Az utcakiállítás remek műfaj arra, hogy felhívja a figyelmet egy-egy kurrens témára, és továbbgondolásra indítson olyan jelenségekkel kapcsolatban, amelyeknek magunktól valószínűleg nem szentelünk figyelmet. A Deák téri templom oldalában, a Városháza parkban most plakátok színes labirintusa készteti megtorpanásra a belvárosi rohanókat a Későmodern épületek Budapesten – fotókiállítás a Virtuális leletmentés anyagából című utcakiállításon.
Branczik Márta művészettörténész immár tíz éve archiválja módszeresen a bontással fenyegetett vagy ténylegesen megsemmisült későmodern épületek értékes részleteit – nemcsak fényképek, hanem tárgyak és anyagminták formájában is. A Virtuális leletmentés valójában ezt jelenti. Szomorú tény, hogy az archívum egyre gazdagabb.
Kinek fáj a ronda betonkockák elbontása?
Miközben a 19. századi historizmus ezerrel épül vissza vasbetonból, a 20. század betonja és egyéb korszerű építőanyaga korántsem ilyen szerencsés. A sokszor ideológiai megfontolásból vagy ürüggyel elbontott épületek többsége értő felújítással bőven használható lenne, és
sokszor olyan építészeti és belsőépítészeti megoldásokkal büszkélkedhettek, amelyek nem csak fontos kordokumentumok, de abszolút értékben is időtállók – lehettek volna.
Tőlünk nyugatabbra nem feltétlenül bánnak ilyen mostohán a 20. század örökségével, még akkor sem, ha adott esetben kétes ideológia tapad hozzájuk: az olaszok például gond nélkül használják a Mussolini idején és kezdeményezésére épült középületeket, de említhetjük Nagy-Britanniát vagy Németországot is, ahol a nyolcvanas-kilencvenes évek posztmodern épületei is védettek.
Természetesen nem minden értékes és megőrzendő a háború utáni építészeti termésből – ahogy egyetlen korból sem – pláne, hogy a 20. század második felének hazai építőipara valóban süllyedő színvonalat mutatott, ám az utóbbi idők bontásai nem a silány minőségű épületeket érintették, hanem azokat, amelyek presztízsberuházásként, minőségi anyagokkal és belsőépítészeti megoldásokkal valósultak meg a szocializmus idején. Kirívó példája ennek a Várnegyed, ahol jóvátehetetlenül semmisülnek meg a későmodern legnívósabb emlékei.
A Kiscelli Múzeum berkein belül folyó Virtuális leletmentés projektet az a felismerés hívta életre, hogy a későmodern épületállomány bontásával pótolhatatlan értékek mennek veszendőbe. A művészettörténet tanulsága, hogy minden korszak utólag válik értékessé, és előfordul, hogy addigra alkotásainak nagy részét már lebontották. Így történt a szecesszióval, sőt, a ma olyannyira pártolt historizmussal is, de említhetnénk azt az elcsépelt példát is, hogy hogyan építették be a Colosseum köveit Róma reneszánsz palotáiba. Bizonyos fokig természetes, hogy minden korszak a saját értékrendjét preferálja, a szervezett műemlékvédelem pedig viszonylag kései, és ellentmondásoktól nem is mentes fejlemény.
A 20. század építészetének kezelése – az ideológiai terheltségen túl – nálunk azért is problematikus, mert Magyarországon az 1945 utáni épületállomány nem védett, nincs alkalom ezeket a házakat műemlékként vizsgálni, nem készült róluk építéstörténeti tudományos dokumentáció. Nem ismerjük őket, és ha így haladunk, nem is lesz rá módunk, hogy megismerjük, ezért különös jelentőséggel bír a bontás előtti dokumentálásuk, amely számos esetben a művészettörténész szakember számára is meglepetéseket tartogat.
Olyan épületekről van szó, amelyek a nagyközönség, de még a szakma számára is javarészt ismeretlenek, hisz a funkciójuknál fogva – minisztérium, diákszálló, a munkásőrség központja, luxusszálló, stb. – nem volt publikus forgalmuk, és esetleg biztonsági okokból nem is publikálták őket. Ismeretlen belső terekről van szó, ahol a korabeli technológia és szakipar, építőanyagok – kő, fa, alumínium – hiteles rekvizitumai vannak jelen. A Virtuális leletmentés célja ezeket olyan részletességgel dokumentálni, hogy minden szakipari munka megismerhető legyen.
