (1999) egyszerre tekinthető az addigi, olykor széttartó kísérletek szintetizálásának és ezzel együtt egy nyughatatlan, az önvizsgálatot a végletekig fokozó líranyelv újabb magára találásának is. Habár a világgal szembeni egzisztenciális kétségei még mindig a nyelv bizonytalanságából fakadnak, az intellektuális megfontolások és a napról napra átélt tapasztalatok egymás közvetlen közelébe kerülnek. Az Ami helyet egyszerre képes felmutatni a beszéd ritkulását (a Hosszú nap el tanulságain keresztül) és az én felsűrűsödését (a Mint. minden. alkalom. után). "Ennyi vagyok, nem több. Egy kesztyű, / egy szívesség, néhány jelentéktelen szó, / reménykedő hangsúly, a gázöngyújtó / lángja. A mélyen leszívott, majd a szürke, / feloldódó füst. Istenem, hagyd, hogy én is." A versek már nem csak a nyelvet, a megszólalás lehetőségét kutatják, hanem az életnek azokat a helyeit, melyeket betölteni képesek, illetve melyeket csak ők képesek betölteni. Az én felbomlását a személyesség különös szóródása követi, elmosódott határvonalakkal, szeszélyes beszédpozíciókkal. "Ami helyet ugyanis a könyv szavai kitöltenek, az a feltörhetetlen némaság, a szavakba nem fogható, a nyelv előtti, vagy épphogy azon túli depresszív kétségbeesés területe" - írta a kötetről Keresztury Tibor.
Az Ami helyet meglehetős határozottsággal jelölte ki a költői beszédmód továbbhaladásának lehetséges irányait, mégis, ami ezután következett Borbély Szilárd életművében, az sok szempontból előre láthatatlan fordulat volt. Ugyan a 2003-as Berlin-Hamlet című könyv anyagának egy része még e fordulat előtt készült, a verseskötet a maga átmenetiségében is önálló, egyéni hangon szólalt meg, s titokzatos szerkezetével, lefojtottságában is erőteljes versbeszédével máig is az egyik legjelentősebb Borbély-kötetnek számít. A Kafka- és Walter Benjamin-vendégszövegeken átszűrt Berlin-toposzt egyszerre töltötte fel az értelmiségi létbe vetettség kvázi-hamleti problematikájával, a fasizmus történelmi árnyékának betudható szorongással, az emlékezet üres helyei utáni zaklatott kutatással, valamint a köz- és magánmitológia elegyének sajátos anyagával. A kötet ajánlása ("Ilonának-Mihálynak") ugyanakkor jelezte már a magánéleti trauma megjelenését is.
Ez azonban csak az egy évvel később kiadott Halotti Pompában vált egészen világossá. Ebben a nagyszabású kötetkompozícióban terjedelmes jegyzetanyag idézi fel a 2000. év szentestéjén elkövetett brutális rablógyilkosságot. A keresztnevek és az évszámok pedig, a kötet ajánlásával együtt már nem hagynak kétséget afelől, hogy a szerző szüleiről van szó. A Halotti Pompa már nem is Ilonának és Mihálynak, hanem Ilonáért és Mihályért szól. Elképesztő erejű gyászmunkát végeznek a kötet versei, a személyes tragédián keresztül az emberi létezésbe kódolt lényegi tragédiához "fúrnak le", a baltával agyonvert anya és a vascsővel félholtra vert apa képén át az ember kínokra ítélt teste és az emberi létezés egyszerre animális és intellektuális, testi és lelki részeinek folyamatos, kibékíthetetlen küzdelme kap hangot. Az első, 2004-es kiadás két könyvét (Nagyheti Szekvenciák, Ámor & Psziché-szekvenciák) a második, 2006-os kiadásba kerülő harmadik könyv, a Hászid-Szekvenciák tették teljessé. Az így egymás mellé kerülő zsidó-keresztény, görög-római, illetve tradicionális-vallási és kortárs-tudományos komponensek, az egymásra rétegződő üdvtani, biológiai, történelmi és magánéleti rétegek elemi erejű rendszert hoztak létre.
