Hamvai Kornél az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett angol szakon.
1995-ben jelent meg Márton partjelző fázik címmel első regénye, melyből pár év múlva sikeres drámát írt. 1996-ban a Bródy Sándor-díjat, ´97-ben és 2000-ben a Színikritikusok Díját, ´98-ban és 2000-ben a Dramaturgok Céhének Díját, 2000-ben a Szép Ernő-díjat kapta meg. A prikolics utolsó élete című regénye tavaly jelent meg a téli könyvvásárra.
Hamvai Kornél: Azért mondom, hogy nem drámaíró vagyok, mert nem jut eszembe soha, hogy amit kitalálok, arra a drámai forma alkalmas leginkább, és hevesen frusztrál, hogy prózában többet tudtam volna kihozni az adott témából. Aztán mégiscsak drámaíró is vagyok, mert játsszák a darabjaimat, amik pályázatokra és rendelésekre születnek. Ha darabot írok, meg akarok felelni: először is fel kell gyújtani egy rendező és színigazgatója fantáziáját, hogy legyen belőle egyáltalán előadás, mert különben a darab nem létezik. Aztán szerepet kell írni, amiben a színész lehetőleg jól érzi magát, és szórakoztatni a közönséget, hogy az a két órája ne legyen elrontva. Nagyjából mint drámaíró tartom el magamat, a prózaírót, aki viszont a maga örömére ír, és csak titkon reménykedik, hogy valaki valami rejtélyes oknál fogva leemeli a könyvesbolt polcáról az élére állított könyvet. A prózánál, néha úgy érzem, nem is az elkészült mű a fontos, bár igyekszem olyan jól megcsinálni, ahogy csak tudom, hanem az a szabadság, amit az írásra szánt idő ad. Amíg azon gondolkodom és arról olvasok, amiről csak akarok, annyit, amennyit csak akarok. Így eltelnek évek, és nyilván kétszázvalahány oldalba ennek a töredéke kerül csak.
MN: A mítosz, a hiedelmek világa, a misztika újraéledése vagy újraélesztésének igénye abszolút korjelenség, így nehéz kikerülni vagy nem tudomásul venni. Te belemártóztál az ősi legendákba, és újakat kreáltál. A címbeli prikolics jelentését némileg felfejted: a vérfarkas leszármazottja, farkasember. Rejtélyesebb a farkasember, ha prikolics?
HK: A prikolics nem saját koholmányom. A világszerte ismert farkasember-legendák egy erdélyi változata, ami leginkább azért ragadott meg, mert jellemzői között felsoroltatik, hogy aki prikolics, maga sem tudja, hogy az: átváltozik és visszaváltozik, de farkasként nem tudja, hogy ember, és emberként nem tudja, hogy farkas. Ez eltér más változatoktól, amikben az alakváltást szándékosan lehet előidézni, vagy éppen büntetésből válik vérengző farkassá a gonosz ember, esetleg egy másik farkasember megharapja, emberhúst eszik, s a többi. Ezeket ismerjük - de hogy ne is tudjon kettős lényéről a szerencsétlen, az új volt nekem. És hogy a többiek se tudják, de mivel végül is általánosan hisznek a dologban, gyanakodhassanak kedvükre, ez egészen emberi, egyívású a boszorkányvádakkal vagy minden korok feljelentgetősdijeivel. Elsősorban nem a mítosz maga foglalkoztatott, hanem egyrészt az, ahogyan hat arra, aki hisz benne, másrészt a mítosz halála: hogy egyszer csak nincs már, mert nincs, aki emlékezzen rá.
MN: Minden eddigi darabodnál valamilyen dokumentumból indultál ki, az adta meg a löketet. Itt mennyi a saját fantáziád szüleménye, és mennyire dolgozhattál forrásokból?
HK: Kevés dolog van ebben a könyvben, amit csak úgy kitaláltam, de szerintem még azok a leghihetőbbek. A történetek közül volt, ami velem esett meg, volt, amit meséltek, és vannak köztük talán hírlapi kacsák, de végső soron nem nagyon érdekel, hogy igazak-e vagy sem. Valaki mondjuk ráakad a hírre, hogy fehér furgon járja Budapest utcáit, berántanak embereket, összeverik, majd kidobják őket egy elhagyatott utcán. Ezt egy komoly napilapban olvastam valamikor a kilencvenes évek elején, hát nem jártam utána, nem kutattam fel a rendőrségi aktákban, de megindult a fantáziám, és a könyvben nem történik több, mint hogy egy szereplőm fantáziája is megindul, csak éppen ő átbillen egy határon. Nem érdekel az sem, mi a magyarázata, hogy egy szék a szeánszon gyöngybetűkkel ír a papírra: láttam ilyet, az én kezem alatt mozdult a szék, és a magam részéről nem hiszem el, hogy éppen két földi test között időző lelkek mozgatják, de nem a valódi magyarázat izgat, hanem az, hogy a mellettem ülő elhiszi ezt a lélekdolgot, hazamegy, és a szerint éli az életét. Ugyanis hát elhitte. Azt nem hitte el, hogy én nem hiszem el. Mikor szemmel látható valóság.
MN: A szereplők életének és így a könyv oldalainak is jelentős hányadát teszik ki a szexjelenetek. A nyelvre nehéz itt megtalálni a megfelelő szót a pornográfia és az erotika határán. A leírások borzolják az olvasók érzékeit, mégis nélkülözik az erotika érzelmességét. Játszottál a nyelv egy határterületén, vagy hiányoztak számodra az irodalmi nyelvből bizonyos szavak?
HK: Az erotika a pornográfiával abban mindenképp rokon, hogy az írásakor a felajzó hatás eléréséhez mellőzni kell az iróniát, és nélkülözni minden valódi tartalmat, mert az első gondolat az erotikus hatást kinyiffantja rögtön. Ekképpen tehát ilyesmit írni tömény unalom, sajnos. Választhattam volna, hogy akkor nem írok, de nem választottam, mert olvasni viszont bizsergető tud lenni. Ebből a szempontból tehát mindegy, hogy egy parkban sugdolózó szerelmespár egymás nyakába erotikusan lehel az alkonyég alatt, vagy egy nőt pornografikusan partiba vágnak hatan, íróilag mind a kettő érdektelen. Csak hát emberileg nem teljesen érdektelen mégse. A szavakat viszont nem könnyű megtalálni a szexhez, ha sem trágár, sem finomkodó nem akarok lenni, nem nagyon van középút a magyarban. Én az obszcenitástól általában nem riadozom, de ennek a könyvnek a nyelvétől és hangulatától a nagyon direkt, durva szókimondás idegen lett volna. Nem szoktam zavarba jönni az anyanyelvemmel, de itt bajban voltam.
MN: Tobzódsz a magyar nyelv szépségében, különösen az archaikus részeknél. Szenvtelen, szikár a hangod, de még a legdrasztikusabb részek leírásai sem igazán drasztikusak. Miért?
HK: Az egész történethez, úgy éreztem, szép mondatok illenek, valami nyelvi brazil foci, de ez nem azt jelenti, hogy így fogok írni ezután is. Mindig a karakterek és a történet hozzák magukkal a nyelvet.
Pál Melinda
