A visegrádi palota újjászületése: A hamis emlékezet

szerző
Rostás Tibor
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A millecentenárium kapcsán a kincstár eddig soha nem látott mértékben támogatja a műemlékvédelmet. A hatalom és a politikum oldaláról jól kitapinthatók a reprezentációs igények, a "valami jelentős" létrehozásának vágya. Ez az ambíció találkozik az építész érdekével és a nagyközönség ízlésével. Ha az építész építeni akar, a műemlékes építész elsősorban rekonstruálni. A múzeumlátogatók pedig könnyen felfogható térélményre vágynak, a "semmitmondó" romok helyett látványt szeretnének kapni pénzükért. "Elegünk van a térdig érő műemlékekből!" - hallottam valahol az aktuális jelszót.

A millecentenárium kapcsán a kincstár eddig soha nem látott mértékben támogatja a műemlékvédelmet. A hatalom és a politikum oldaláról jól kitapinthatók a reprezentációs igények, a "valami jelentős" létrehozásának vágya. Ez az ambíció találkozik az építész érdekével és a nagyközönség ízlésével. Ha az építész építeni akar, a műemlékes építész elsősorban rekonstruálni. A múzeumlátogatók pedig könnyen felfogható térélményre vágynak, a "semmitmondó" romok helyett látványt szeretnének kapni pénzükért. "Elegünk van a térdig érő műemlékekből!" - hallottam valahol az aktuális jelszót.

Alapesetben mindezzel állnak szemben a tudomány képviselői, a régészek és művészettörténészek, akik az alapos vizsgálat alá vetett eredeti maradványokból szeretnének kiindulni, és akiknek szakmája létalapját veszélyezteti, ha maga a forrásként kezelt mű szenved viszszafordíthatatlan károsodást, vagy tapad rá modern, hiteltelen kiegészítés. De mi történik akkor, ha a kutatók is az építkezés lelkes támogatói, sőt ők maguk működnek a munkálatok motorjaként? Ennek lehetünk tanúi Visegrádon.

Előzmények

A romba dőlt visegrádi királyi palotakomplexum fő épületéből, a hegyoldalba teraszosan kiépült északkeleti palotából a levésett sziklafalakhoz tapadó hátfalak és az ezek folytatásában rézsűsen megmaradt, néhol embermagasságú, máshol csak térdig-bokáig érő falcsonkok maradtak meg, továbbá az épület szerkezeteiből és díszeiből mindazok a töredékek, amelyeket nem hordtak szét. A feltárt romok védelme érdekében több szakaszban konzerválásra, kiegészítésre és rekonstrukcióra került sor.

A közelmúltra azonban világossá vált: az időjárási viszontagságok, különösen a savas eső pusztításai miatt a romok nem maradhatnak szabad ég alatt, különben előbb-utóbb csak a javítgatások egymást érő foltjait tanulmányozhatjuk majd az eredeti falszövetek helyett. Ebben a helyzetben - amelyhez társult, hogy a múzeum kiállítóterei szűkösnek bizonyultak a felszaporodott leletanyag bemutatására - nagyszabású, amolyan ezredfordulós építkezésbe, "rekonstrukcióba" fogtak, amelynek első szakaszát tavaly ősszel avatták fel.

Rekonstrukció

A visegrádi építkezést előszeretettel aposztrofálják tudományos rekonstrukciónak, pedig döntő részben nem az. Rekonstrukció ugyanis valami elpusztultnak a töredékeiből való újraalkotása, teljessé vagy legalább teljesebbé tétele. Ennek eredménye csak hasonló lehet az elpusztulthoz. A művelet szükségszerű velejárója a kiegészítés. Előfordulhat, hogy a rekonstrukcióba nem építik be a fennmaradt töredékeket, így lehet modelleket vagy az eredetivel azonos méretű, rekonstruktív másolatot készíteni.

De van itt még valami. A rekonstrukció csak addig használható módszer, amíg az információtöredékekből meggyőzően és bizonyíthatóan tudunk koherens egészet alkotni. A rekonstrukció ott ér véget, ahol a feltételezések uralkodóvá válnak. És ahol a feltételezések uralkodóvá válnak, ott véget ér a tudomány. Mármost, ami Visegrádon megépült, az döntő mértékben feltételezéseken alapszik.

Légvárak

A palota "rekonstrukciója" a legalapvetőbb szerkezetek esetében is bizonytalan. Vegyük csak a nyugati, dunai szárnyat. Nem ismerjük a földszint lefedését. Nem tudjuk az emelet térelrendezését, nem ismerjük nyílásainak még a helyét sem, és nem tudjuk biztosan megmondani, hogyan néztek ki. Nem tudjuk, hogy milyen volt pontosan a zárterkély, nem ismerjük a bejárat és a homlokzati lépcső kialakítását sem. A részletek tekintetében még ennyi bizonyosságunk sincsen. Hogyan csatlakozott egymáshoz a kerengőudvar lépcsőkorlátja és az emeleti ablak? Egyáltalán csatlakozott-e, vagy a korlát egy méterrel odébb volt? Volt itt egyáltalán emeleti ablak?

