Vásárfia (Worldwide Music Expo Rotterdamban)

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aszakmában úgy tekintenek a WOMEX-re, mint a világzene MIDEM-jére - akinek eladni- vagy vennivalója van, nem kerülheti meg. Természetesen komoly volumenű gagyit kell áttúrni, amíg kincsek kerülnek elő, de legalább még lapulnak kincsek e műfajban, és nincs körülöttük rongyrázás, téboly, hisztéria. Rotterdamban a hetedik születésnapját tartotta a vásár, és nem kevesebbel dicsekedhetett, mint hogy már előre ezerötszázan fizették be a regisztrációs díjat, a tavalyi ezerkétszázhoz képest. A financiális kérdések így nem okozhattak fejfájást (Marseille-ben, történetesen, ´97-ben bukta volt), de azért adódtak gondok, ráadásul egyik-másik a figyelem és/vagy hozzáértés hiányosságairól árulkodott.

Aszakmában úgy tekintenek a WOMEX-re, mint a világzene MIDEM-jére - akinek eladni- vagy vennivalója van, nem kerülheti meg. Természetesen komoly volumenű gagyit kell áttúrni, amíg kincsek kerülnek elő, de legalább még lapulnak kincsek e műfajban, és nincs körülöttük rongyrázás, téboly, hisztéria. Rotterdamban a hetedik születésnapját tartotta a vásár, és nem kevesebbel dicsekedhetett, mint hogy már előre ezerötszázan fizették be a regisztrációs díjat, a tavalyi ezerkétszázhoz képest. A financiális kérdések így nem okozhattak fejfájást (Marseille-ben, történetesen, ´97-ben bukta volt), de azért adódtak gondok, ráadásul egyik-másik a figyelem és/vagy hozzáértés hiányosságairól árulkodott.

Az például teljesen érthetetlen volt, hogy a De Doelen kongresszusi központ három színpadának kedvezőtlen akusztikai körülményeit miért tetőzték azzal, hogy csak ötven perc beállási időt kapott egy-egy zenekar, minek következtében a gambiai Ifang Bondi eleve lemondta a fellépést, a hozzánk közelebb álló Besh o droM pedig tragikusan szólalt meg. Továbbá elég furcsa döntéseket hozott a programfelelős - "hét szamurájnak" becézett - zsűri is: az isten sem értette, hogy ötszáz jelentkezőből miért esett a választása olyan szimpla vagy ide nem illő társaságokra, mint a québeci La Volée d´Castors, az algériai-francia Souad Massi, az amerikai Campbell Brothers, a tádzsikisztáni-izraeli Allaev, a suriname-i-holland Fra Fra Big Band vagy a kubai Eléyo - hogy ne mazsolázzak a másodosztályon tovább. Aztán bekavart egy-két előre nem látható disznóság ugyancsak: az újvidéki Boris Kovac & LaDaABa koncertje például azért maradt el, mert a szerbiai holland konzulátus megtagadta a vízumkérelmét, így hát le kellett mondanunk egy jó kis apokaliptikus tangóról.

Jut eszembe az apokalipszisról.

Sem az Afganisztánban folyó háború, sem a terrorizmustól való rettegés nem (különösebben) éreztette a WOMEX-en a hatását. A pakisztáni származású Aki Nawaz (a Trafóban november 24-én agitáló Fun-Da-Mental főnöke; Rotterdamban egyike a hét szamurájnak) tartott ugyan Mi történt szeptember 11-e után? címmel egy spontán szemináriumot, amúgy annak rendje szerint fellépett a részben afganisztáni Kabul Workshop, és megkapta posztumusz WOMEX-díját Nusrat Fateh Ali Khan, a szintén pakisztáni Ustad Gulam Hassan Shagan részvételével. Ettől a tereptől, hál´ isten, eredendően idegen a kiszorítás, az előítélet, a para; legalábbis engem elkerült - persze nem bírtam mindenütt megfordulni, hiszen részben fedték egymást a konferenciák (Küzdelem a cenzúra ellen, Ifjúság és világzene, A gamelántól a grunge-ig, Vissza a fúzióhoz, A menekültek hangja, A kubai salsa igaz története, A transz állama, Ázsiai zene a XXI. században) és a koncertek, ebből is, abból is tíz felett nap mint nap. A nyitottság és az internacionális kontaktálás, a megbirkózás jelentősebb mennyiségű sörrel, aztán az éjszakai partizás a WOMEX-hez csapott Calypso klubban, az egészen más. Az eredendően nem idegen.

