A testőr felesége (Molnár Ferenc: A testőr)

szerző
Kornis Mihály
publikálva
2002/7. (02. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hallom, egy-két héttel a premier után lett csak kész, és a színikritikusok zöme, akik régi hírlapírói hagyomány szerint az első előadás alapján ítélnek a napi- és hetilapokban, nem is egészen azt a produkciót értékelték, mint azok, akik később látták az előadást. Nem mintha lehúzták volna Mácsai Pál művészeti vezetésének második "dobását", általában dicsérték, már ha jól értettem. De nem írtak semmi olyat, amitől úgy érezhettem volna, hogy feltétlenül látnom kell az új Molnár-bemutatót. Véletlenül estem be a nézőtérre. Most azonban igenis valami olyasmit szeretnék írni, amitől én azt remélem, hogy mindazok, akik szeretik a magas színvonalú hagyományos színházat, rohannak a kis Madáchba...

Hallom, egy-két héttel a premier után lett csak kész, és a színikritikusok zöme, akik régi hírlapírói hagyomány szerint az első előadás alapján ítélnek a napi- és hetilapokban, nem is egészen azt a produkciót értékelték, mint azok, akik később látták az előadást. Nem mintha lehúzták volna Mácsai Pál művészeti vezetésének második "dobását", általában dicsérték, már ha jól értettem. De nem írtak semmi olyat, amitől úgy érezhettem volna, hogy feltétlenül látnom kell az új Molnár-bemutatót. Véletlenül estem be a nézőtérre. Most azonban igenis valami olyasmit szeretnék írni, amitől én azt remélem, hogy mindazok, akik szeretik a magas színvonalú hagyományos színházat, rohannak a kis Madáchba...

Először is, látható ott egy nem hazug A testőr-koncepció.

Ez már magában véve alig megoldható, ritkán látható szakmai bravúr.

Tudniillik a darabba (és még számos más művébe) Molnár mélyen, a játék fordulatait mozgató dramaturgia szintjén beleépített sajnos egy, már akkortájt is avítt, ám az ő pszichéje számára sajnálatosan csábító hazugságot, miszerint a Nő mint olyan tisztességtelen, tisztességre képtelen, tisztességre alkalmatlan, sőt nőnek született mivoltánál fogva ab ovo CSALFA lény. (Ne mondjuk durvábban...) Ez a ráfogás egy, megoldatlan ödipális kötéseitől fuldokló, második házasságában is boldogtalan férfi rágalma, ám bizonyos körökben jól hangzik, és dramaturgiailag hatásosan kiaknázható. A bezárt életű polgárasszonyok valami keserű bókfélét is kiérezhettek a sértésből, ha nagyon akartak: "La Femme fatale", A Nő, akit sajnos szeretek, "mégis-szeretek", mert másfelől ő, a Nő lesz egyben az Anya is, anyja a jövendő Gyermeknek, így aztán a Nő a Férfi örök Sorsa, boldogtalansága...

Mármost a Madách Kamara előadásában ez a valótlan paradoxon más értelmet kapott. Ugyan nincs kihúzva a műből (elvégre az is hazugság lenne, csak egy újabb és másikfajta, a színdarab "kijavítása"), de a rendező és művészei hallatlanul termékeny és titokzatos idézőjelbe tették: alakításukban "a nőmet alapjában nem lehet kiismerni!" molnári fájdalma, rágalma egy, a házasság válságában is megújulni képes színészszerelem fortélya, "alapzrikája" lett.

Színészszerelem

Szerelem két, egyébként eltérő alkatú, igazán tehetséges ember között. A férj régimódi, a szerepeiben gyermetegül és maradéktalanul hívő színész, a kiabálósabb fajta, de a naivabb is, szóval ő a ripacs, illetve Latinovits Zoltán nagy karriert befutott kifejezésével élve a Bohóc, a nő pedig a "modern", a "lélektani realista", az okos színész, a rejtőzködő, a finom megoldások és az észrevehetetlen átváltozások híve, a Mester, avagy a Varázsló. Hogy azonban e fontos alkati különbség következményeinek elgondolkodtató legmélyére lássunk, ahhoz ebben az előadásban előbb meg kell történnie a nem vártnak, a hihetetlennek...

Hogy egy pillanatra feltámadni lássuk a szerelmet férj és feleség között.