Nehezíti a helyzetet, hogy a hatvanas-hetvenes évek belsőépítészetének a szaksajtóban sincs feltétlenül emléke. A tervezést az állami tervezővállalatok végezték, amelyek ugyan saját részre dokumentálták a munkákat, de az elkészült anyagokból csak néhány fotót publikáltak, a fotóarchívumok pedig mára eltűntek, szétszóródtak.
Házak, történetek
Izgalmas terra incognita tehát a kutató számára is ez a világ, és kis túlzással szó szerint egyéni partizánakcióval indult a felfedezése. A Margit körúti volt Ipari Minisztérium épületének 2014-es bontása előtt, utolsó pillanatban ment a helyszínre Branczik Márta F. Szalatnyay Judit múzeumi fényképésszel – aki azóta is állandó munkatársa a projektben –, hogy az esetleges értékeket dokumentálja.
A maguk számára is megdöbbentő minőséggel találkoztak, a korszak múzeumba illően karakteres elemeivel.
A beruházás sorsa is tanulságos a hasonló épületek fenyegetettségére nézve: hiába állt az IPARTERV neves építészei (Farkas Ipoly, Kévés György, Mészáros Géza) által tervezett, használható, felújítható állapotú középület műemléki védettségű területen, kíméletlenül – és mellesleg nagy kínlódás és sok pénz árán – bontották le, műemléki védettséget élvező szomszédaival együtt. A város birtokba vette a területet, ma a Széllkapu park van a helyén, ami persze remek, de az nem kevésbé, hogy az utókor számára a Kiscelli Múzeum weboldaláról elérhető Virtuális leletmentés megőrizte az előzményeket.
A kezdetben a múzeumpedagógus Sziray Zsófia által készített oldal az évtizedes szisztematikus dokumentálás révén ma már 33 budapesti épületre kiterjedő archívummá bővült, nem utolsó sorban az egyre szaporodó bontások nyomán. A dolog szépsége, hogy a projekt nem élvez semmiféle külön anyagi támogatást, kizárólag a Kiscelli Múzeum nagylelkűsége folytán működhet, a többi múzeumi feladat mellett. Most sikerült forrást elkülöníteni a fotókhoz tartozó szövegek fordítására, így az anyag már angolul is olvasható, kutatható. A fotóanyagnak csak a szélesebb közönség érdeklődésére számot tartó, látványos része került fel az oldalra, a szakipari és technológiai részleteket is megörökítő dokumentáció a múzeum archívumában érhető el. Minden épülethez készült szöveges leírás, elsősorba a korabeli sajtó, esetenként Branczik Márta saját interjúi, kutatásai alapján.
A szakértő szemmel rögzített saját élmény fontos része a szisztematikus dokumentálásnak. Az érintett épületek tervezői sok esetben ma is élő, kiemelkedő alkotók, akik izgalmas adalékokkal szolgálhatnak a korszak építészeti tevékenységével, az építész szerepével, az építés körülményeivel kapcsolatban. Az Újpesti Művelődési Ház tervezője, Ferencz István elbeszéléséből például kiderült, hogy a szocializmus fontos műfaja, a kultúraközvetítés centrumának szánt művház hogy vált munkája nyomán nyitott intézménnyé, a területfoglalás eszközévé, az építészeti tett a társadalom- és közösségalakítás tényezőjévé.
A Munkásőrség Gellérthegyen nemrég lebontott központjáról (helyén most a Mathias Corvinus Collegium új épületkomplexuma épül) a korabeli sajtónyilatkozatokból derül ki, hogy tervezői, Spiró Éva és Pázmándi Margit némileg zavarban voltak a helyszín és a megbízó miatt, és nem is nagyon reklámozták az egyébként kitűnő építészeti minőségű házat. Funkciójánál fogva ez tipikusan az ismeretlenül jobblétre szenderült belsőépítészeti munkák közé tartozott, kollégiumának belsőépítészetét az akkor még kezdő, később komoly megbízásokkal hírnevet szerző Somogyi Pál tervezte.
