Könyv: "Mert tör fel az emlék" (Ember Mária: 2000-ben fogunk-e még élni?)

publikálva
2001/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Semmit nem lehet jóvátenni. A sebek csak mimikriből hegednek be - ezt Déry Tibor írta (fejből idézem, lehet, hogy nem pontos). Ha ez igaz, akkor nincs más esélyünk, mint kibeszélni, elmondani, leírni. És meghallgatni és megérteni.

Ezt teszi Ember Mária a könyvében, amely egyszerre krónika, memoár, vallomás, szociográfia; személyes, családi és közösségi emlékeket, elmélkedéseket, reflexiókat rögzít az első világháború és a jelen közötti időből, amit újabban már múlt századnak nevezünk. Az írásnak látszólag nincsen szervező elve, hagyja szabadon kószálni az emlékezetet, az egyik eseményről, dátumról, figuráról eszébe jut egy másik, arról a harmadik, de hiányzik a vezérfonál (kinek?). De az asszociációk kanyargós, szétszaladó útjai végül mindig Abádszalókra futnak be, és két kitüntetett időszak körül sűrűsödnek: a semmit nem lehet jóvátenni. A sebek csak mimikriből hegednek be - ezt Déry Tibor írta (fejből idézem, lehet, hogy nem pontos). Ha ez igaz, akkor nincs más esélyünk, mint kibeszélni, elmondani, leírni. És meghallgatni és megérteni. Ezt teszi Ember Mária a könyvében, amely egyszerre krónika, memoár, vallomás, szociográfia; személyes, családi és közösségi emlékeket, elmélkedéseket, reflexiókat rögzít az első világháború és a jelen közötti időből, amit újabban már múlt századnak nevezünk. Az írásnak látszólag nincsen szervező elve, hagyja szabadon kószálni az emlékezetet, az egyik eseményről, dátumról, figuráról eszébe jut egy másik, arról a harmadik, de hiányzik a vezérfonál (kinek?). De az asszociációk kanyargós, szétszaladó útjai végül mindig Abádszalókra futnak be, és két kitüntetett időszak körül sűrűsödnek: a

Hajtűkanyar előtt és után

A deportálást és a lágert dokumentáló Hajtűkanyar - ezt én mondom, az egyszerűség kedvéért, Ember Máriának sokkal jobb meghatározása van erre a korszakra: "Azután bekövetkezett az elképzelhetetlen. Apám nem tudta megvédeni a családját. Magát sem tudta megvédeni" - több mint huszonöt éve jelent meg először. 1974-ben egyfelől merész könyvnek, másfelől újdonságnak számított abban az országban, ahol röviden szólva kussolni kellett mindenről, amiről fontos lett volna beszélni. Így rohadt meg bennünk, emésztetlenül, az egész század, a világháborúban elszenvedett kínokkal, de azzal is, ami még előtte volt, Trianonnal, dicsőséges 133 nappal, kisantanttal, zsidótörvényekkel, be- és kivonulásokkal... (Az utána valókról most szó se essék.)

Volt miről hallgatni.

Ha elhazudják a történelmet, ha betiltják a kollektív emlékezetet, ha nem mesélik tovább a családi krónikát, akkor hazátlan bitang lesz az ember. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem tudták, mi történt a szüleikkel, nem ismerték a nagyszüleiket, nem vagy alig beszéltek nekik a saját múltjukról, és ha mondtak is valamit, az hétpecsétes titok volt, hallgatni kellett róla mások előtt, mint szégyenfoltról. A veszteség, megaláztatás, meghurcolás, üldöztetés, megpróbáltatás, elszenvedett igazságtalanság bekerült a családi szennyesbe, amit ugye nem illik kiteregetni. A polgári származást, a Don-kanyart, haláltábort, Gulágot járt rokont úgy kellett szégyellni a családban, mint a sikkasztó nagybácsit vagy a megesett lányt.

Ember Mária arra vállalkozik most,

hogy kibeszélje a sérelmeket.

A maga, a családja, a faluja sérelmeit. Azokat az apró keserveket, amelyek (a háború előtt) beárnyékolták az idilli gyerrekort és azokat az égbekiáltó botrányokat, amelyek a túlélőkkel történtek. Jelesül egy zsidó családdal, amelyik megfogyva és megtörve, de a csodával határos módon mégiscsak hazatért. És olyan piszok szerencséje volt, hogy megmaradt a háza, nem lakott benne senki. Helyükön voltak a falak, a falakban az ajtók, ablakok és a konyhában a csempe. Minden más eltűnt, beleértve a barátoknak megőrzésre átadott holmikat, de legalább a saját padlójukon alhattak, és ehették az ételt, amit a jóakaróktól kaptak. Azt is elmondták a jóakarók, hogy kinek a padlásán, krumplivermében, góréjában találhatnák fel a bútorukat, a ruhákat, a konyhafelszerelést... ha a kereséstől nem tartotta volna vissza őket a szégyen és a hatóság figyelmeztetése, hogy jobban teszik, ha nem szívóznak, nem zaklatják a sokat szenvedett lakosságot, mert rövid úton az internálótáborban találhatják magukat.

A szerző nem általánosít, nem von le következtetéseket. A család sem tett semmi ilyesmit, egyszerűen csak feladták és Budapestre költöztek. Az már az olvasó ügye, ha egyszerre érteni véli, miért nem élnek már zsidók a magyarországi falvakban és kisvárosokban. Miért mentek el azok is, akik életben maradtak és nem mentek emigrációba.

Varázslatos, meghitt hely a falu. Mindenki ismer mindenkit, tudják egymásról, ki kicsoda, miféle, hol mi fő a fazékban. Tudják, ki menekült el, kit deportáltak, kit vittek a frontra, ki veszett oda, ki került hadifogságba, melyik asszony bújdosott a mocsárban, kit erőszakoltak meg, kit vertek kardlappal, kit lőttek agyon, kit vittek malenkij robotra az oroszok. Ki mit mentett át magának a grófi kastélyból, a zsidó vagyonból, ki mit mondott kire, ki hová állt akkor, amikor... Ennyi tudás már sok,

túl nagy teher

egy kis közösségben; a kitaszított, az elmenekült csak négy évtized múltán szánja rá magát, hogy tíz körömmel összekaparja az eltemetett emlékeket.

Ha a Hajtűkanyar a mindenki másétól elkülönült, elkülönített zsidó sorsról szólt, akkor a 2000-ben fogunk-e még élni? a felismert sorsközösségről. Az abádszalóki magyarok, zsidók, cigányok, tótok, urak, parasztok, polgárok közös sorsáról. Mondhatnék magyar nemzetet, de ne menjünk olyan messzire. Ezek itt egyetlen ember emlékei. "Sok, jelentéktelen apróságot is feljegyzek? - kérdi ez az Ember. - De hát ez az egésznek az értelme. Az ember, utólag, megpróbálja birtokba venni az életét."

(Múlt és Jövő Kiadó, 2001, 185 oldal, 1200 Ft)

publikálva
2001/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...