Dugj meg!
című, a reklám szerint nagy vihart kavart regényének antihősnői. (A regényből készült filmről lásd Forgács Zsuzsa írását lapunk 2001/1. számában - a szerk.)
Tehát úgy akarja isten, vagy még inkább az ördög, de leginkább Virginie Despentes, hogy ez a két, egyéniségében még igencsak tacsi csaj összetalálkozzon műve adott pontján, és aztán kezdődjék a szeretkezésekkel, öldökléssel-rablással teli ámokfutás. Ezzel jön a Bonnie és Clyde újabb, kiürültebben perverz Bonnie and Bonnie változata, Tarantino, Ben Elton és mások után szabadon, azaz egyre kötöttebben: a szó szerint vérbő, kortárs pikareszk körvonalazódó szabályait követve, amely nem sok kitérőt enged meg a gyorsan pergő, geci- és velőröpítő, vérloccsantó eseménysorban. Pici Camus, annál több kamu a szereplők motiváltsági szféráját illetően. Manu lényét például úgy foglalja pár introduktív mondatba maga a szerző, mielőtt gyilkos pályájára röpítené, hogy hát nincs benne semmi különös, kivéve olthatatlan szomját. Brinza, sör vagy whisky, nem számít, csak megkönnyebbüljön. Kissé szándékosan süllyed bele az apátiába és a mocsokba. Nem utál hányadékban hemperegni. Viszonylagos ozmózisban van a világgal, szinte mindennap talál valami piát meg egy fiút, akit elkaphat egy menetre. Ez lenne hát Manu, a maga viszonylagos ozmózisával, és ennél az elmélyültebbnek szánt Nadine valójában még szimplább, igaz, kissé talányosabban. Az igazi bökkenő viszont az, hogy azért mégis: mitől a lányok e fegyverimádata? (Péniszhiány! - üvöltené a pszichológus.) Mitől gyilkolásznak ekkora hévvel ezek az ifjú bukszák? Leszámítva azt, hogy időnként tényleg kiürül a bukszájuk, vagy netán csak viszket (az ujjuk). Gyanítom, ennek egy oka van: Virginie legalább annyi vért akar a maga művébe, ha nem többet, mint példaképei. Fontos motívum a mai film felé. A piálást meg egy kis Bukowski-feelinggel is alá lehet dúcolni, aztán slussz. Dugj meg, ha nem így van! Kész a regény. Egy azért nagyon őszinte és jól szórakoztató ebben a félirodalmi dugásban, az pedig a kivégzésre kerülő pasik némelyikének nyelvileg is prímán megragadott, elképesztő hernyósága. Kimagasló érzés eltiporni a büdös férgét! Például azt a bárban felszedett, potyaszexre számító kotonos faszit vagy a bandita Moustafot, aki szétröppent fejjel olyan tessék-lássék módon zuhan hátra, mint aki nem ért a dologhoz (nem úgy, mint a moziban). Ám revkóvégre kerül itt majdnem minden: például nagyistól kinyírnak egy kissrácot a cukiban, bár egyetértenek, hogy ez azért kissé kemény volt (a vásznon is ritkán nyírnak ki gyereket, de ha egyszer olyan pofonra állt a pofája!).
Nos, a magam kirajzolt útján így jutottam el egy másik gyerekregényig, amelyből nem tudom, hogyan lehetne film, s melynek borítóján a következő figyelmeztetés áll: CSAK FELN´TTEKNEK! Címe:
Szégyentelenek
Mondhatom, meghökkentő, zavarba ejtő mű (manapság muszáj sokkolni?). Első pillantásra hihetetlen anyag, hihető történetté gyúrva-feszítve, amitől megáll az ember karórája. Simona Vinci ugyancsak porkavaróként beharangozott regényéhez képest a Dugj meg! amolyan poshadtacska nyári vértocsogány, melynek peremén nyugodt lélekkel lehet kalácskákat formázni. A Pál utcai fiúkban Nemecsek tüdőgyulladást kap, itt egész más van, bár halovány analógia felfedezhető. Mindenesetre egészen mást játszanak Simona Vinci rettenetes gyerekei. Mégpedig részben pedofil pornómagazinokat utánozva: halálos szexet. (Csáthnál ugyan felakasztanak egy kislányt, ám az is más.) Nyári szünidőben történik, Emilia Romagna tartomány vidéki miliőjében. Mirko, ez a szlávos nevű, sérült lelkű, uralomra vágyó kamasz pornólapokat kap "ajándékba" sejthetően holmi pedofilhálózat embereitől. Előbb csak a srácoknak mutogatja egy elhagyatott csűrben. A fiúkat kezdetben izgatja a dolog, de aztán alábbhagy a lelkesedés, szétesik a társaság, csupán Luca marad, Mirko híve, egy Mirkónál fiatalabb gyerek. Valószínűleg közösen sütik ki, hogy a következő lépésben lányokat is bevonnak a játékba. Nagylányokhoz egyiküknek sincs