Könyv

Ama már alig-alig hozzáférhető, 1983-as kötet egyik utolsó képén Lenin ballag kifelé a magyar művészettörténetből. De ez csak zsurnaliszta felütés - nem ez az elsődleges oka annak, hogy megérett az idő A művészet története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig című, Aradi Nóra által szerkesztett kötet "felváltására". Hagyomány, hogy időről időre új összefoglaló munka születik (az elsőt A magyarországi művészet története címmel Fülep Lajos szerkesztette, Dercsényi Dezső, illetve Zádor Anna írta, 1956-ban, illetve 1960-ban jelent meg), másrészt az elmúlt húsz év kutatásai, a régészeti feltárások eredményei olyan új ismeretekkel gyarapították a tudományt, hogy ezeknek illik szerepelniük a művelt nagyközönségnek és az alapismereteket igénylő diákságnak szánt kézikönyvekben.

Manapság egyre-másra jelennek meg a szakácskönyvek, de az újabb munkák közt oly ritka a szakmailag ihletett, a konyhaművészetet magas hőfokon taglaló kötet, mint a jó pincér vadul sokasodó éttermeinkben. Frank Júlia műve azonban megkerülhetetlen alapkönyv.

Aszakmában úgy tekintenek a WOMEX-re, mint a világzene MIDEM-jére - akinek eladni- vagy vennivalója van, nem kerülheti meg. Természetesen komoly volumenű gagyit kell áttúrni, amíg kincsek kerülnek elő, de legalább még lapulnak kincsek e műfajban, és nincs körülöttük rongyrázás, téboly, hisztéria. Rotterdamban a hetedik születésnapját tartotta a vásár, és nem kevesebbel dicsekedhetett, mint hogy már előre ezerötszázan fizették be a regisztrációs díjat, a tavalyi ezerkétszázhoz képest. A financiális kérdések így nem okozhattak fejfájást (Marseille-ben, történetesen, ´97-ben bukta volt), de azért adódtak gondok, ráadásul egyik-másik a figyelem és/vagy hozzáértés hiányosságairól árulkodott.

Október 19-én, az illegális Beszélő indulásának húszéves évfordulójára szervezett a Zrínyi Nyomdába egy nosztalgiázásra és vidám aktuálpolitizálásra is alkalmat adó, egész napos bulit a folyóirat mai szerkesztősége; a Centrális Galériában pedig e héten nyílik az Artpool Művészetkutató Központ 1984-es képzőművészeti kiállításának rekonstrukciója egy korabeli ügynökjelentés és az akkori hivatalos országkép kontextusába helyezve.

Magyar Narancs: Az amerikai terrortámadás másnapján, szeptember 12-én a Guardian hasábjain közölt cikke (Beyond Belief) felkavaró, érzelmektől átitatott, mégis rendkívül átgondolt reflexióját adta a borzalomnak. Nehéz ilyenkor félretenni az írói technikákat? Mennyire volt szívből jövő és mennyire tudatos ez a cikk?

Amikor a Narancs utcára kerül, a közvetlenül érintettek már tudják, miként végződött a rendszerváltás utáni évek - sőt az elmúlt ötven év - magyar műkereskedelmében az első, karhatalmi erővel megtámogatott bírósági végrehajtás. Amiről lapzártakor - a névtelenséget kérő végrehajtó elmondása alapján - annyit lehetett előre tudni, hogy reggel kilenckor egy lakatos, két rendőr és a HUNGART képviselője becsöngetett a Blitz Galéria Kossuth Lajos utcai, első emeleti helyiségének ajtaján, hogy aztán bizonyos adatok birtokában távozzék onnét. Jósolni nem lehet, hogy megkapták-e ezeket, de rendőri kényszerítő intézkedésre nyilván nem került sor, hiszen nem pénzkövetelésre, hanem adatszolgáltatásra szólt a bírósági végzés, ne tessék a galériás karját hátracsavaró, a falról modernista aktot leakasztó hivatalos közegekről képzelegni. Azt sem könnyű megtippelni, hogy nekiment-e a lakatos a nehéz vasajtónak, vagy belülről kinyitották, és kedvesen közölték a jövevényekkel, hogy a könyvelési adatok nincsenek meg, különben is, a galéria már nem itt működik, de egy kávét azért kaphatnak.

Más nap volt fenn az égen szeptember 11-én, a World Trade Center fölött, hamuszürke füstszínszűrőn keresztül tehetetlenül erőlködő. Másnap utaztam a Velencei Biennáléra, tele a méltóságteljesen összecsukló torony sokszorosan ismételt képeivel. Hihetetlen felvétel, le sem kellett lassítani, olyan "simán" csúszott egymásba száztíz emelet, mint amikor ingatlanfejlesztés címén előbb robbantanak. Van egy régi filmrészlet az emlékeimben, az Apollo 11 rajtja a Holdra. Szeretem, ahogy a kilövő állványra szerelt kamera előtt lassan kúszik fölfelé a nagy, piros USA feliratú rakéta. Mindenféle füstölgő darabok, lapkák és rudak potyognak szanaszét, közben érezni a rettenetes erőt, ami egyre följebb tolja a monstrumot. Most mintha visszafelé forogna a film, szinte ugyanaz a képsor. Hosszan fölnyúló antennájával füstbe süpped a WTC. "Ami vasból van, az elsüllyedhet", mondja a Titanicban egy okoskodó utas. Ami kiáll a földből, az meg ledőlhet.

