Február 24-én megnyílt az Andrássy út 60.-ban kialakított új múzeum, a Terror Háza, amelyről az utóbbi hónapokban annyit írtak már a lapok. A látványos és provokatív külső megjelenés (pengefal és a túldimenzionált önkényuralmi jelképek használata múzeumi logoként) kezdettől fogva vitát gerjesztett. A múzeum fontosságát jelzi, hogy Orbán Viktor személyesen tartotta a megnyitóbeszédet.ATerror Háza több szempontból is az utóbbi évtizedek legnagyobb múzeumi vállalkozása. Nemcsak az elköltött összeg (kb. 3,5 milliárd forint), hanem a kiállítási felület nagysága és az alkalmazott audiovizuális módszerek gazdagsága is páratlan a magyar múzeumok történetében. Vasárnap óta csak hosszas sorban állással lehet bejutni az épületbe - ez azt is jelzi, hogy a kiállítás tematikája élénken foglalkoztatja a közvéleményt. A prezentáció módja mindenképpen úttörő, és ahogyan György Péter fogalmazott: ez az első olyan kiállítás, amely nem értelmiségi elitcsoportnak, hanem százezreknek szól.
Magyarországon nincs olyan család, akit a náci vagy a kommunista diktatúrák ne érintettek volna így vagy úgy. A társadalom nagy része mindkettőt megélhette áldozatként és tettesként is egyaránt, és feltehetően mindenütt elsősorban az áldozati élmény vált maradandóvá. Az áldozatszerep egyértelmű: a nyilasuralom alatt sem csak zsidókat üldöztek, hanem mindenkit, aki nem akarta életét áldozni a bolsevisták elleni harcban, a kommunista időszakban pedig az egész társadalom, beleértve a kommunistákat is, terrornak volt alávetve. Sokkal bonyolultabb és kellemetlenebb
a tettesszerep
- mind a nyilaspárt, mind a kommunisták számottevő tömeget integráltak. A kiállítók "bölcsen" 1944. október 15-től kezdik bemutatni a ház történetét, mert csak ezután vált az épület gyakorlati értelemben is a terror házává. Mivel ebben az időben "csak" 4000 aktív pártszolgálatos terrorizálta a város lakosságát, ezért a szélsőjobboldallal történő szembenézés leegyszerűsödik.
A nyilasmozgalom és a magyar szélsőjobboldal tömegeket leginkább 1938-1941 között és a zsidóság vagyonának 1944 nyarán és őszén történt elrablása során tudott megmozgatni, de ez az időhatár megvonása miatt nem válik a kiállítás tárgyává.
Ellentétben a kritikusok jelentős részével, úgy gondolom, hogy az 1944. október 15-tel történő kezdés vállalható volna, ha ehhez konzekvens befejezés is társulna. Ebben az esetben viszont a kiállításnak 1956-tal kellene véget érnie, mert az épület funkciója ekkor, az ÁVH kiköltözésével megszűnt. A kiállítók azonban kettős mércét alkalmaznak. Múzeumukba beemelik az 1956 után történt, a házhoz közvetlenül nem kapcsolódó eseményeket, és ezzel hiteltelenítik saját korábbi munkájukat is. A kiállítás maga is a szovjet hadsereg kivonulásának képeivel zárul. Míg a nyilasuralom objektumai a házhoz vagy legalább Budapesthez kötődnek, a kommunista zsarnokság bemutatása más logikát követ. A kitelepítés és a beszolgáltatás ugyan fontos ügyek, de az Andrássy út 60.-hoz csak kevés közük van, az Alumíniumszoba, azaz a magyar alumíniumipar bemutatása pedig teljesen elszakad az eredeti koncepciótól. Pedig látvány szempontjából ez a kiállítás egyik legsikerültebb terme. Feliratok, magyarázat hiányában azonban a látogató nem tudja meg, hogy
ennek mi köze van
az épülethez. Rabok termelték ki a bauxitot? Vagy talán a kiállított alumíniumeszközök köthetőek a házban használtakhoz? Vagy a termékek silány színvonalának és a kor tárgyi kultúrájának bemutatása lenne a cél?
Sokaknak szemet szúrt, hogy a nyilasmozgalommal csupán három terem foglalkozik, míg a kommunistákkal ennek sokszorosa. A kiállítás egyensúlya azonban nem a két diktatúra között megosztott felület miatt borul fel. Lehetett volna három teremben is megfelelően érzékeltetni a nyilasok rémuralmát. Sőt érzelmi hatások tekintetében ezt a múzeum elég sikeresen teljesíti is. A nyilas tárgyalóterem, amelynek oldalára a zajló Duna vetítődik ki, miközben tompa puffanásokat és csobbanásokat, valamint üvöltő nyilas propagandaszöveget hallunk, megdöbbentő élmény. Az érzelmi ráhatást azonban nem követi ténybeli alátámasztás.