mersze, így esik a választás a tízéves Martinára és Gretára, illetve a fiúcska Matteóra, akik amolyan félisteneket látnak Mirkóban és Lucában, s hajlandók mindent elkövetni, csak ne váljanak kegyvesztettekké. A csűrbéli látogatások gyorsan valóságos orgiákká fajulnak, ahol Mirko vezényel, a többiek pedig vakon engedelmeskednek. A játékban eleinte több a fájdalom, mint a gyönyör, de aztán körülbelül kiegyenlítődik a kettő. Martina ezt például úgy éli meg, mint a sulit, ahol jó is, rossz is együtt van. Néha unalmas, néha nem, mindenesetre új dolgokat tapasztal az ember. Néha rettentően fárasztó feladat, néha izgi játék. Ad is, kap is. Például megtanítja Mirkót, hogy úgy nyúljon hozzá, ahogy az neki, Martinának is jólesik. Gretával is titokban megtalálják egymás legérzékenyebb pontját. Rájönnek, hogy Matteo ugyan még nem spriccel, de ha kellőképp ingerlik, Matteóval is történik valami, bár utóbbi kissé kiábrándul, merthogy ez lenne az, amiért a felnőttek annyira bolondulnak? Tehát Dugj meg!-et játszanak a gyerekek több változatban, s bár öldöklésre nem gondolnak, a halál mégiscsak odasettenkedik a csűrhöz. Mármost akkor itt a dilemma: elmesélni-e valaminek a végét, vagy sem?
Nos, némi habozás után az előbbi mellett döntöttem. Azért is, mert mindkét regény kezdetébe olyan mértékben bele van kódolva az elkerülhetetlenül tragikus végkifejlet (valamiféle bataille-i szexhalál logika szerint, főleg az utóbbiba), hogy ez a kis beszámoló is csonka maradna nélküle. Manu és Nadine ámokfutása közben érezhető, hogy majd lesz valaki előbb-utóbb, aki gyorsabban ránt fegyvert, és így is történik. Manu életét veszíti egy vegyesbolt kasszájának kiürítése közben, a bánatában alkoholba zsibbadt Nadine-t meg röviddel utána elkapják. Ennél megrendítőbb a Szégyentelenek lezárása. Ugyanis új pornólap kerül elő valamelyik fülledt napon (egy fényképezőgép társaságában, amelyiknek szerepe sejthető, de használatára már nem kerül sor). A magazin címe: Japanese Fist. A kölyköknek úgy tűnik, éppenséggel lehetne harcművészeti szaklap is vagy holmi akciófilm plakátja, amelyben a hősnő felveszi a harcot az éjszakai város szörnyeivel, belül azonban más hangnemben folytatódik. Izgalom, undor és félelem hullámzik bennük, miközben Mirko fél szemével a "kottán" Greta végbélnyílása körül matat. Ujjai mélyen behatolnak a kislány alfelének nyílásába: egy ujj, két ujj, majd három. Greta sírdogál, de nem ellenkezik. Egyszerre csak Mirko abbahagyja. Kihúzza vértől és bélsártól iszamós ujjait, kézfejével megtörli izzadt homlokát. Körbepillant, majd meglátja a dinnyehéjak és a legyek között az asztalon: a teniszütőt. Amikor a nyél húsát szaggatva beléhatol, Greta felüvölt, de üvöltését elnyeli a matrac. A többiek csak állnak megbabonázottan, aztán Mirko hímvesszejével behatol Martinába, miközben Luca a lassan megüvegesedő szemű Greta hátát simogatja. A kislány altestéből sűrű, sötét nedv folyik. Nem emlékeznek rá később, hogy még mozdult volna. Időben nem is jutott eszébe senkinek, hogy gyorsan tenni kellene valamit. Később is csak annyi, hogy elássák valahová Gretát, Martina zavart fájdalmára és gyászára. A játéknak vége. Az első, eltorzult gyerek-kamasz csókoknak. (Ki lehet hívni a mentőt az olvasóhoz.)
És akkor ez most mi? Mindkét regény. Lektűr szadista olvasóknak? Szadisztikus pedofileknek? Riadó szülőknek? Fogas kérdés. A megválaszolást főleg nehezíti Simona Vinci, aki tehetséges írónak tűnik, naturalizmusa mögött súlyos gondolatisággal, érzékeny lélekkel. Borotvaélen táncol, nem billen át öncélú pornóba, bár érdekelne, könyve mit jelent egy pedofil beállítottságú entellektüelnek. Izgatja? És utóbbi például mit szólna ahhoz a jelenethez, amelyben a gyerekek pedofil pornómagazint szemlélnek, és ott döbbennek meg igazán, amikor felnőtteket látnak szerencsétlen, fájdalomtól eltorzult arcú gyerekekkel közösülni. Ez az, amit igazából nem értenek a kölykök, és épp ez az, ami mindent összekavar bennük. Központi kérdése a Dugj meg!-nél szellemileg sokkal igényesebb műnek.
