Könyv

Köd előtte, köd utána

Jon Fosse: Valaki jön majd. Hat színmű

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2013. június 10.

Könyv

Sokáig tömött, titokzatos bőröndökbe kapaszkodva utaztak a drámaírók: volt abban pisztoly, tőr, álarc, méreg, gyűrű, egy rakás levél, idővel aztán egyeseknél állatok, főképp szárnyaszegett madarak is feltűntek a poggyászban, melynek mélységes mélye olyan, ma már csak iróniával emlegetett, ám jó időben leselejtezett régiségeket is rejtett, mint a cselekmény, a vérbő karakter, a beazonosítható helyszín vagy az értelmes párbeszéd.

Ma már bonyolult, de annál korszerűbb világot élünk, épeszű ember így nem is nehezíti saját életét felesleges málhákkal, a norvég Jon Fosse például egy közepesnél valamivel kisebb szatyorban hordja világszerte megcsodált portékáit, melyekből Domsa Zsófi fordításában most hat darabot vehetünk kézbe mi, magyar olvasók.

A hazájában a nyolcvanas években prózaíróként, illetve költőként debütált Fosse a kilencvenes évek közepén állt rá a drámákra. Nálunk elsősorban az Őszi álom című, temetőben játszódó, szerelmi tárgyú, ám egyúttal az elmúlást is alaposan kiveséző munkájával lett ismert. Ez a darab nemcsak a hazai színpadokat járta meg, hanem egy kortárs skandináv antológiába is bekerült; Fosse furcsa dialógusaival tehát már évek óta barátkozhattunk, így nem hat teljesen meglepőnek ez a sajátos technika. Ennek lényege a következő: a szerző nem központoz, inkább a szaggatottságot közelíti néhány szavas közléseivel, melyeket olykor megismétel a költői hatás érdekében, továbbá nem szégyell szappanoperai hangot megütni. Szereplőiről sokszor hisszük, hogy talán csak maguk elé révednek, ám közelebb hajolva hozzájuk rájövünk, valójában nagyon-nagyon mély pszichés állapotban vergődnek, és ebből csak néhányuknak sikerül kitörni. Ők sajnos öngyilkosok lesznek.

A hat szövegből több foglalkozik szerelmi háromszöggel (Valaki jön majd, Tél), s olyanból is több akad, amely a hozzátartozó elvesztésének feldolgozását, a trauma megjelenítését tűzi célul maga elé (Egy nyári nap, Halálvariációk). A kötet záró darabja (Én vagyok a szél) pedig két barát hajós kirándulását használja keretül, melynek végén az Egyik beesik (netalán ugrik?) a tengerbe, ahol meg is fullad vélhetően, de előtte még a Másikkal kellőképp reflektálnak az esetre.

A hazai, szerény kiterjedésű, ám annál intenzívebb Fosse-tisztelet, mely a szerző bonyolult időkezelését, a minimalista stílus ellenére is összetett és intenzív érzelmi világot teremtő költői nyelvét, valamint a pszichológiai síkot folyton az absztraktba emelő látásmódját becsüli, számunkra csupán kultikus rajongásnak tűnik, amikor rendre olyan, a hétköznapi banalitást meg nem haladó közlésekbe botlunk, mint például ez: "Csak annyira aggódom / Fiatalok vagyunk és erősek / Hagyd már ezt / De tényleg / Minden olyan bizonytalan / Hát ilyen az élet / De úgy félek úgy aggódom / Ne félj" - és így tovább. Elképzelhető persze, hogy most csúnyán mellélövünk, és inkább úgy kéne kezelnünk ezeket a szövegeket, mint afféle partitúrákat, melyek az előadás révén szólalnak meg autentikusan. Summázatként marad hát egy jóindulatú megállapításunk a megjelenített norvég táj és a Fosse-darabok közti hasonlatosságról. Ködös természet mindkettő.

Fordította: Domsa Zsófi. Polar Könyvek, 2012, 416 oldal, 3900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.