KÖNYVMELLÉKLET

Sütkérezni és kétségbeesni

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv

  • Lengyel Imre Zsolt
  • 2014. április 6.

Könyv

Az első, Emlékezésgyakorlat című ciklus egy régebbi Takács Zsuzsa-verstől veszi kölcsön a címét. Az 1988-as Sötét és fény korában megjelent szöveg egyszerre halálmítosz és ars poetica: egy halottat szólít meg, aki élet utáni vágyakozásában emlékezésgyakorlatokat tart és verset ír, ilyen módon pedig végre megérti a költő ént, akit már életében ugyanez az érzés sarkall írásra.

Ha eszünkbe jut ez a vers, láthatóvá válhat, mennyire szervesen épül az új kötet az életműbe; de láthatóvá válhatnak a poétika lényegi változásai is. Az új kötetet olvasva ugyanis már alig hívja fel magára a figyelmet az az önéletrajzi alakként olvasható erőteljes én, aki az Utószó kötetig (1996) alapvetően határozta meg e költészetet. A nagyszerű előző verseskötet (A test imádása - India, 2010) íve, amely egy szerelem emlékétől-utótörténetétől (Maszk I-II.) a Kalkuttai Teréz nevében írt szerepversekig jut el, innen nézve a költői irányváltás modelljének látszhat: hiszen a Tiltott nyelvben már végig ez a tárgyát a mások történetében megtaláló alapállás a leginkább meghatározó.

A terület azonban, melyet az új kötet versei bejárnak, ugyanúgy az élet határvidékei, mint abban az egykori versben; ahogy ott a halottat kísértették eltékozolt szerelmei, és megindította a "villamoskattogás visszhangja", itt is mintha a távolban, sőt sokszor a túloldalon derengene mindaz, amit a mindennapok jelentenek. "Sütkérezünk a szeptemberi napsütésben, / kergetőzünk még a kerítés kőalapzatának / repedései közt, hideg gyíkok" - ilyennek látja a Hideg gyíkok című vers azok életét, akik "tiltása ellenére / eljöttünk" a mozdulatlanságra kényszerített beteghez, hozzá, aki egyre közelít a szakadékhoz, "melynek közeledő / szikláiról csak ő tud". A halál leküzdhetetlen idegenségének misztériuma különös fénybe borít maga körül mindent, az életvidámság nyugtalanító immoralitásának és a jó szándékok abszurditásának paradoxonjai nehezen felejthető képben csillognak fel. Hogy ebből pedig az következik-e inkább, hogy szégyenünk az állati természet, mint a Beteglátogatás véli, vagy az, hogy az élet nyaralás "e kék-zöld bolygón", a "sírásig ajzott" ölelés pedig alkalom a transzcendenssel való találkozásra (Mi, akik nyaraltunk) - azt e költészet aligha látja végérvényesen eldönthetőnek. Világossá teszi ezt a dilemmát az a régebbi vers, mely e kötet címét adta és mottójaként olvasható (A tiltott nyelv a 2004-es Üdvözlégy, utazás!-ból): a kétségbeesés logikus következtetés ugyan, de ellehetetleníti a valódi életet, így látszhat ostobaságnak is ugyanakkor - és egyik sem lehet kizárólagosan.

A mottó utáni első versben (M. emlékére) a földig rombolt élet újjáépíthetőségének, vagyis egy optimista történetnek a hátterében bukkannak fel fenyegető árnyékként az elfeledett halottak, visszalopva e feloldhatatlan feszültséget a bevallottnál többre emlékező első személy abszurd nézőpontjából megírt vallomásba. A kötet legjobb verseiben újra és újra a halál közelségének felfokozottsága munkál: ez kényszeríti ki A letakart órában (2001) megismert groteszk történet (A karácsonyi vendég) szívszorító újraírását a halni készülő címszereplő szempontjából (A vendég monológja), és ez világítja be a régi szerelmeket (Izolda szerelmi halála). Ellenpontként azonban ott zeng a madarak élethimnusza, mely szánalomra méltónak mutatja az emberek sötét filozófiáját (Madarak beszélgetése) - széles skálájú szimfóniává hangszerelve a központi dilemmát.

Hogy miért mégis csak a kötet (számos) kiemelkedő darabjára tekintve tudnám azt költészetünk fontos eseményének nevezni, nem pedig az átlagát figyelembe véve, az részben éppen a személyes lírai középpont eltűnésével látszik összefüggésben lenni. A kötet mintha intenzívebbé válna, ahol a saját életmű korábbi motívumaival kapcsolódnak öszsze a szövegek, de elgyengülne ott, ahol inkább talált történetekre próbál építkezni: néhány ilyen darab (A látásról, Egy beszélgetésre, a Dosztojevszkij-hommage-ok) a kontextusa nélkül túl enigmatikusnak, azzal összeolvasva viszont szinte csupán míves parafrázisnak hat. De az én megragadhatatlansága miatt tűnhetnek kényelmetlenül általánosnak és így kissé súlytalannak A gyász előérzete észlelettöredékekből építkező versei is, és mintha csak az énre visszakapcsoló Utóiratnál izzana fel újra a Kalkuttai Teréz történetét a kétségekkel teli hit alapvonala körül továbbíró második India-ciklus. De a szokottnál talán egyenetlenebb színvonalával együtt is egy nagy költészet fontos darabja ez, és mint ilyen, feltétlenül olvasásra érdemes.

Magvető, 2013, 96 oldal, 2290 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.