Hány embert gyilkoltak le a Duna-parton? Kik voltak a tettesek? Miért lett valaki nyilas? Ezekre és hasonló kérdésekre semmilyen választ nem kapunk, holott a kutatók mindehhez bőségesen rendelkeznek már információval. Többek közt én is írtam erről adatokat Budapest ostroma című könyvemben, ami elkerülte a kiállítók figyelmét.
A kiállítás hamis és álságos koncepciója érhető tetten abban a tényben, hogy míg az antikommunista ellenállással külön szoba is foglalkozik, addig az antifasiszta ellenállás még csak nem is szerepel a múzeumban. Ha ugyanis szerepelne, akkor kiderülne az is, hogy az "átöltözés"-terem, amelyben a nyilasok kommunistává válását mutatják be, valójában nem a házhoz tartozik. Igaz ugyan, hogy sok nyilas kommunista lett, de az ÁVO/ÁVH tagjai nem volt nyilasok, hanem elsősorban volt üldözöttek, azaz zsidó származású magyarok voltak. Ahhoz, hogy ezt a szomorú, ámde kulcsfontosságú tényt a kiállítók felvállalják, nyilván hiányzott az autonóm gondolkodás és az intellektuális bátorság. Abból a tényből pedig, hogy az antifasiszta ellenállás még csak említést sem érdemelt, csak arra következtethetünk, hogy a rendezők számára mindez nem jelent értéket.
Káosz és logikátlanságtükröződik
a tetteseket bemutató szűk folyosó szerkezetében is. Önmagában nem rossz ötlet, hogy pellengérre lesznek állítva azok a személyek, akik az épületben élték ki szadista hajlamaikat. De a képek között szinte csak ÁVH-sokat látunk. Ellensúlyképp belekerültek olyanok, mint Zöldi Márton csendőrszázados, az újvidéki vérengzés egyik főbűnöse, aki azonban soha nem kegyetlenkedett a házban, sőt nyilas sem volt soha, tehát nem volna helye a tablón. Ugyanígy érthetetlen, hogy miért kerül a szégyentablóra Fock Jenő, aki nem volt ÁVH-s, ellenben miniszterként az új gazdasági mechanizmus elindításában jeleskedett. Demagóg és méltánytalan eljárás, hogy a szadista viselkedéséről elhíresült dr. Bauer Miklós képét a tettesek között szerepeltetik, de azt, hogy ő a magyar antifasiszta ellenállásban korábban életét kockáztatta és embereket mentett, elhallgatják. Mindez annak következménye, hogy a múzeum nem hajlandó definiálni, mit ért tettes és áldozat alatt, pedig dr. Bauerhez hasonlóan sokan mindkét szerepet eljátszották, képüknek tehát kétszer is kellene szerepelnie.
A nyilasfotók hiányát firtató kérdésekre a kiállítók azt felelték, hogy nem sikerült fényképeket találniuk, de ha hozzájutnak ezekhez, kifüggesztik őket. Ez mindenképp arról tanúskodik, hogy a rendezők még a rendelkezésre álló anyag átnézésére sem voltak képesek.
Schmidt Mária szerint a kiállítás megnyitásának időzítése semmilyen formában sem része a választási kampánynak. Ennek mindenképp ellentmond az a tény, hogy a kiállítás jelenleg Schmidt Mária szerint sincs még teljesen kész: bizonyos képaláírások és egyéb kiegészítő szövegek még hiányoznak. Vajon miért kellett mégis
félkész állapotbanmegnyitni
a múzeumot egy hónappal a választás előtt? Egy történész tudhatná, hogy munkája csak sérülhet attól, ha azt látványosan a politika szolgálatába állítja. Ezzel az akcióval a rendezők csak azt érik el, hogy az emberek egy részének a kiállításról csak a Fidesz és ezzel együtt a mai politika fog eszébe jutni. Amivel magát a témát járatják le, holott semmi sem volna fontosabb annál, hogy a nemzeti emlékezet pártpolitikától független legyen.
