Könyv: "Mert tör fel az emlék" (Ember Mária: 2000-ben fogunk-e még élni?)

  • 2001. december 20.

Könyv

Semmit nem lehet jóvátenni. A sebek csak mimikriből hegednek be - ezt Déry Tibor írta (fejből idézem, lehet, hogy nem pontos). Ha ez igaz, akkor nincs más esélyünk, mint kibeszélni, elmondani, leírni. És meghallgatni és megérteni.

Ezt teszi Ember Mária a könyvében, amely egyszerre krónika, memoár, vallomás, szociográfia; személyes, családi és közösségi emlékeket, elmélkedéseket, reflexiókat rögzít az első világháború és a jelen közötti időből, amit újabban már múlt századnak nevezünk. Az írásnak látszólag nincsen szervező elve, hagyja szabadon kószálni az emlékezetet, az egyik eseményről, dátumról, figuráról eszébe jut egy másik, arról a harmadik, de hiányzik a vezérfonál (kinek?). De az asszociációk kanyargós, szétszaladó útjai végül mindig Abádszalókra futnak be, és két kitüntetett időszak körül sűrűsödnek: a semmit nem lehet jóvátenni. A sebek csak mimikriből hegednek be - ezt Déry Tibor írta (fejből idézem, lehet, hogy nem pontos). Ha ez igaz, akkor nincs más esélyünk, mint kibeszélni, elmondani, leírni. És meghallgatni és megérteni. Ezt teszi Ember Mária a könyvében, amely egyszerre krónika, memoár, vallomás, szociográfia; személyes, családi és közösségi emlékeket, elmélkedéseket, reflexiókat rögzít az első világháború és a jelen közötti időből, amit újabban már múlt századnak nevezünk. Az írásnak látszólag nincsen szervező elve, hagyja szabadon kószálni az emlékezetet, az egyik eseményről, dátumról, figuráról eszébe jut egy másik, arról a harmadik, de hiányzik a vezérfonál (kinek?). De az asszociációk kanyargós, szétszaladó útjai végül mindig Abádszalókra futnak be, és két kitüntetett időszak körül sűrűsödnek: a

Hajtűkanyar előtt és után

A deportálást és a lágert dokumentáló Hajtűkanyar - ezt én mondom, az egyszerűség kedvéért, Ember Máriának sokkal jobb meghatározása van erre a korszakra: "Azután bekövetkezett az elképzelhetetlen. Apám nem tudta megvédeni a családját. Magát sem tudta megvédeni" - több mint huszonöt éve jelent meg először. 1974-ben egyfelől merész könyvnek, másfelől újdonságnak számított abban az országban, ahol röviden szólva kussolni kellett mindenről, amiről fontos lett volna beszélni. Így rohadt meg bennünk, emésztetlenül, az egész század, a világháborúban elszenvedett kínokkal, de azzal is, ami még előtte volt, Trianonnal, dicsőséges 133 nappal, kisantanttal, zsidótörvényekkel, be- és kivonulásokkal... (Az utána valókról most szó se essék.)

Volt miről hallgatni.

Ha elhazudják a történelmet, ha betiltják a kollektív emlékezetet, ha nem mesélik tovább a családi krónikát, akkor hazátlan bitang lesz az ember. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem tudták, mi történt a szüleikkel, nem ismerték a nagyszüleiket, nem vagy alig beszéltek nekik a saját múltjukról, és ha mondtak is valamit, az hétpecsétes titok volt, hallgatni kellett róla mások előtt, mint szégyenfoltról. A veszteség, megaláztatás, meghurcolás, üldöztetés, megpróbáltatás, elszenvedett igazságtalanság bekerült a családi szennyesbe, amit ugye nem illik kiteregetni. A polgári származást, a Don-kanyart, haláltábort, Gulágot járt rokont úgy kellett szégyellni a családban, mint a sikkasztó nagybácsit vagy a megesett lányt.

Ember Mária arra vállalkozik most,

hogy kibeszélje a sérelmeket.

A maga, a családja, a faluja sérelmeit. Azokat az apró keserveket, amelyek (a háború előtt) beárnyékolták az idilli gyerrekort és azokat az égbekiáltó botrányokat, amelyek a túlélőkkel történtek. Jelesül egy zsidó családdal, amelyik megfogyva és megtörve, de a csodával határos módon mégiscsak hazatért. És olyan piszok szerencséje volt, hogy megmaradt a háza, nem lakott benne senki. Helyükön voltak a falak, a falakban az ajtók, ablakok és a konyhában a csempe. Minden más eltűnt, beleértve a barátoknak megőrzésre átadott holmikat, de legalább a saját padlójukon alhattak, és ehették az ételt, amit a jóakaróktól kaptak. Azt is elmondták a jóakarók, hogy kinek a padlásán, krumplivermében, góréjában találhatnák fel a bútorukat, a ruhákat, a konyhafelszerelést... ha a kereséstől nem tartotta volna vissza őket a szégyen és a hatóság figyelmeztetése, hogy jobban teszik, ha nem szívóznak, nem zaklatják a sokat szenvedett lakosságot, mert rövid úton az internálótáborban találhatják magukat.

A szerző nem általánosít, nem von le következtetéseket. A család sem tett semmi ilyesmit, egyszerűen csak feladták és Budapestre költöztek. Az már az olvasó ügye, ha egyszerre érteni véli, miért nem élnek már zsidók a magyarországi falvakban és kisvárosokban. Miért mentek el azok is, akik életben maradtak és nem mentek emigrációba.

Varázslatos, meghitt hely a falu. Mindenki ismer mindenkit, tudják egymásról, ki kicsoda, miféle, hol mi fő a fazékban. Tudják, ki menekült el, kit deportáltak, kit vittek a frontra, ki veszett oda, ki került hadifogságba, melyik asszony bújdosott a mocsárban, kit erőszakoltak meg, kit vertek kardlappal, kit lőttek agyon, kit vittek malenkij robotra az oroszok. Ki mit mentett át magának a grófi kastélyból, a zsidó vagyonból, ki mit mondott kire, ki hová állt akkor, amikor... Ennyi tudás már sok,

túl nagy teher

egy kis közösségben; a kitaszított, az elmenekült csak négy évtized múltán szánja rá magát, hogy tíz körömmel összekaparja az eltemetett emlékeket.

Ha a Hajtűkanyar a mindenki másétól elkülönült, elkülönített zsidó sorsról szólt, akkor a 2000-ben fogunk-e még élni? a felismert sorsközösségről. Az abádszalóki magyarok, zsidók, cigányok, tótok, urak, parasztok, polgárok közös sorsáról. Mondhatnék magyar nemzetet, de ne menjünk olyan messzire. Ezek itt egyetlen ember emlékei. "Sok, jelentéktelen apróságot is feljegyzek? - kérdi ez az Ember. - De hát ez az egésznek az értelme. Az ember, utólag, megpróbálja birtokba venni az életét."

(Múlt és Jövő Kiadó, 2001, 185 oldal, 1200 Ft)

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.