Kifejezetten ismeretlen a Pest megyei Bíróság épülete a Thököly út–Hungária körút sarkán, ennek pedig szintén komoly politikai oka volt. A tervező, Kiss E. László ugyanis külföldre távozott, így sorsa a hallgatás lett, nem publikálták, ezt a munkáját a szakma is alig ismeri. A korabeli épületek ugyanakkor – épp magas építészeti, belsőépítészeti minőségüknél fogva – gyakran megjelentek filmdíszletként. A Fővárosi Törvényszék Gazdasági Kollégiuma, korábban Bányászati Tervező Intézet előcsarnokának sárga-fekete fali mozaikburkolata például az A veréb is madár című filmben szerepel, ezek a források azonban nem mindig tekinthetők hitelesnek, hisz a rendezők ötletszerűen váltogatták a helyszíneket.
A legutóbbi „fogás” a Gellért Szálló, ahonnan már „kézzelfogható tárgyi bizonyítékokat” is sikerült szerezni, a gyűjtés ugyanis idő közben kiegészült a korszak fizikai hagyatékával. A Gellért esetében ez az eredeti, hatvanas évekbeli bútorokat, burkolati anyagokat, illetve a hetvenes évekből származó romhányi csempét, lámpákat jelentette. Különleges értéket képviselnek a kőburkolatok, a mai gyakorlattal ellentétben ugyanis akkoriban sok magas minőségű természetes követ használtak a nívósabb építkezéseken.
A legnagyobb kedvenc a Déli pályaudvar, amelynek részletei ma is megvannak, de egyre sanyarúbb körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. A Déli bisztrója valóságos időkapszula, ma már a teljes utascsarnokkal együtt fővárosi védettséget is élvez, egy részét tavaly mégis szétbontották a MÁV megbízásából, hogy WC-t építsenek a helyén. Szerencsére az építész tisztában volt a belső tér értékeivel és megőrizte, amit lehetett.
Sajnálják szétverni
Ennek a munkának, a virtuális, és most már tárgyi leletmentésnek ugyanis ez a legfőbb értelme:
felhívni a szakma, a döntéshozók, beruházók és a szélesebb közönség figyelmét arra, hogy pótolhatatlan értékek mennek esetleg veszendőbe.
A dokumentálás a záloga annak, hogyan tekintünk a korszak építészeti hagyatékára. 2021-22-ben a főváros főőépítészi irodájának javaslatára a közgyűlés komolyabb számban helyezett helyi védelem alá későmodern épületeket, ez azonban egyelőre nem garancia semmire, hiszen a Budavári Palota A épületéből például egy tégla sem maradt, és sürgős szükség lenne a Nemzeti Galéria megmaradt szárnyaiban fellelhető egyedülálló belsőépítészet dokumentálására is.
A hírek szerint szintén veszélybe került a nemrég tulajdonost váltott Budapest Szálló Szrogh György tervezte épülete, amely ugyan helyi szinten védett, mégis lebontás fenyegeti. Sok esetben az alacsony belmagasság okoz problémát a hasznosítás során, amely ugyan építészeti eszközökkel kezelhető lenne, de az építészekkel ellentétben a beruházói oldal sokszor nem olyan rugalmas, a kiemelt beruházás intézménye pedig kiveszi ezeket az épületeket a törvényi szabályozás alól.
Mégis, a Virtuális leletmentés eredményessége vitathatatlan. Branczik Márta elmondása szerint ma már gyakran előfordul, hogy a beruházó vagy a projektmenedzser felveszi velük a kapcsolatot és lehetővé teszi, hogy legalább bizonyos tárgyakat el lehessen hozni. Az általános tapasztalat is az, hogy a bontás során a közreműködők maguk is sajnáljak szétverni a láthatóan értékes darabokat. És bár a megvalósítás lehetne profibb, például 3D szkenner alkalmazásával, így is egyedülálló a szisztematikus dokumentáció, amelyből 12 épületet most a járókelők is megismerhetnek a Deák térnél a Városháza parkban, esetenként szakavatott vezetéssel. A kísérőprogramokról itt lehet tájékozódni, ahol térképes kereső is segíti az épületek beazonosítását.
A kiállítás október 20-ig látható. Kurátor: Branczik Márta
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.
(Címlapképünkön az egykori Magyar Kereskedelmi Kamara - MTESZ székház tárgyalója, 2014. Fotó: F. Szalatnay Judit)
