"Annyit mondok: éltem" - Eugen Ruge író

  • Kovácsy Tibor
  • 2013. június 1.

Könyv

A szovjet munkatábor túlélőjeként hazatelepülő keletnémet történész fia testközelből élhette át a rendszerhű, de egyre kétkedőbb és megkeseredettebb értelmiségi lét évtizedeit. Magyarul is megjelent regénye, A fogyatkozó fény idején a múlt sajátos szempontú feldolgozásának sikeres példájaként vált népszerűvé. A könyvfesztiválon kérdeztük fikcióról, valóságról, múltról és jelenről.

Magyar Narancs: A címben szereplő "fogyatkozó fény" számomra arra utal, hogy az egykori NDK életében volt egy teljes fényben úszó időszak, valamiféle csúcspont is. Ezzel kapcsolatban erős kétségeim vannak.

Eugen Ruge: Érdekes, hogy a német Baloldali Párt (Die Linke) is testületileg bírálja a címet, csakhogy éppen azért, mert nem utal rá, hogy volt egy korszaka a "fokozódó fénynek" is. Természetesen úgy értelmezi a címet, ahogy akarja, de végül is úgy van ez, ahogy a könyvben szereplő orosz nagymama mondja: a krumpli betakarítását követő időszakról van szó, amikor a napok rövidülni kezdenek. Egy dologban viszont igaza van: az úgynevezett létező szocializmus története az első pillanattól, az oroszországi forradalomtól kezdve valóban a hanyatlás története. Volt aztán rosszabb is - Sztálin alatt -, de semmi kétség, hogy mindvégig egy diktatúráról van szó. Az viszont, hogy voltak társadalmi utópiák, hogy létezik egy olyan társadalom iránti vágy, ahol például nem minden a pénzről szól, ugyancsak érthető. Tehát olvashatja úgy is a címet, hogy az utópia fénye fogyatkozik. De tőlem akár úgy is - és ezt bírálják a balpártiak -, hogy már a szocializmus megszületésének pillanatában halványulni kezd a fény.

MN: Nyilván nem mindegy, milyen történelmi tapasztalatok birtokában olvassa az ember a könyvet.

ER: De hát Magyarországon jobban mentek a dolgok, amennyire tudom.

MN: Ugyanaz a szürkeség, perspektívátlanság volt itt is jellemző, mint amellyel ön az NDK-t írja le.

ER: Abban az időben az ismerőseim mégis igencsak színesnek, liberálisnak festették le Budapestet.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Kétségkívül voltak érezhető fokozati különbségek. De maradjunk a regénynél, amely közismert módon erősen önéletrajzi jellegű. Hogyan alakult a véleménye az idők során saját apjáról, akiről az egyik főhőst mintázta?

ER: Először is tipikus NDK-s értelmiségi volt az apám és a regényhős is. Megjegyzem, hogy azért jelentős különbségek vannak közöttük. Például a regényhőst, Kurtot állandó lelkiismeret-furdalás gyötörte a fivére halála miatt, miközben apám testvére egyáltalán nem halt meg. Szóval a könyvem mindenekelőtt regény. Viszszatérve: apám az idők során sokat változott. Amikor diák voltam, egy időben - úgymond - felfedeztem Marxot, és megállapítottam, hogy ami az NDK-ban létrejött, annak semmi köze Marx elképzeléseihez. Úgyhogy ebből a megközelítésből is bíráltam - és befolyásoltam - apámat, aki igen rugalmasnak és nyitottnak mutatkozott. Aztán a fordulat előtti időkben egyetérteni látszottunk abban is, hogy ami az NDK-ban történik, az elviselhetetlen, és a rendszer a végét járja. Később pedig jött egy időszak, amikor már áttelepültem Nyugatra, és igen pozitívan értékeltem a szociális piacgazdaságot, és ekkor az apám már egyre inkább elutasította az NDK-t, de kapitalizmust sem akart. Én viszont a többi keletnémethez hasonlóan csak fokozatosan ismertem meg a kapitalizmus hátrányait, a pénzhajhászást, az egyenlőtlenségeket, amelyekkel korábban nem voltam tisztában. Van ez a vicc a két volt funkcionáriusról: "Hát jól átvertek minket, hazudtak a helyzetről, a gazdaság állapotáról!" Mire a másik: "Jó, ez igaz, de a kapitalizmusról legalább igazat mondtak." Egy kissé minden volt NDK-snak ez a tapasztalata. Sőt, talán minden kelet-európainak.

MN: A fordulat idején sokan, még pártok is - például a Zöldek - kétségbe vonták az újraegyesítés helyességét. Ön akkor hogyan gondolkodott?

ER: Akkoriban a minél gyorsabb újraegyesítésre vágytam, például egy, a Szovjetunióban bekövetkező puccstól tartva, amely aztán mindent visszafordít. Visszatekintve azonban máshogy látom a dolgot. Az újraegyesítés történetét tanulmányozva megállapítható, hogy alighanem el lehetett volna kerülni bizonyos súlyos nehézségeket. Nehéz ezt megmondani. A keletnémetek gyors újraegyesítést akartak. Ha nem jön létre gyorsan a valutaunió, ezer-, sőt milliószámra menekülnek Nyugatra az emberek. Viszont a gyors valutaunió romba döntötte a keletnémet ipart.