Ugyebár ez ritka? De van. Vagy ha nincs is, vagy csak nagyon ritkán: mennyire jó látni! Mi mást akarnánk nézni manapság, ha nem ezt? Itt, e 2002-es cudar Hunniában lehet-e vigasztalóbb, édesebb és - igen! - szebb bármi is annál, mint ha finom, igaz és bonyolult érzelmeket látunk kivirágozni ott, ahol ilyet egyáltalán nem is szabadna várnunk már, a kínná és pokollá lett házas együttélésben?

Ellentétben a közhelyes A testőr-előadásokkal, indításul egy rossz házasságba nyerünk bepillantást, nem pedig valami bravúrstikli budoáros előzményeibe. E művészházasság hajója, vízre bocsátása után fél évvel máris zátonyra futott, aminek okai között szerepel az a tény, hogy a Színész személyében itt egy olyan végletesen nárcisztikus alakkal állunk szemben, aki nőt csak hódítani tud, megtartani nem, ahhoz valójában nincs önbizalma. Belső, titkos meggyőződése, hogy ő olyan férfi, aki mellett nem érdemes hűnek maradni, ő mindenesetre biztosan nem tenné, és annyira fejletlen kamaszlélek ráadásul, hogy szentül hiszi: a felesége is pont olyan, mint ő - még a másikban is önmagát élvezi, saját magán kívül senkit sem tud szeretni. (Önmagát viszont, ez már csak logikus, reménytelenül...) A házasság megromlásának másik, az előzőből egyébként következő oka: a férj örökös rivalizálása a feleségével. A házasfelek egy színházban játszanak, miáltal ez a férfi még az egzisztenciális szférában sem érzi magát kellő (mármint a számára kellő) fölényben: az a gondolat gyötri, az a féreg rágja a lelkét, hogy a felesége jobb színésznő, mint ő.

Példának okáért őt már mindig és mindenhova a Hamletra hívják meg! Úgy tesz, mintha még büszke lenne erre, holott titkon már szégyelli, úgy képzeli, hogy a felesége a háta mögött lesajnálja miatta, de nem csak emiatt, és persze meg is csalja.

Ismerjük ezeket a színészeket, akik folyton ugyanazt az egy sikerüket ismétlik a Nemzeti Színháztól a privát haknilebujokig (más kérdés, hogy napjainkra ebben az országban e két véglet sírnivalóan eggyé lett) mindenütt.

A színész féltékeny.

Féltékeny mint férj, és féltékeny mint színész, és féltékeny mint férfi is, de talán még mint nő is, és mint egy kamasz is a mamája udvarlójára, vagy mint egy idősebb, boldogtalan eb a Gazda fiatalabb, netán csinosabb szukája mellett...

Mácsai zseniálisan játssza a Féltékenyt.

Tulajdonképpen ő egy, a A testőrben reinkarnálódott Moliére-komédiát játszik, aminek az a címe: A Féltékeny. Hogy ez a féltékeny ember a szerepe szerint foglalkozására nézve színész, az ugyan Molnár zsenijének köszönhető ötlet, de Mácsai megjelenítésében valahogy több lesz: realitás és metafora egyszerre, a féltékeny ember foglalkozásának meghatározása (ripacs), továbbá ítélet, és végül, ez már kongeniális, a megváltás. Mármint a házasság csődje szempontjából... A rossz kapcsolatot ebben az előadásban végül nem férj és feleség élethazugsághoz ragaszkodása, nem is a futó vágy, hanem a komoly színészi tudást követelő játékuk nyomán váratlanul felszikrázó több-mint-szerelem, a belátó szeretet menti meg az összeomlástól.

Hogy aztán ez az értelmezés oly kevéssé zavaró, hogy tulajdonképpen rajtakaphatatlan, az elsősorban a Színésznőt játszó Kerekes Évának köszönhető. Miatta vettem kezembe a tollat.

Hódolni szeretnék

egy nagy formába került művész szerintem fantasztikus teljesítménye előtt.

A színész álarcban elcsábítja saját magától a feleségét, mert a feleség annyira vágyik valami gyöngédebbre és izgalmasabbra annál, mint amit a férje adni tud, hogy el is csábul, mi több, egy ideig észre sem veszi, hogy a férj bújik meg az álbajusz és az álhaj alatt, de a férfi egy pillanatra rosszul játszik, privátkodik kritikus barátja előtt, amiből a felesége ráismer, és keményen megbünteti, kétszeresen is: nem elég, hogy megcsalja önmagával, utána még ki is békül az önmaga által felszarvazott férjjel, vagyis arra kényszeríti őt, hogy vágjon jó képet tönkrement házasságuk folytatásához - ez Molnár darabja, durván összefoglalva.

