Könyv

Február 24-én megnyílt az Andrássy út 60.-ban kialakított új múzeum, a Terror Háza, amelyről az utóbbi hónapokban annyit írtak már a lapok. A látványos és provokatív külső megjelenés (pengefal és a túldimenzionált önkényuralmi jelképek használata múzeumi logoként) kezdettől fogva vitát gerjesztett. A múzeum fontosságát jelzi, hogy Orbán Viktor személyesen tartotta a megnyitóbeszédet.

Hallom, egy-két héttel a premier után lett csak kész, és a színikritikusok zöme, akik régi hírlapírói hagyomány szerint az első előadás alapján ítélnek a napi- és hetilapokban, nem is egészen azt a produkciót értékelték, mint azok, akik később látták az előadást. Nem mintha lehúzták volna Mácsai Pál művészeti vezetésének második "dobását", általában dicsérték, már ha jól értettem. De nem írtak semmi olyat, amitől úgy érezhettem volna, hogy feltétlenül látnom kell az új Molnár-bemutatót. Véletlenül estem be a nézőtérre. Most azonban igenis valami olyasmit szeretnék írni, amitől én azt remélem, hogy mindazok, akik szeretik a magas színvonalú hagyományos színházat, rohannak a kis Madáchba...

Ha egy mondatba kéne sűríteni a magyar filmkészítés - így, a hivatalos fesztivál időszakában mindig könnyebben követhetőnek tűnő - nyomulási irányát, talán azt mondhatnánk: túl sok a cigány és kevés a fóka. Utóbbiból konkrétan egyet sem láttunk, persze hogy is juthatna idő egyszerre az összes bemutatóra. Ilyetén módon szemleszemlénk is csupán nagyvonalú lehet, aztán meg nézzük, ahogy szoktuk: mindet a maga idejében, amikor az igazi zsűri elé kerül.

Az ilyen fesztiválok a felfedezetlen remekművek mítoszából táplálkoznak, amikért boldogan küzdjük át magunkat a kis költségvetésű öncélúság derékhadán. Egy-két évente legalábbis.

Meghosszabbították a Bárka Színház eddigi igazgatójának, Csányi Jánosnak a szerződését. A többségi tulajdonos józsefvárosi önkormányzat újabb öt évre

A millecentenárium kapcsán a kincstár eddig soha nem látott mértékben támogatja a műemlékvédelmet. A hatalom és a politikum oldaláról jól kitapinthatók a reprezentációs igények, a "valami jelentős" létrehozásának vágya. Ez az ambíció találkozik az építész érdekével és a nagyközönség ízlésével. Ha az építész építeni akar, a műemlékes építész elsősorban rekonstruálni. A múzeumlátogatók pedig könnyen felfogható térélményre vágynak, a "semmitmondó" romok helyett látványt szeretnének kapni pénzükért. "Elegünk van a térdig érő műemlékekből!" - hallottam valahol az aktuális jelszót.

Magyarország a királyi giccs pompája közepette hagyta maga mögött a millenniumi esztendőt.

Radnóti Sándor 1988-ban megjósolta, hogy Moldova regényt fog írni Kardos Györgyről. A szamizdat Beszélőben közzétett tanulmányában (A keserű belügyi romantika, Beszélő, 24. szám) azt fejtegeti, hogy az írónak a 60-as évek második felében írt, "a nemzeti konszenzus programját >>balról támadóMagányos pavilon, Az elbocsátott légió, A változások őrei) aligha jelenhettek volna meg, ha a szerző "egy virtigli Moldova-hős kiadói igazgató, Kardos György személyében nem talált volna - sok tekintetben egyetértő - támogatóra". Most a virtigli Moldova-hős valóban egy Moldova-könyv (regény?, esszé?, dokumentum?) hőse lett.

Semmit nem lehet jóvátenni. A sebek csak mimikriből hegednek be - ezt Déry Tibor írta (fejből idézem, lehet, hogy nem pontos). Ha ez igaz, akkor nincs más esélyünk, mint kibeszélni, elmondani, leírni. És meghallgatni és megérteni.

Werckmeister harmóniák kétségtelenül az elmúlt öt-tíz év egyik lemarkánsabb teljesítménye nemcsak honi, de nemzetközi viszonylatban is. Tarr Béla mára megkerülhetetlen alkotó, sőt úgy tűnik, egyre inkább vonzó azok számára is, akik nem legendákra buknak, és nem is elsősorban azért járnak moziba, hogy aztán a látottakról leosszák az észt.

"Egyetértek a Munkáspárt kezdeményezésével, hogy a Magyar Kormány és a Fővárosi Közgyűlés állítson köztéri szobrot Budapesten Kádár János emlékének, megörökítve ezzel emberi, politikusi és államférfiúi nagyságát", ez áll a Szobrot Kádár Jánosnak! című aláírásgyűjtő ív tetején, az első titkár pirossal keretezett, mosolygós arcképe mellett, alatta rubrikák húsz névnek.

Dezo Hoffman fényképeit nézegetem. Hoffman Dezső, aki az első állandó fotósa volt az együttesnek, fekete-fehér, vaku nélküli, bensőséges felvételek és hivatalos sztárfotók tömegét készítette róluk. Övé a levegőbe ugrálós, kalimpáló karos, emblematikus sziluettfotó (Twist & Shout) és a "székes" sorozat, ahol szürke, gallér nélküli, kerek nyakú egyenruhában pózolnak a fiúk. Én is varrattam egy ilyet a mamámmal barna kordból, mivel nem volt még zakóm, aminek a reverjét lekapva készültek az ilyen fazonok.