H
"Mindenhol vannak >>kötelezőEgyetemi Könyvtár című sorozatába illeszkedő első kötet már megjelent: a honfoglalástól 1241-ig tartó kor művészetéről Wehli Tünde, a gótikáról Marosi Ernő, a reneszánszról Mikó Árpád, a barokkról Galavics Géza írt. A Beke-Gábor-Prakfalvy-Sisa-Szabó ötösfogat által írt második kötet 2002 első fél évére várható. A Corvina terve szerint a mű napvilágot lát majd németül is (ahogy hasonló jellegű kiadványaik közül például Romsics Ignác XX. századi magyar történelme is megjelent angolul).
A könyvet bemutató sajtótájékoztatón kiderült, hogy a szerzők és a kiadó között nézeteltérés keletkezett a mű címe körül, ami önmagában nem különlegesség - ám perdöntő, hogy a megjelenés után tört ki. A szerzők verziójában az első kötet címe Magyarországi művészet a kezdetektől 1800-ig lett volna, ám a borítón ez olvasható: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. (A második kötet címéről nincs vita, az Magyar művészet 1800-tól napjainkig lesz.)
H
A laikus számára mindez fölösleges szőrszálhasogatásnak tűnhet, azonban alapvető, elvi, szakmai kérdésről van szó. "Mi sem áll távolabb tőlünk, mint a magyar táj magyar ecsettel való megfestése, Juhász Gyula-i értelemben" - határolódik el a borítóra nyomott cím sugallatától a szerzők egyike, Marosi Ernő akadémikus, művészettörténész, aki már az 1983-as kötetnek is munkatársa volt. A szerzők akkor is, most is tudatosan nevezték tárgyukat magyarországi - nem pedig magyar - művészetnek.
"Ha a művészettörténet a honfoglaló magyarokkal foglalkozik, akkor magyar művészettel kell foglalkoznia, és nem okvetlenül az állam, az államterület művészetével, hiszen még az államalapításon innen vagyunk - mondja Marosi Ernő. - De nemzeti művészet csak a XIX. századtól létezik, előtte a nemzeti elvet nem tudjuk érvényesíteni. Csak az ország területével jellemezhető az a régió és az a szellemi egység, amelyet az első kötet átfog. Ez a magyarországi művészettörténet-írás legitim igényét jelenti arra, hogy a történeti Magyarország területének egészét egységként kívánjuk tekinteni, akár azt is vállalva, hogy egyes utódállambeli kollégáink az államterülethez ragaszkodó, etatista nacionalistának neveznek. Másfajta értelmes elvet nem tudnánk vállalni a magyarországi művészet összefüggéseinek leírására. Maulbertsch, MS mester vagy isten tudja, hány, Magyarországon működött, itáliai vagy németországi művész így kapcsolható be a magyar kultúrába. Tehát mi nem tisztán a stílus, hanem sokszor inkább a szociális vonatkozásaiban tekintett művészettel foglalkozunk: a megbízásnak, az ötletnek a magyarországi eredete a meghatározó. A második kötetben feldolgozott XIX-XX. századtól viszont már nem magyarországi, hanem magyar művészetről beszélünk, amibe természetesen bele kell érteni a magyarországi szerb templomokat vagy a Magyarországon épült, mór stílusú zsinagógákat is. Azt hiszem, épeszű ember csak azt gondolhatja, hogy a művészettörténetnek ilyen esetekben az emancipálódó közösség akaratát kell követni. No de mi legyen a berlini Stühlerrel, aki az Akadémiát építette, ő is magyar művész? Vagy Walter Crane-nel, aki Magyarországon járván, az angol preraffaelizmusról szóló előadásaival megtermékenyítette a századelő iparművészeti mozgalmát: magyar vagy magyarországi művészet született ebből? Az a mi külön pechünk, hogy 1920 után a magyarországi azt jelenti, amit. Többek közt azért is kell a magyar jelzőt használnunk, mert rengeteg emigránssal, elüldözöttel vagy elcsatolttal kell számolnunk. Ilyen szempontok miatt nem mindegy, hogy különböző történelmi időkben magyar vagy magyarországi művészetről beszélünk."