MN: Legalábbis egy átmeneti időre.

ER: Egész országrészekből tűnt el tartósan az ipar. Úgy hatott az NDK-ra a túl erős nyugatnémet márka, ahogy az euró Görögországra. Az, hogy egy az egyhez arányban váltották át a keletnémet márkát nyugatnémet márkára, azonnal csődbe vitt egy sor üzemet, amely egyszerűen képtelen volt kifizetni a munkabéreket. A Treuhand (a keletnémet állami vállalatok magánosítására 1990-ben létrehozott vagyonügynökség - KT) elkótyavetyélte az üzemeket. Akiknek eladta, azok rövid időn belül bezárták őket. Szóval igazából nem annyira újraegyesítésről volt szó, mint inkább Anschlussról, odacsatolásról. Elvileg születhetett volna például egy új, közös alkotmány is, de ez nem történt meg. Az NDK egyszerűen Nyugat-Németország része lett. Persze az NSZK léte meg is könnyítette az NDK helyzetét, és ezt a többi kelet-európai ország nyilván irigykedve figyelte. Sok szempontból viszont nehezebb volt a helyzet. Például szinte egyik napról a másikra az emberek húsz százaléka munkanélküli lett. A textiliparban sok négyzetkilométernyi üzemi terület egyszerűen megsemmisült.

MN: Magyarországon szokás a múltfeldolgozás követendő példájaként tekinteni Németországra. Lezárultnak tekinthető ez a folyamat?

ER: Általánosságban nem tudok beszélni erről. Ami engem illet, ha nem is ért véget, a munka nagy részét elvégeztem. Maga a munka egyébként abban áll, hogy az ember egyszerűen tudomásul vegye a múltját. Nem voltak nagy ívű törekvéseim a regénnyel, politikai szándékaim pedig végképp nem, nem akarok semmit sem bizonyítani. Egyetlen mondatban összefoglalható az üzenetem: ez volt az életem.

MN: Tehát bármiféle sajnálkozás vagy éppen lelkesedés nélkül.

ER: Annyit mondok: éltem. És ez önmagában véve is pozitívum: élni. Átélni dolgokat. Kétségkívül rosszabbul éltünk, mint a nyugatnémetek, és az volt az érzésünk, hogy ők több mindent élnek át, boldogabbak - ahogyan ezt a tévéből meg tudtuk ítélni. Hogy aztán tényleg így volt-e, arról fogalmam sincs. Mindenesetre így hittem, és sokáig nem is voltam képes az NDK-ról írni, egészen addig, amíg meg nem értettem, hogy nem ez a döntő szempont. Ez nem jelenti azt, hogy védeni akarnám az NDK-t. Viszont bennem rejlik annak a képessége, hogy bármit átéljek, és mindezt utólag méltányoljam. Miként a boldogság képessége is tőlem függ, még ha nem is bármilyen körülmények között. Fontos előfeltétele, hogy az ember ne tagadja meg az identitását, hogy kiálljon önmaga mellett. Én is ezt próbáltam tenni. Meg kell azért jegyeznem, hogy a keletnémet rendszer diktatórikus volt ugyan, de azért össze sem lehetett hasonlítani a sztálinizmussal. Nem vezet jóra, ha mindent összekeverünk, egy szintre hozunk.

MN: Nemrég tudtam meg, hogy megjelentette az apja visszaemlékezéseit is. Felhasznált belőle gondolatokat, eseményeket a regényében?

ER: Igen, az 1966-ra datált jelenetben, ahol felidézi a szovjet munkatáborral kapcsolatos emlékeit. Ezt az ő visszaemlékezéseiből loptam. Magát a lágeratmoszférát meg az éhezésének a mozzanatait, ahogy egyre zavartabb lesz, és egyes szám harmadik személyben kezd beszélni magáról. Ezek valóban megtörténtek az apámmal. Írt egyébként egy családi krónikát is, amely tartalmaz egy-két dolgot az orosz nagyanyámról, ebből szintén átvettem ezt-azt, de maga a történet persze nagyon eltér a valóságtól. Az embernek mindig szüksége van valóságmorzsákra, amelyekből kiindulhat. A semmiből semmit sem lehet létrehozni.

MN: Vannak további regénytervei?

ER: Már írtam is egyet, épp mostanában készültem el vele. Ez egy egészen másfajta, kisebb regény, és júniusban jelenik meg a Rowohlt kiadónál. Hogy utána mi lesz, őszintén szólva még nem tudom. Hajlok a próza felé, hiszen sikeres lett a regényem. A leginkább arra vágyom most, hogy lezárjam ezt az egész történetet, és egy kis nyugalmat élvezhessek. Jó dolog a siker, de nagyon megterhelő.

A fogyatkozó fény idején c. regényről január 31-i számunkban közöltünk kritikát Szürkületi vakság címmel.

Neked ajánljuk