Testben élni
Borbély a kibeszélhetetlenség feltörésére tesz látványos és elkeseredett kísérletet. Az első könyv szövegei (talán épp a saját nyelv történelmen kívülisége miatt) a késő középkori vagy barokk himnikus líra hagyományához nyúlnak vissza. De, mint azt Márton László írja, "Borbély Szilárdnál a szintaxis brutálisan rátámad a (többszörösen kiszolgáltatott) metrikai sémára; megsebzi, összeroncsolja, de nem teszi felismerhetetlenné". A barokk formákon és a barokkizált nyelven keresztül is átérezhetővé válik a kortárs ember szenvedése. "Az az érzésem, hogy ma meghalnak emberek anélkül, hogy bármiféle tanulsággal is szolgálhatna életük akár önmaguk, akár pedig hozzátartozóik számára" - mondta Borbély egy interjúban. Ellenben "[a] barokk, de még az utána következő korszak is középpontba helyezte a halált". A régi költészet nyelvének reanimálására tett kísérlet kiegészül a testi és lelki működést a kortársi, rideg-tudományos nyelvezeten át is lírába fordítani igyekvő törekvéssel (az Ámor & Psziché-szekvenciák gyakran rímtelen, prózaversszerű tompa szonettjeiben), illetve a Hászid-Szekvenciáknak a holokauszt tapasztalatát és a holokauszt előtti zsidó bölcselet gondolati világát ütköztető verseivel. Az allegóriákon keresztül egymásba fonódó régi és új tapasztalat így hoz létre egy különös, a sok szál ellenére is egynemű szövetet: "A létezésnek ugyanis van egy magasabb / szintje. Mert testben élni maga a halál." Ám az így megfogalmazott tapasztalat nem a megtisztító katarzishoz vezet, hanem a lebírhatatlan kételyhez, a megváltatlanságba vetett emberi létezés kétségbeejtő elgondolásához.
Nem is véletlen, hogy életében megjelent utolsó verseskötetében (A Testhez. "dák & Legendák, 2010) a törékeny, sebzett és metafizikai értelemben elhagyatott emberi test kerül lírájának homlokterébe. De ebben az időben kiteljesedő esszéisztikája (Egy gyilkosság mellékszálai, 2008), az ehhez sok szálon kötődő kisprózája (Árnyképrajzoló, 2008) és drámaírói munkássága (Szemünk előtt vonulnak el, 2011) is az életmagányra ítélt, romlandó fizikai testbe zárt ember tragédiájának lehetőségét és körülményeit kutatják. Azt kérdezi folyton ez az életmű, hogy van-e jó halál, és miben áll a rossz. És merre vezet a kiút, ha van egyáltalán, az emberi létezés sötétjéből? Maga Borbély mélységes elkeseredéssel nyilatkozott: "Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam." Pedig - ahogy ezt Keresztesi József finoman megállapította - Borbély Szilárd írásaiban mindennek ellenére akkumulátorként jelen van valamiféle rejtett erkölcsi imperativus, "amely működésben tartja a megvilágítást a tragédia elhagyott színpadán". Ez a titkos akkumulátor adott némi fényt a szerző első, nagy sikerű regényének is (Nincstelenek, 2013), ami bár a nyomor és kiszolgáltatottság legmélyéről tudósít, utolsó oldalain mégis felkínálja a kitaszítottságból való szabadulás óvatos reményét.
Az elmúlt években, egyelőre csak folyóiratokban közölt nagyszerű hosszúverseiben mintha épp ennek a halvány reménynek a jegyében dolgozta volna össze a regény parasztfiguráit és a korábbi verseskötetek mitologizáló perspektíváját. Ahogy Nietzsche állította a görögökről, hogy a metafizikai magány és halálfélelem enyhítésére teremtették meg az isteneket, Borbély is megpróbálta megalkotni a maga olümposzi alakjait. Abból, amije volt: a Bukolikatájban (Idÿllek) munkacímmel tervezett kötet a saját múlt, a gyerekkor, a gyilkosság által megtört család figuráit avatja istenekké. Az apjának emléket állító, gyönyörű Próteusz a pszichiátrián, vagy a Pegazus, szárnyak és A paraszt Párkák a kortárs líra vitathatatlan csúcsteljesítményei közé tartoznak. A magyar irodalom beláthatatlan vesztesége, hogy posztumusz kötetben kell majd megjelenniük.
(Nekrológunkat a magyarnarancs.hu-n olvashatják: A mi sebünk - Borbély Szilárd halála)