A kis Madách előadása végső soron előadja ezt a variációt is - azoknak, akik ezt akarják látni, vagyis akik olyan naiv nézők, hogy gond nélkül elhiszik, hogy ha két profi színész (akik évek óta egy ágyban is alszanak, tehát úgy ismerik egymás testét, mint a saját magukét, nem beszélve az arcfestés s a többi fortélyairól) közül az egyik elmaszkírozza magát, akkor a másik szemtől szemben egyáltalán nem, vagy csak jóval később ismeri fel benne a férjét. Mese, mese, meskete. De nem baj, kell a mese is. Mert az ember szíve mélyén, akármilyen rafinált is e szív, örökké él egy gyermek, aki a színházban azt kiabálja: bárcsak úgy volna! Bárcsak ne ismerné meg! Hadd sikerüljön a tréfa!

Ám azoknak, akik már ismerik a darabot, Kerekes Éva alakítása a fenti szüzsét a következőképpen mondja el:

Egy nagy színésznő, aki hozzá méltó szerelmét még harmincas évei elején sem találta meg, és végül elkövette azt az ostobaságot, hogy férjhez ment a partneréhez, a másik sztárhoz a színházban, talán, mert egész jó volt vele az ágyban, továbbá megesett rajta a szíve, hogy az a férfi ugyanolyan magányos, mint ő, kinek bérelni kell még a mamáját is, ha azt akarja, hogy vigyázzon az erényére valaki, nos, ez a nő egy napon arra ébred, hogy elképesztően boldogtalan. És csak magát okolhatja érte! Akit társul választott, színésznek óriási, szeretőnek se rossz, de embernek silány. Házasságban elviselhetetlen. Vacak. Unalmas. Férfiatlan. Pánikba esett. Féltékeny! De még a féltékenysége is hazug: hiszen valójában csak az a nő érdekli, akit nem kapott meg. Akit nem kaphat meg. Akit egyedül ő nem kaphat meg! Nem tudja, nem képzelni, hogy a felesége is csak AZT akarja, semmi mást, legföljebb tagadja. Ez a vágyképe, úgy látszik. Már nem az ölelésben, hanem a nő kínzásában leli az örömét.

A Színésznő jóvátehetetlenül nagyot csalódott, csonkig égett, de elegánsan titkolja. Szerény, civilben szinte észrevehetetlen lénye azonban szerelemre sóvárog, valami igazán férfias gyöngédségre. Chopinre... Egy igazi találkozásra Valakivel. Ezt a vágyát azonban végső soron eltemette magában. Mert ha elkövette azt a tévedést, hogy színésznő létére férjhez ment a kollégájához, tulajdonképpen az egyetlen vetélytársához a színházban, nem tetézi azzal, hogy most, a házasságában kurválkodjon. Azzal csak még tovább alázná magát: tiszta boldogtalanságát futó kalandokkal piszkítaná össze. Nem csalja a férjét.

Álmodozik.

Törvényszerű, hogy beleszeret a testőrtábornokba.

Aki úgy ír hozzá leveleket, ahogy kell. Aki felismeri benne a gazdátlan asszonyt (Molnár tudja, ez az, amitől kinyílnak az elvileg foglalt nők), de nem rohanja le, hanem kitartó és lángol. Rajong érte, ahogy kell! Elegáns és hódító, ahogyan kell - legalábbis az ablakfüggöny mögül úgy látszik. Végül úgy dönt, bármibe kerül, találkozik a férfival. Tudja, ez helytelen, ám úgy gondolja, hogy ez lesz egyetlen találkozásuk.

Kíváncsi a testőrre!

Az ismeretlen katonára vágyik, azt akarja látni, akit úgy kíván, mint még senkit, de akivel - ezt eldöntötte - éppen ezért mégsem fog lefeküdni! Hogy a szerelme se múljon el soha.

A férje lép eléje.