Az osztrák kormány ellen kialakult kultúrembargós hisztéria ugyan alábbhagyott, mégis rossz példaként lebeghet előttünk a provinciális ízléssel, xenofób allűrökkel tarkított jobbra tarts, amit jó esélyünk van követni kis lemaradással, K. und K. hagyományainkhoz híven.

Kamerákat szereltek a Műcsarnok termeinek stratégiai pontjaira. Nyilván adnak a biztonságra, szükséges is ilyen időkben, gondolja az ember, már ha egyáltalán kamerákra gondol műalkotások közvetlen közelében, de inkább rá se hederít, hogy figyelik. S az egyik nagyteremből a másikba menet tán a fényújságot sem veszi észre, amin nevek és számok kergetik egymást szüntelenül, mint a percről percre változó részvényárfolyamok.

Azon túl, hogy írásom természetesen mindenkihez "szólt", aki látta Tarr filmjét, voltak úgynevezett megszólítottjai is, nevezetesen a filmet feltétlenül elfogadó értékelők. Közülük Kovács András Bálint és Schubert Gusztáv szólt hozzá cikkemhez. Nem pusztán az említett formai okok miatt kerül itt egymás mellé a nevük, hanem érvelésük, "támadási" irányuk hasonlósága miatt is. Kritikájuk főcsapása ugyanis elsősorban azt a bíráló pozíciót veszi célba, ahonnan beszélek, ahonnan látom és értelmezem a Werckmeistert. Kovács András Bálint már írásának címével - Tarr Béla, és akiknek nem kell - olyan (elő)ítéletet tulajdonít nekem, amelyet írásom egyáltalán nem implikál. Holott én nem Tarr egész munkásságával foglalkoztam, hanem kimondottan csak a Werckmeister harmóniákkal, a belőle kiolvasható világkép művészi lehetőségeivel, tehát a megvalósult konkrét művel. Ezen kívül és belül észleltem arányproblémákat, ezeket kíséreltem meg közvetíteni. Ugyanez vonatkozik Schubert Gusztáv ellenvetésére is, miszerint a dekanonizáció valójában ellenkanonizáció. Hasonlóképpen jár el Györffy Miklós is, a legutolsó megszólaló, amikor kritikámat illető kritikájában észjárásomat egy mozdulattal posztmodernek nyilvánítja, szerinte írásomra az értékrelativizáló és ironikus diskurzusrend szabályai a jellemzők, tehát ezeket a minőségeket kérem számon a filmen. Mindez "szándékos" félreértés, a másik gondolat elkülönítése, bedobozolása, tehát "megszelídítése", vitaképtelenné nyilvánítása. Világossá tettem ugyanis, hogy nem eleve vagyok e művészi elképzelés ellen, viszont kétségkívül nem vagyok hajlandó hanyatt esni csupán a szellemi rokonszenv okán. Ugyanakkor tanulságos volt olvasnom a nagy nevek, a "Tarr-vallás" alapító atyáinak hosszú sorát, akikkel Kovács körbesáncolja magát. Az, hogy Susan Sontagtól kezdve az egész Manhattan letérdel Tarr filmje előtt, számomra csekély argumentatív erővel bír. Lelkük (és térdük) rajta. Azt sem gondolom, hogy Kovács András Bálint (vagy bárki más) kizárólagos joggal volna felhatalmazva rendezői aranycsapat összeállítására, amelyben ő jobb kötőben kétségbevonhatatlan helyet biztosít Tarrnak. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem, megfellebbezhetetlenségnek viszont nem hinném, hogy helye volna.

Bármilyen közelről súrolja is, a szerelőcsarnokok klasszikus ipari szépségét meg sem legyintheti a napi politika szele. Járt itt Orbán Viktor miniszterelnök, a játszóteret Pokorni Zoltán búcsúzó oktatási miniszter, magát a parkot Várhegyi Attila, a kulturális minisztérium politikai államtitkára avatta fel, a másik oldalról Keller László, az MSZP frakcióvezető-helyettese kutakodott az 50 ezer négyzetméteres területen zajló, több mint nyolcmilliárd forintos beruházással megbízott Kisrókus 2000 Kft. által elköltött pénzek körül - e közvetetten ÁPV Rt.-tulajdonú cég kommunikációs feladatait a Happy End Kft. látja el -, s úgy hírlik, kíváncsiságát kiterjeszti a kiállítás- és rendezvényközpont megvalósítására is.

Vannak olyanok - közöttük az életút hivatott kutatói -, akik szerint a még életében legnagyobb magyarként aposztrofált Széchenyi személyiségénél, alkatánál s a hozzá kapcsolódó ellentmondásos tartalmaknál fogva egyszerűen alkalmatlan a kultusz által megkívánt szerep betöltésére. A most készülő Széchenyi-film finanszírozói - meglehet - éppen azt várják, hogy megtörjön a varázs. A forgatókönyvet ismerjük, a filmet majd meglátjuk.

Manu és Nadine termetre legalább annyira különbözik, mint az alant vizsgált regények színvonala. Manu alacsony, temperamentumos, nagyszájú, Nadine pedig viszonylag magas, hidegebb és halkabb. Előbbi nancyi, utóbbi párizsi. Előbbi szerepel is pornográf filmekben (akár kutyásban is), utóbbi csak nézi a pornót, miközben ujjaival aprócska bugyija szövetét simogatja. Mindketten ifjak, szeretik a piát, a spanglit meg a pasikat, némi leszbikus sfumatóval, közben nemigen látják helyüket az életnek nevezett katyvaszban. ´k Virginie Despentes francia írónő