A kiállítók koncepciója és Orbán Viktor megnyitó szavai szerint is mindkét diktatúra csak külső segítséggel juthatott hatalomra, idegen erők nélkül tehát nem lenne Terror Háza sem. Bár formailag ez az érv igaz, a múzeum erre az állításra hamis történelemszemléletet és
folyamatos csúsztatásokat épít
- a honlapon, illetve az érintőképernyőkön olvasható információk szerint Magyarország a német megszállás után "nem védte tovább zsidó származású polgártársait". Ebből arra következtethetünk, hogy előtte viszont védte. És ebben a pillanatban összemosódik a zsidókitelepítést 1940-ben már Hitlertől is kérő főantiszemita Teleki Pál, a zsidótörvényeket egyre radikálisabban követelő parlament és az árral szemben úszni próbáló mérsékelten antiszemita Kállay Miklós. Védelemnek nevezni azt, ami a magyar zsidósággal 1941 előtt történt, nem más, mint blaszfémia. 1943-ban már Horthy is "védte" a zsidókat Hitlerrel szemben, aki leszögezte, hogy a zsidók vagy dolgoznak, vagy elpusztulnak. Amit azonban a múzeum "védelemnek" nevez, az nem más, mint a zsidóság fizikai megsemmisítését elutasító, ámde jogfosztásukat, társadalmi háttérbe szorításukat és adott esetben kitelepítésüket helyeslő politika.
A ház egyoldalúságainál is sokkal nagyobb baj, hogy a prezentáció szinte csak az érzelmekre apellál. A vizuális élményt alig kísérik szövegek és adatok. Ráadásul a rendelkezésre álló információbázis is elszakad a tárgyaktól, mert a termeknek csak egy részében található érintőképernyő, amelyen lehívhatjuk az adatokat. Ezekhez csak kevés ember fér hozzá, és a szöveg olvasása közben elvész a tárgy egyidejű megtekintésének lehetősége.
A múzeum kitér a definíció feladata elől. Nem lehet megtudni, mit értsünk azon, hogy tettes és áldozat. Ennek rögzítése pedig elég fontos, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a házban a két kategória sokszor egybeesik. Az 1945 utáni népbírósági perekben esetenként igazságtalanul és a tételes jog megsértésével ítéltek el embereket, sokszor olyanokat is, akik egyébként jogosan is a legsúlyosabb ítéletet érdemelték volna. De a kiállítás még csak említést sem tesz arról, hogy a háborús és népellenes bűncselekményekkel vádoltak kihallgatásai ebben az épületben zajlottak. Schmidt Mária arra hivatkozott, hogy a kiállítás sem akarhat többet, mint amire a magyar történettudomány jelenleg képes: mivel a népbírósági perekről mind a mai napig nem született alapos feldolgozás, ezért a múzeum sem vállalhatja fel ennek értékelését. Sajátos, hogy ennyi pénz és idő ráfordítása nem volt elég valamilyen új tudományos eredmény felmutatására.
Sajnálatos, hogy a múzeum maga is a politikai küzdőtér részévé vált. Hovatovább oda jutunk, hogy a benesi dekrétumok, a határon túli magyarok és a státustörvény mellett ezzel a témával kapcsolatban is csak a jelenlegi kormány lesz képes arra, hogy sikerrel kommunikálja álláspontját, és ezzel magát a témát is saját kicsinyes politikai érdekeinek rendelje alá. Ennek jegyében válhat a "Ház" témájává a csakugyan szadista hajlamú dr. Bauer ÁVH-s tevékenysége és a körömtépéséről költött legendák. Hogy ez lehetséges, azért az ellenzék, amely ezt a kisajátítást hagyta, szintén felelős. Az SZDSZ ezzel kapcsolatos impotenciája közismert. Az MSZP részéről hangoztatott javaslat, amely szerint a házat a "megbékélés házának" kellene átkeresztelni, még a jelenlegi állapotnál is ízléstelenebb. Megbékéléshez ugyanis elsősorban arra volna szükség, hogy a tettesek testületileg valamilyen gesztust tegyenek áldozataik felé. Erre azonban sem a nyilas, sem az ávós pártszolgálatosok esetében nem volt példa, néhány egyéni gesztustól eltekintve. Sőt ellenkezőleg: mind a mai napig élnek olyan személyek, akik nem kértek bocsánatot senkitől, holott kezükhöz vér tapad. Az ezzel kapcsolatos múltfeltárást egyes politikusok azzal akadályozzák meg, hogy az "árt a párt érdekeinek". Sajnálatos, hogy az a párt, amely a volt demokratikus ellenzék képviselőiből áll, képtelen volt arra, hogy saját soraiban ezzel szembenézzen. Amennyiben a kiállítás egyoldalúságait tesszük szóvá, nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a kialakult helyzetért - ebben az esetben - kisebb részben maga is felelős.
Ungváry Krisztián