Félkész állapotok

Az épületet félkészen adták át és nyitották meg a nagyközönség előtt. A látványt meghatározó szerkezetek jelentős részben hiányoznak. Így a kerengőboltozatok helyén vasbeton födémek és konzolfészkek éktelenkednek, és egy kivétellel az emelet nyíláskeretei helyén is üres lyukak tátongnak. Ezek és a lépten-nyomon kikandikáló kábelek meg vezetékek az egyébként is hamis illúziót végleg tönkreteszik.

Ide tartozik a kivitelezés gyönge színvonala is. A használt anyagok silányak, az illesztések, fugák pontatlanok. A pince nyugati helyiségének síkfödéme megroggyant, lehet javítani. Hiányzik az eredeti falak konzerválása, így azok szörnyű állapotban vannak például a keleti falszorosban vagy a pince bejáratánál. A kerengő keleti szárnyának korábban rekonstruált boltozatába visszaépített eredeti bordák szinte teljesen szétmállottak.

A szökőkút csobogása

Az épülettorzó leglátványosabb része a belső udvar a loggiával és a Herkules-kút másolatával. Kétségtelen, itt van a legtöbb biztos pont az építkezésben, olyannyira, hogy a kútmásolatot a fenti definíció értelmében is nyugodtan nevezhetjük rekonstrukciónak. Az alapelemek jól illeszkednek, a legtöbb részlet helyének meghatározása megnyugtató. Nem mellékesen a kút kellemes hangulatot, atmoszférát teremt maga körül az udvaron.

De hatoljunk mélyebbre. A modern falszövetekből az építéstörténet kacskaringóit nem olvashatjuk ki, csak a XX. századi műemlékes munkálatok periódusait különíthetjük el. A kútmásolat részletein sem érhetjük tetten a reneszánsz mesterek keze nyomát, és ez a kút a felállításánál keletkezett sérülések és azok javításainak izgalmas rejtélyét sem tartogatja számunkra. Ha ilyen szinten keressük az eredetiséget, akkor a létrejött épülettorzóból egyedül a víz hangját, a szökőkút csobogását tekinthetjük hitelesnek, ahogy spriccel, zubog, majd eltűnik a medencében.

Kiállítás

A kiállítás elkészült része mindössze négy földszinti teremből áll. A pincében a már korábban elkészült kőtárat bezárták, és nem fejeződött be a szenzációsnak ígérkező, soha fel nem épített kápolna köveinek összeállítása sem. A kiállítás legnagyobb értéke a Herkules-kút vörös márvány eredetije, amelyet egy szűkös és sötét sarokteremben állítottak fel. Egy ilyen darabot lágy fényekkel, elegáns drapériákkal illik kiemelni; itt finom részletei elsikkadnak a rossz megvilágításban. Kár volt áthozni a Salamon-torony reneszánsz terméből, elszakítani társai környezetéből. Másodhegedűssé vált az udvar közepén pompázó másolat mellett. Megborulni látszik az a paradigma (és mostanában nem csak itt), amely szerint az eredeti töredékeiben is fontosabb a másolatnál.

Minden arra vall, hogy a kiállításrendezésre sem elegendő pénz, sem elegendő figyelem nem maradt. Az installáció szegényes. A kút termében például a körítés nagyrészt üveg nélküli, egyszerű tárlókban sorakozik az oldalfalak mentén, sőt a különben mutatós felmérési rajzok még tárlót sem kaptak, mindössze egyetlen, a falba csavarozott lécre applikálták őket. Ezenkívül az elmélyülést és az olvasást kifejezetten zavarja az egyik sarokban álló audiovizuális készségből szünet nélkül áradó és az egész termet betöltő egyszerű szöveg.

A kiállítás örvendetesen sokféle eszközzel (rajzok, makettek, 3D-s változat) mutatja be a palota itt egyébként többféle variációban megálmodott képét. Azt hiszem, a látványkeltésnek, az élményadásnak ez kellett volna hogy az egyetlen terepe maradjon.

Falak

A létrejött épülettorzó képét a csupasz (vagy lemeszelt) falak határozzák meg. Ez eddig sem volt másképp, csak míg eddig legnagyobbrészt a kiásott eredetieket láthattuk, ma a vadonatújak esztétikája uralkodik. Ezek pedig kifejezetten csúnya, tarka hatást keltenek, mert a falazat vegyes anyagú, tört kőből és vöröses színű téglafoltokból áll, és mert a különböző színű kövek közül is kirikítanak a sárgás elszíneződésűek. Más kérdés, hogy a falak egy részét jótékonyan meszelés takarja. (Ott nem is lehet elkülöníteni az eredetit az újtól.) A külső falsíkokat csak a látvány szempontjából meghatározó részeken meszelték be. A falak belső oldala viszont a feltételezett boltozatok alatt kapott meszelést, vagyis itt a meszelés a vakolatokra utal. Akkor viszont mit jelez kívül? Nyilván a kevéssé sikerült falak látványa szúrt szemet az építkezőknek is, mert azt ugye senki sem gondolhatja, hogy a palota csak elölről volt bevakolva, hátulról meg nem. Persze a meszelést kikezdte az eső; a mészcsurgások meg az itt is, ott is makacsul előbukkanó sárga kövek azt mutatják, még egy fél év, és lehet elölről kezdeni.