H

A rotterdami polgárok amúgy mérsékelt érdeklődést tanúsítottak a WOMEX iránt - az esti koncertekre bárki válthatott volna jegyet -, inkább a Museum Boijmans Van Beuningen előtt kígyóztak, Hieronymus Bosch kedvéért. Én pe-dig Rotterdamtól nem ájultam el. Szegényt, ugyan nem tehet róla, ronggyá bombázták a háborúban, aztán meg lett belőle, ami: egy jól szituált lakótelep. Helyenként azért megvan a sűrűje: pár percnyire a De Doelentől könnyen felidézhetők Amszterdam-alsó könyörtelen - narkós és hajléktalan - benyomásai. Ez volt az a magasság, ahol az alábbi élménnyel gazdagodtam:

Egy utcai büfé előtt nagy adag vaníliafagylalt hasalt a földön. Az egyik oldalán egy csöves kéregetett, a másikon öt-hat huszonéves fiatalember múlatta az időt, a következőképpen. Kell? - mutattak rá egy aprócska érmére. A csöves természetesen rábólintott, hát persze. Akkor vidd - derültek, majd belepottyantották a fagyi közepébe. Az meg kivette. A fiatalok megvárták, hogy a kabátjában megtörölje a pénzt és megtörölje a kezét, majd elővettek egy újabb érmét. Kell? - mutattak rá. Hát persze.

Nem tudom, mennyi aprójuk volt, az sem lepne meg, ha rákészültek volna egy zacskóval. Én csak négy-öt menetet bírtam, aztán odébbálltam, ütés nélkül, gyáván.

H

Rotterdamban egészen úgy festett Magyarország, mintha infrastruktúrában gazdag világzenei színtérrel rendelkezne. A Kaláka Fesztivál és a Sziget elérhető csillagokra vadászott, a Concert&Media és a FolkEurópa az istállóját kaserolta, a táncháztól az etnodzsesszig kipakolt a Fonó Records, továbbá standot bérelt (az Október 6. utcából) egy bizonyos XenoMusic is, egyebek közt komputeres, PR- és médiaszolgáltatásainak reklámozására.

No és a harminchét kiválasztott egyikeként bizonyíthatott (volna) a Besh o droM. Jóllehet június 15-ig jelentkezhettek a fellépni vágyók, már áprilisban gyanítható volt, hogy esélyt kap, mikor is Pestre jött megnézni Ben Mendelson, a WOMEX egykori, ám még ma is komoly befolyással bíró művészeti igazgatója. Miként a következő hónapokban sem pártolt el tőle a szerencse: megjárhatott pár angol és francia fesztivált, illetve helyet kapott az augusztusi Folk Roots magazin CD-válogatásán.

De most, sajnos, nem igazán jött össze. Hogy a cimbalomból, a hegedűből és a harmonikából egy hangot sem lehetett hallani, arról természetesen nem tehet a zenekar. Mégsem szorítkozik csak arra a tanulság, hogy egy bonyolult hangszerelésű társaságnak saját technikusa kell hogy legyen. Hiszen a tavalyi Macsó hímzés album "ígéreteivel" még adós maradt a zenekar. Sőt. Amióta odébbállt Szalóky Ági, lőttek a magyar népdaloknak, oda az ének, a lírának is annyi, mindössze a Balkán zúzós pörgése maradt. Ami korántsem megvetendő, de csupán egyetlen falat. Szóval azt gondolom, hogy a Besh o droMnak most kissé fel kellene hagynia a hódító portyákkal, hogy odahaza szépen feltárhasson egy másik érzékenységű világot is, különben megeshet, hogy magára marad a kitüntetett bizalommal.

De mondom, összességében azért úgy festettünk Rotterdamban, mintha. Mintha nem ebben az évben szűnt volna meg az egyetlen heti rendszerességű világzenei rádióműsor, az egyetlen világzenei lemezbolt, no és a WOMUFE(sztivál), s mintha a műfajnak legalább egyetlen szaklapja volna.

H

Jóllehet az első két nap koncertjei némi aggodalmat keltettek, a harmadik kör úgy belehúzott, hogy végül is kikerekedett a mezőny. Ha szűkösen is, de még belefért a - tavasszal a Dunakanyar egyetemi és főiskolai találkozóján is vendégeskedő - marokkói-angol MoMo, a gnawa transzát drum´n´bass-alapokra ültetve. Az angol klubokban mostanában igen kelendőek az efféle tradicionális-technós produkciók, és a MoMo a húzósabbak közül való; épp most debütált korongon is, The Birth Of Dar a címe. Az "élő" fele igen erős, az elektronikus meg sovány - akár a De Doelen színpadán.