Remeg! Jóképű, megfiatalodott. Csodálatosan játszik! Fergetegesen hisz abban, amit mond, hisz önmagában. Varázs árad belőle. Összehasonlíthatatlanul vonzóbb férfi, mint a színész énje a civil életben. (Mácsai alakítása az első testőrjelenetben a legjobb: már nemcsak jellemkomédia, hanem különös költészet. Molnár elfelejtette megírni a színész testőrénjét, pozitív árnyék-imágóját, de Mácsai ezer apró kis részletből megkölti ezt az édes, tiszta, nagy barmot, a jóságos arisztokrata katonát.)

A feleségnek össze kell szednie magát, ha fel akar nőni ehhez az eszeveszetten bátor és kétségbeesett alakításhoz. Lám, a férje azt szeretné, ha szeretné... Hogy ő is jó legyen - a szerepben? Vagy mi ez, mi a neve ennek? E most megismert embert nem szabad megsérteni, ez világos, férje jobbik énjét nem illene kinevetnie, lelepleznie, de - már nem is akarja. Arra ébred, hogy meghatódott, sőt, igen, izgalmat érez, a már nem hitt boldogságot: a férje mégis férfiként szereti! Szerepben tehát még képes szerelemre, kitartó hűségre, mámoros tapintatra. Csak az életben nem. (Hány nagy színészre áll!)

Ezen a ponton a színésznő is belefeledkezik a játékba. Összekavarodik a fejében, hogy vajon a férjét látja-e vagy egy másik embert, netán egy férje által alakított szerepet? Mindenesetre úgy érzi, legalább akkora elhitető erővel kell azt szuggerálnia a férjének, hogy nem ismerte fel, mint amannak önmagát, hogy igenis azonos a testőrrel! Ez már összjáték. Közös ihlet, olyan, mint egy álom. Az asszony újra fülig beleszeret a férjébe, tehát - fájó szívvel kikosarazza! A testőrt. De igazán szerelmes, ezért nem tudja elereszteni, és még egy randevút beszél meg aznapra...

Az operában aztán, mikor a színésznőbe évtizede reménytelen szerelmes Kritikussal is összefutnak, megtörik a varázs, a Kritikus ugyanis képtelen elviselni színész barátai boldogságát, és gonoszul beugratja az öndicséretbe az ő láttán megzavarodó férjet, aki nagyképűsködni kezd, felvág a hódításaival - s a színésznő felébred. Megérti, hogy a Kritikus eleve be volt avatva "a testőr szerelme" titkos történetébe. Haragra lobban, amit erős lélekjelenléttel elrejt, ám újra gyűlöli a férjét, aki lám, hát csak beszerzett a történetbe egy harmadikat is... Most is! Dühében elhatározza, hogy akkor mégis le fog feküdni a testőrrel, igenis "megcsalja" önmagával a férjét! Könnyei fátyolán át azért már átsejlik neki, hogy ha megteszi is, azért ez nehezen lesz megkülönböztethető egy, a férjével történő, nagy, kkhm, kibéküléstől!

És a csapda lecsapódott.

Aztán odahaza, mikor önmagát megelőzve megjön, berobog a férj, vagyis - bár mindketten utálják - kezdődnie kell ismét a kölcsönös gyűlölködésnek, titkon egymás szemébe néz a két csepűrágó, és - a következőkben ugyan szót sem ejtenek erről, egész másról beszélnek mindig - megértik, hogy miért maradnak együtt.

Azért maradnak együtt, mert színészek. Igaziak.

Azért, mert az öregedő férj nem bizonyíthatott másképp. Hiszen ő végső soron csak egy színész. És a felesége újra elfogadta a kezét, ott a trapézon, a döntő pillanatban. Hogy belekapaszkodjék. Mert hát persze, ő is újra odanyújtotta azért, a maga módján. Már ahogyan és amennyire képes volt rá. Jelmezben. Talán tényleg nemcsak azért szereti a feleségét, mert az megcsalja, hanem azért, mert még hajlandó játszani vele. Vele, a ripaccsal.

Ettől valami elviselhető, nosztalgikus karaktere támadt a finálénak.

Gratulálok a többieknek is, de azt meg kell mondanom, a testőr felesége...! Ahogyan Kerekes Éva egyetlen hamis hangsúly vagy gesztus nélkül, szinte szárazon, az összes sztárszínésznős allűr mellőzésével éli ezt a nagyon bonyolult, kínosan felnőtt, boldogtalan viszonyt - az lélegzetelállító, szépséges, felejthetetlen.

Kornis Mihály

szerző
Kornis Mihály
publikálva
2002/7. (02. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...