Magyar Narancs: Egy világvégi tanyán él, rengeteg szereplőt mozgató regényei mégis a nagyvárosban játszódnak.
Ignacy Karpowicz: Valóban a fehérorosz határ mentén élek a kutyámmal, szoktam is mondogatni, hogy az utolsó európai diktátor a szomszédom. De az egyetem alatt Varsóban laktam. Azonban rá kellett jönnöm arra, hogy a nagyváros nem nekem való hely. Túl sok minden történik egyszerre, és ezek elvonják a figyelmemet az egyetlen igazi mániámtól, az írástól. Vidéken sokkal jobban megy a koncentrálás, aminek fejlesztéséhez elengedhetetlenek a mindennapi létfenntartó gyakorlatok is. Otthon például nincs bevezetve a víz. Ha kell, merítek az udvari kútból, ha fürödnék, akkor a tűzhelyen esetleg fel is melegítem a magam aprította fával. Ez az isten háta mögötti nyugalom kell ahhoz, hogy belemélyedhessek a szereplőim világába.
MN: Honnan jött az Égiek és földiek alapötlete, hogy a világ összes istene egyszer csak fogja magát, leköltözik a Földre, és halandóvá válik?
IK: Az volt az eredeti tervem, hogy egyszer s mindenkorra lezárjak egy nagy metafizikai kérdést. Be akartam mutatni, hogy az istenek nélküli világ sem roszszabb, és hogy a reflexből silánynak minősített popkultúra kiválóan betölti az istenek által hátrahagyott űrt. Nem dicsőítésképpen mondom, de a popkultúra tágas, és minden hiedelemmel ellentétben képes értéket teremteni. Az agresszió és az erőszak megfékezésében pedig sokkal hatékonyabb eszköz a vallásnál. A rendszerváltások után Európában - a Balkán kivételével - csend volt, és ez szerintem sokkal inkább köszönhető a popkultúrának, mintsem bármelyik vallásnak. Ha a háborúk megszűnésének az az ára, hogy ostoba sorozatokat kell néznünk a tévében, és lépten-nyomon valamit reklámozó pucér nőkbe kell botlanunk, akkor legyen! Szembe kell néznünk azzal, hogy nem Isten, hanem csupán a köré épült infrastruktúra létezik. A könyvben Jézus újból visszatér a földre, de az én Jézusom nem hisz a feltámadásban, hanem teljesen és végleg meg akar halni, mindenféle csinnadratta nélkül. Nincs más élet a mi szánalmas emberi életünkön kívül.
MN: Meglepő vagy éppen természetes, hogy ez a szó szerint istentelen regény épp Lengyelországból érkezett?
IK: Valószínű, hogy ha nem ide születek, ahol még mindig erősen kísértenek a vallás démonai, akkor ezek a kérdések nem kezdenek el ennyire foglalkoztatni, és biztosan nem így írtam volna meg a könyvet. Mindig is erős volt nálunk a mágikus katolicizmus, és ez a szmolenszki légi katasztrófa után (a 2010-es balesetben hunyt el a lengyel államelnök, Lech Kaczynski - KB) rémisztő méreteket öltött. A jobbszélen azóta nemcsak folyamatosan összeesküvés-elméleteket gyártanak, hanem még isten büntetését is látják a történtekben. Rosszul vagyok ettől a romantika korában született lengyel messianizmustól. Mi lennénk a kiválasztott nép, Európa mártírjai? Az egészben az emberek logikus gondolkodásra való képtelensége irritál a legjobban.
MN: Mit szóltak az Égiek és földiek blaszfém fordulataihoz a lengyel katolikus körök?
IK: Lengyelországban - mintegy egyezményes alapon - ketté van osztva a szellemi élet. A jobb- és a baloldal egymás dolgairól nem nagyon vesz tudomást, úgyhogy a botrány már csak ezért sem volt eget rengető. Amúgy is túl vastag a könyv ahhoz, hogy az ember csak a felháborodásért elolvassa.
MN: Rendre Paolo Coelho-idézetek bukkannak fel a könyvben, nem éppen hízelgő kontextusban. Athéné és Osiris például a világ legviccesebb könyvének tartja a jeles brazil egyik munkáját. Miféle fura viszonyt ápol vele?
IK: Coelho pontosan az a szint, amelyen a popkultúra még képes beszélni a transzcendentális dolgokról. Coelho sekély, könnyen befogadható és olcsón megúszható, épp ezért népszerű popvallást teremtett, aminek ő az első számú prófétája. Ez csöppet viszolyogtató, de ha az ő és utánzói munkássága azt fogja eredményezni, hogy az emberek egyre inkább eltávolodnak a vallásoktól, annak én személy szerint örülni fogok.
MN: Min dolgozik most?
IK: Az Égiek és földiek forgatókönyvén, hisz ha minden igaz, és a pénz is összegyűlik rá, akkor megfilmesítik. Most fejeztem be az új regényemet is. Osci lesz a címe, ami azon kívül, hogy szálkákat jelent, egyben egy lengyel főnévképző rag. Nincsenek benne istenek, csak lazán egymáshoz kapcsolódó és egymás életére közvetve-közvetlenül ható emberek. Ez a könyv egyfajta kísérlet eredménye, hiszen valóban létező emberekről szól, akiknek írás közben meg-megmutogattam a róluk szóló részeket, és olykor még azt is megengedtem nekik, hogy beleszóljanak történetük alakulásába. Optimista könyv lesz, persze amennyire képes vagyok optimista lenni. Osztom ugyanis Marek Edelmannak, a lengyel történelem egyik emblematikus alakjának, a varsói gettólázadás egyik túlélőjének gondolatait arról, hogy az ember ocsmány teremtés. Elég neki megteremteni a feltételeket, és ocsmányságait máris ráokádja a világra.
(A tolmácsolásért köszönet Felvidéki Eszternek, a Lengyel Intézet munkatársának.)
