Könyv

Gondolnánk, már éppen elég könyv, tanulmány, pamflet, visszaemlékezés és mélyinterjú készült a magyar sztálinista rezsim kiépüléséről és nélkülözhetetlen kellékéről, a sommásan csak ÁVO-nak nevezett politikai rendőrségről.

Talán a legfelkapottabb fiatal író ma Lengyelországban. Hasonlították már Kunderához, Bulgakovhoz, ő maga Thomas Pynchont tartja példaképének. A harminchat éves szerzővel az Égiek és földiek című regénye magyar megjelenése után beszélgettünk.

Alig pár hónapos különbséggel jelent meg nálunk Ernest Cline, illetve Lauren Beukes regénye, amelyeket nem csupán az köt össze, hogy a kiváló szerzők egyaránt - bár igen különböző stratégiával - a gibsoni cyberpunk örökségét építgetik tovább, hanem hogy az eltérő kulturális közegekben (Cline Ohio, Beukes pedig a Dél-afrikai Köztársaság polgára) született művek a tizen-huszon éves generáció egzisztenciális miazmáit kezelik a zsáner eszközeivel.

Ezt is el című könyvét az év legjobban várt versesköteteként emlegetik, pedig még csak június van. A mindhárom műnemben, továbbá a gyerekirodalomban és tüntetések színpadain is tevékeny szerző arról próbált meggyőzni minket, hogy e ritkán látott népszerűség nem az ő érdeme, és hogy ez a fajta költészet folytathatatlan.

A fővárosi értelmiségi zsiványnak is megvan a maga Madeleine-keksze, ami beindítja az emlékezés megállíthatatlanul csapongó folyamatát, bár esetében ez egy Nyugatról származó babydoll. Áll hősünk a szekrény előtt, és felidézi Évit, az egyetlen igazit a körülbelül másfél szerelemből, és vele együtt a többtucatnyi pesti kalandot is, amelyek csak akkor tűntek értelmetlennek; papírra vetve már egy korrajz, egy pergő ritmusú anekdotázás nagyon is élő szereplői.

A britek két büszkesége, a Doktor House-ként is hasító Hugh Laurie és társa, Stephen Fry könyvet gyártott abszurd humorú tévésorozatukból. Kíváncsiak voltunk, mire mennek az urak papíron.

Mostanáig a magyar színházban kortárs és portugál maximum Egressy Zoltán Portugálja volt. Utoljára bő harminc évvel ezelőtt jelent meg itthon portugál drámaantológia az Európa gondozásában, ami ráadásul az azt megelőző húsz év drámáit vette szemügyre. Ezzel szemben a Melankólia ezerrel legrégebbi darabja 2006-os, és a nyolc mű egynémely főhőse már a 90-es években született.

Sokáig tömött, titokzatos bőröndökbe kapaszkodva utaztak a drámaírók: volt abban pisztoly, tőr, álarc, méreg, gyűrű, egy rakás levél, idővel aztán egyeseknél állatok, főképp szárnyaszegett madarak is feltűntek a poggyászban, melynek mélységes mélye olyan, ma már csak iróniával emlegetett, ám jó időben leselejtezett régiségeket is rejtett, mint a cselekmény, a vérbő karakter, a beazonosítható helyszín vagy az értelmes párbeszéd.

A színházigazgató legjobb barátja nem a kutya, hanem a Jegesmedvék című válogatás. Deres Péter úgy állította össze a szövegeket, hogy minden legyen bennük, amiből egy színháznak hiánya jelentkezhet.

Ennek a letaglózó könyvnek a bevezetéseként el kell mondani, hogy David Grossman nemzetközileg is méltán számon tartott izraeli író, akit - szemben idősebb kortársával, az itthon is évtizedek óta fordított és népszerű Ámosz Ozzal - mi alig ismerünk.

Magától Elmore-tól tudjuk, mit rühell szívből, igazán: a háttértörténeteket és az időjárást. A 88-as Dinamit (eredetiben: Freaky Deaky) valóban nem tartalmaz hosszú passzusokat a detroiti időjárási viszonyokról (Detroit az Leonardnak, mint New York Woody Allennek), de a háttértörténetek terén azért Leonardot sem mondanánk ártatlannak.

A szovjet munkatábor túlélőjeként hazatelepülő keletnémet történész fia testközelből élhette át a rendszerhű, de egyre kétkedőbb és megkeseredettebb értelmiségi lét évtizedeit. Magyarul is megjelent regénye, A fogyatkozó fény idején a múlt sajátos szempontú feldolgozásának sikeres példájaként vált népszerűvé. A könyvfesztiválon kérdeztük fikcióról, valóságról, múltról és jelenről.