H
"Én vagyok a ludas" - fogalmaz Bart István, aki a nyomdába adás előtt a szerzők tudta nélkül változtatta meg a szerzők által adott címet, noha természetesen tisztában van a Marosi Ernő által említett szempontokkal és a Magyarországon dolgozott, külföldi mesterek jelentőségével. Mégis változtatott, mert könyvkiadóként más, gyakorlatiasabb szempontokat is érvényesíteni akart: a Magyar művészet... címet egyszerűen jobbnak, a köznyelvi beszédhez közelebb állónak érezte, mint azt, hogy Magyarországi művészet...
"Van jó cím, és van rossz - mondja a kiadóvezető. - Minél rövidebb, minél frappánsabb egy cím, annál jobb. A Művészettörténeti Intézet által adott cím körülményes, nyögvenyelős, és nem utolsósorban hosszú. Ráadásul van - és magam előtt, utólag, engem igazol - egy magyar címadási szokás. Létezik A magyar irodalom története, A magyar zene története, A magyar építészet története. És ugyanazok a kételyek vagy aggályok, amelyeket a tanár úr a képzőművészettel kapcsolatban elmondott, a magyar irodalom történetében is fölvethetők..."
"Nem egészen..." - veti közbe Marosi Ernő.
"Mindjárt az eleje tájékán - folytatja Bart István - ott van egy Janus Pannonius nevű horvát szerző, aki latinul írt. Szemrebbenés nélkül mindenki a magyar irodalom történetébe sorolja bele. És bizony, habár el van nyomva az irodalomkutatásban, de a magyar latinitás elnyúlik ám a XVIII. század végéig."
"Igen, de itt azért van egy lényeges különbség - vitatkozik kiadójával a szerző -, ami egy nagy ideológiával és művészeti törekvéssel is kapcsolatba hozható. Ezt pedig magyar formanyelvnek hívják. Amilyen világos, hogy van magyar nyelv, éppolyan problematikus, hogy létezik-e egyáltalán formanyelv, és azon belül elkülöníthető-e a magyar. A művészet önmagában egyetemességet jelent. A művészet nem egy tárgy, hanem egy eszme. A tárgyak tartalmazzák a művészség elvont fogalmát, amit a nyelvújítás kora óta művészetnek neveznek. Művészet nem itt vagy ott létezik, nem itt vagy ott született, hanem a világon mindenütt, ahol kreatív emberek éltek és élnek. Egy és oszthatatlan. Ars una. Ilyen értelemben egy nagyon szép esztétikai csapongásra ad alkalmat, hogy minket ebből most az érdekel, ami hozzánk közel van. Ezért a Magyarországi művészet cím."
"Vagy nézzük a zenét - érvel tovább Bart István. - A magyar zene történetébe is szépen bele szoktuk szecskázni Liszt Ferencet, aki történetesen a Magyar Királyság területén született, és felnőttkorában az a >>bolondériája"Giovanni Dalmatáról van szó - pontosít Marosi Ernő. - Rómában szerzett magának nevet a Verocchio-generáció egyik jó szobrászaként, farigcsált a Sixtusi kápolnában is. Sok elfelejtett olasz szobrásszal ellentétben valószínűleg azért tudjuk a nevét, mert Mátyás királynál is dolgozott. Más kérdés, hogy szegény a fizetségül kapott trogiri birtok hasznát sohasem élvezhette, odáig már nem terjedt Mátyás hatalma."
H
A címváltozás nem érintette a könyv tartalmát, szellemiségét. "Kiveszekedtük magunkat, de erről úriember hallgat" - indokolja Marosi Ernő a beszélgetés barátságos hangnemét. "Túl vagyunk rajta" - teszi hozzá Bart István. A szerzők szempontjait elfogadván a kiadó elkészített egy kiegészítő füzetet, amely egyrészt helyesbíti a címet, másrészt feltünteti azt is, hogy a helynévmutatóban felsorolt települések ma melyik ország területén találhatók, ami - a Corvina gyakorlatától eltérően - kifelejtődött a kötetből. A pótfüzetet a könyvesboltok ingyen adják a háromezer példányban megjelent könyvhöz, amely olyan jól fogy, hogy feltehetőleg szükség lesz második kiadásra is, azon pedig - mind a címlapon, mind a helynévmutatón - majd korrigálják az első kiadás hibáit.
Szőnyei Tamás