A harmadik könyv,
A Káma-szutra aszkétája
viszont látszólag vérmentes, leszámítva pár kegyetlen kivégzést, aztán mégis annyi minden kiolvasható belőle, főleg a testi-lelki szerelem és a nyomorító hatalom különféle módozatokban máig érvényes összefüggéseiről, a képmutatás megjelenési formáiról, hogy az ugyancsak felkavaró. Bizonyos értelemben az intézményesített pedofília regénye ez: korai dugás anyagi javakért, a mindenható művészet köntösében ivászattal, muzsikával, ha nem is épp rockandroll ritmusra. Meg például azé a kérdésé is a hímvessző fegyver milétének és megnagyobbításának örökzöld problematikáján túl, hogy hát meddig szabad elmenni a kéj fokozását szolgáló fájdalomokozásban (átvitt értelemben a Dugj meg! kérdése). Írójáról, bizonyos Sudhir Kakarról annyit tudunk kb., mint a Káma-szutra szerzőjéről, Vátszjájanáról. Vagy nem sokkal többet. Mindenesetre ő kortárs író, ezzel szemben Vátszjájana időszámításunk első és hatodik százada között élt valamikor, India történelmének aranykorában, Észak-Indiában. És ez így remek is, mert akkor jöhet a fikció! Sudhir Kakar úgy dönt, Vátszjájanát örömlány édesanyja, Avantika egy korabeli kuplerájban szüli meg, s ott neveli fel, ahol Avantika messze földön híres kéjleány-párost alkot szépséges húgával, Csandrikával (mindketten maximum 14-15 évesek lehettek, amikor áruba bocsátották zsenge, illatos lótuszukat). Vátszjájana édesapja kereskedő, aki vélhetően előbb tanult meg számolni, mint olvasni. Örökké úton van, végül majd legurul egy hegyoldalról, s tóba fullad. Nincs különösebb jelentősége e mellékágnak, bár nagyon szép leírásokat tartalmaz a régi karavánok útjairól, és ha másért nem, hát ezért érdemes elolvasni ezt az egyébként sokkal szövevényesebb könyvet, amelyet a maga jó szerencséje megmenteni látszik attól, hogy elmeséljem. Érdemes elolvasni mindazért is, amit megtudunk egy Gupta-korszakbeli örömház szokásairól, elsősorban a gyönyörűséges Csandrikán keresztül, akit a gyerkőc, kukkolós Vátszjájana minduntalan megles, miközben Csandrika habkővel sikálja selymesre a jónija körüli beretvált bőrt, festi hennával vörösre a talpát és így tovább, hogy jobban tessék aktuális szerelmének. Megragadó kettejük szokása, hogy mindig a kisfiú Vátszjájana keni be illatos balzsammal Csandrika keblét, miközben a kis kívánatos nagynéni lélegzete felgyorsul, szemében megjelenik az a láng, ami a későbbi szerelemtudóst arra a következtetésre juttatja többek között, hogy szerelmi dolgokban a nő merészsége és élvezete sokszorosa (mintegy 68-szorosa majdnem egzaktul) a férfiénak. A fájdalmat különben, amelyet a nőnek szülés alatt kell elviselnie, az istenek az aktus nagyobb örömével egyensúlyozták. Így véli Vátszjájana (is), aki jómaga egyáltalán nem volt gyakorlati embere a testi szerelemnek. Káma nagyúr szolgálatának szentelte az életét, de soha nem vált az alattvalójává. Valódi aszkétává lett, a kupiból kiöregedett Csandrika meg apácává, amire egy Manu nevezetű kis francia kurvát aligha lehetett volna rávenni.
Amennyiben aprócska elefántcsont péniszekkel osztályoznánk, kettőt kapna az első, négyet a második, ötöt pedig a harmadik könyv. Persze vitatkozni mindig lehet. Úgynevezett magas(b) irodalomról. Arról, mi számíthat sikerre, és mi az, ami ugyancsak nem hagy érintetlenül. Hosszú. Nálam Csandrika lenyírt szőrszála vezet mindenképp az átmeneti kategóriában.
Balázs Attila
Mindhármat az Ulpius-ház Könyvkiadó jelentette meg Budapesten 2001-ben. Fordítók: Pacskovszky Zsolt, Garamvölgyi Katalin és Komáromy Rudolf