Vassilis Soukas és Thassos Khalkias halála óta Petro-Loukas Chalkiást tartják Epírosz vezető klarinétosának, és jól teszik - így végzi, aki mindent tud a bizánci és a roma hagyományról, fölöttébb virtuóz, kellemes a levegője, és hibátlan kísérők veszik körül. (Tessék utánajárni, a jobb boltokban nálunk is kapható a Petro-Loukas Chalkias and Kompania című anyaga.) Ugyancsak az első nap lépett fel a hetvenes években felkapott - majd 1987-től leállt - szenegáli Orchestra Baobab. Fénykorában a dakari mulatókban még a kubai muzsikák voltak a menők, főleg azt játszotta a Baobab is, átitatva szenegáli színekkel. Aztán amint Youssou N´Dourral divatba jött a mbalax, a Baobab lassan kiszorult az élvonalból, és nem úszhatta volna meg az enyészetet, ha tavasszal (egy újságíró kezdeményezésére) meg nem hívja a londoni Urban Beats fesztivál egy nosztalgiabulira. Játszottak ott a klasszikusokból, de rákészültek pár új számmal is, úgyhogy dőlni kezdtek a turné- és lemezajánlatok, többek közt Youssou N´Dourtól. Hát így. Így érkeztek Rotterdamba, elegáns sötét öltönyben, rokonszenves visszafogottsággal, s kivált a szenegáli darabokban a legendás meleg-lágy harmóniákkal.

Az első belefeledkezésekből még egy zöld-foki-portugál lányt szeretnék említeni, de őt nagyon. Sara Tavaresnek hívják, huszonkét éves múlt, és hét éve nyeri zsinórban a dalszerző-előadó versenyeket, továbbá túl van már két albumon. Az utóbbi, a Mi Ma Bo tavalyelőtt arany lett Portugáliában, és most a vásározókat is ledöntötte a lábukról, olyan különös elegye a soulnak, popnak, dzsessznek, afrikai ritmusoknak, bossa novának. Két gitár, vokál és dob, ugyan több nem is fért volna a képbe, hiszen azt tetőtől talpig kitöltötte Sara ragyogása.

A harmadik napot az isten is nekem teremtette: először Justin Adams, a kiváló angol gitáros-producer mutatta be Desert Road című albumát. Két éve, mikor is a francia Lo´Jo zenekart Maliba kísérte, akkor kattant rá e sivatagi bluesra, mely ha csordultig is tele Mali lelkével, Adamsről nem kevesebb személyességgel vall. Tavaly, amikor a lemez készült, az összes hangszert ő játszotta fel, azóta viszont rákéredzkedett egy tisztességes zenekar (The Wayward Sheikhs): szigorú, sokat látott arcok, biztos kézzel adagolt trippel.

A mexikói Los de Abajo egy forradalmi regényből választotta a nevét, nagyjából azt jelenti, hogy "a lentiek". Tartozékul Guevara-póló és vörösre festett haj, nehogy félreértés essék: ez egy minden ízében plebejus, a helyi széljárással szembeforduló csapat. Mely ettől ugyan gyengus is lehetne, ám a legkevésbé sem az, tudniillik egészen rendkívüli: részint kiválóan abszolválta a - hip-hop-ska-punk - Mano Negra-iskolát, másfelől keresztül-kasul szőtte a mexikói gyökerekkel és önmagával. Dióhéjban ennyi az egész, a méltó beindulással; szóval ha nem derült volna ki: maradéktalanul be lettünk darálva. Februárra új korong (Cybertropic Chilango Power), folyt. köv. onnan, lesz miről beszélnünk.

A szíriai Abdullah Chhadeh és Nara nevű projektje a "túloldalról" tette emlékezetessé az estét. Chhadeh a ganun mestere (mint amikor egy cimbalmon hárfáznak), és ír bőgőssel, görög lírással, arab ütősökkel a kíséretében adott elő bódító szépségű - az arab klasszikusokat idéző - kamarazenét. Tipikusan az a helyzet, amikor csak nyeldekel, s a világért sem talál tisztességes szavakat az ecsetelni igyekvő ember, ám ennek a gyakorlatilag még tök ismeretlen produkciónak talán jelzi a rangját-erejét, hogy velük tartott Natacha Atlas is, egyetlen (közös) dalért. A hírek szerint kilátásban egy lemez, akkor aztán majd meglátják kedves hölgyeim és uraim.

Hát így.

Végül át a Calypsóba, ahol a Dissidenten nyomatta marokkói és indiai felvételein alapuló 2001: A Worldbeat Odyssey című remixét.

Jövőre pedig majd újra Berlinben. Most pár hétig-hónapig béke, aztán a ráfordulás; addig is maradok hűséggel a vásár fia:

Marton László Távolodó

Rotterdam, október 24-28.

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...