Ezek a jellegzetesen friss, vegyes falazatok az eredetiek utánzatai. De ha utánzatok, akkor igencsak silányak, ha egyszer ordít róluk, hogy vadonatújak. Nem értem, ha a faltextúrát legalább megpróbálták másolni, akkor a vakolatok esetében erre miért nem tettek kísérletet sem. Mint mondtam, a meszelés belül a boltozatokra utal. Azokra a boltozatokra, amelyek lenyomatát elfelejtették odahamisítani a vadonatúj falakra. De hogy a végiggondolatlanság még teljesebb legyen, a "kidőlt" falak falcsorbázata viszont jól látható. Más kérdés, hogy ha ezekből a hamisított csorbázatokból próbáljuk meg rekonstruálni a virtuális múlt kidőlt falainak síkjait (az átírt múlt problémái, mint a "Vissza a jövőbe"-ben), kudarcot vallunk, merthogy azok lehetetlenül "hullámosaknak" adódnak.

Történeti érték

A rom történeti értéke a helyreállítások során eddig is károsodott, a mostani építkezés azonban végleg megfosztotta attól. Ez nem késő középkorunk egyik legfontosabb építészeti maradványa immár, hanem az, amit erről az épületről néhány tudós képzelt a XX. század legvégén. A múlt nyoma, egy megismételhetetlen kordokumentum veszett oda egyszer s mindenkorra.

Ugyanakkor a "tömegélmény" szempontjából semmit nem nyertünk, hiszen az egykori épület képét nem a falazatok, hanem a vakolatok és a kőszerkezetek váltakozása, no meg a tetők határozták meg, nem is beszélve a színekről. A beépített néhány töredék elvész az óriási falakban, és önmaga is hiteltelenné válik. Tehát semmivel sem kerültünk közelebb az eredeti látványhoz, inkább egy riasztó, soha nem volt épülettorzó született.

Vásári komédia

Visegrád a turizmusból akar megélni. Alapvető prioritás lett az ide látogató tömegek szórakoztatása. A múltból könnyen eladható, olcsó vásári bóvlit készítenek. A reneszánsz étteremben fatányérokban szolgálják fel az ételt a kosztümös étekfogók, a fellegvár kínzókamrájában panoptikum borzolja idegeinket, az alsóvár modern teraszán idényről idényre a jelmezes vitézek ügyességében lehet gyönyörködni. Nem is beszélve a fő attrakcióról, a palotajátékokról; a lovagi tornával, íjászversennyel, Toldi-kupával meg miegymással egybekötött hamisítatlan bódés kirakodóvásárról. Lássuk be, mindennek szép történelmi kulisszára van szüksége, és ezt a térdig érő romok nem szolgáltathatják.

A tudós felelőssége nagy. A történettudományok művelőjéé például azért, mert az ő feladata és felelőssége a korról korra folyton változó képet mutató múlt újraértelmezése és módosítása. Ezzel az építkezéssel azonban korunk gondolkodásmódját és tudásszintjét kimerevítettük az időtlenségbe, és a következő tudósgenerációktól elvettük a másként gondolkodás lehetőségét.

A nemzeti nagyság

- és elvesztése

Nemzedékek fognak felnőni, akiknek ez a visegrádi palota jelenti majd a dicső múltat, Zsigmond és Mátyás udvarát. Vagyis kollektív emlékezetünk torzul általa. És mint az imázsépítők szlogenjéből megtanulhattuk, az emlékezet reménnyé fog válni. Pontosabban, az alkalmazott célhatározói mellékmondat és a kötőmód szerint csak akkor válik, ha teszünk érte, nyilván millenniumi felbuzdulásunkból. Hát Visegrádon tettek, sokat és aktívan. Úgyhogy reménykedjünk. Például abban, hogy elmarad a folytatás, nem épül ki a déli palota, a kápolna meg a ferences kolostor, és elmarad a reneszánsz bútorok, kárpitok, freskók legyártása is. És reménykedjünk abban is, hogy Visegrád nem válik majd precedens értékű munkává, és nem fogja követni az ország tucat másik romjának "újjászületése".

Valóban nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy nemcsak a nemzeti nagyság múlt el, de annak reprezentatív építészeti alkotásai is leginkább csak nyomokban maradtak meg. De lássuk be, a múltat feltámasztani szükségszerűen hamis illúziókkal nem lehet. Barátkozzunk meg inkább azzal, amink maradt, és hozzuk ki belőle mindazt a valódit, sőt igazat, amit még lehetséges. Ennyi, nem több, de nem is kevesebb, amit országimázs-építő feladatul szakmánkban magunk elé tűzhetünk.

Rostás Tibor

szerző
Rostás Tibor
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...