Vásárfia (Worldwide Music Expo Rotterdamban)

  • 2001. november 15.

Könyv

Aszakmában úgy tekintenek a WOMEX-re, mint a világzene MIDEM-jére - akinek eladni- vagy vennivalója van, nem kerülheti meg. Természetesen komoly volumenű gagyit kell áttúrni, amíg kincsek kerülnek elő, de legalább még lapulnak kincsek e műfajban, és nincs körülöttük rongyrázás, téboly, hisztéria. Rotterdamban a hetedik születésnapját tartotta a vásár, és nem kevesebbel dicsekedhetett, mint hogy már előre ezerötszázan fizették be a regisztrációs díjat, a tavalyi ezerkétszázhoz képest. A financiális kérdések így nem okozhattak fejfájást (Marseille-ben, történetesen, ´97-ben bukta volt), de azért adódtak gondok, ráadásul egyik-másik a figyelem és/vagy hozzáértés hiányosságairól árulkodott.
Aszakmában úgy tekintenek a WOMEX-re, mint a világzene MIDEM-jére - akinek eladni- vagy vennivalója van, nem kerülheti meg. Természetesen komoly volumenű gagyit kell áttúrni, amíg kincsek kerülnek elő, de legalább még lapulnak kincsek e műfajban, és nincs körülöttük rongyrázás, téboly, hisztéria. Rotterdamban a hetedik születésnapját tartotta a vásár, és nem kevesebbel dicsekedhetett, mint hogy már előre ezerötszázan fizették be a regisztrációs díjat, a tavalyi ezerkétszázhoz képest. A financiális kérdések így nem okozhattak fejfájást (Marseille-ben, történetesen, ´97-ben bukta volt), de azért adódtak gondok, ráadásul egyik-másik a figyelem és/vagy hozzáértés hiányosságairól árulkodott.

Az például teljesen érthetetlen volt, hogy a De Doelen kongresszusi központ három színpadának kedvezőtlen akusztikai körülményeit miért tetőzték azzal, hogy csak ötven perc beállási időt kapott egy-egy zenekar, minek következtében a gambiai Ifang Bondi eleve lemondta a fellépést, a hozzánk közelebb álló Besh o droM pedig tragikusan szólalt meg. Továbbá elég furcsa döntéseket hozott a programfelelős - "hét szamurájnak" becézett - zsűri is: az isten sem értette, hogy ötszáz jelentkezőből miért esett a választása olyan szimpla vagy ide nem illő társaságokra, mint a québeci La Volée d´Castors, az algériai-francia Souad Massi, az amerikai Campbell Brothers, a tádzsikisztáni-izraeli Allaev, a suriname-i-holland Fra Fra Big Band vagy a kubai Eléyo - hogy ne mazsolázzak a másodosztályon tovább. Aztán bekavart egy-két előre nem látható disznóság ugyancsak: az újvidéki Boris Kovac & LaDaABa koncertje például azért maradt el, mert a szerbiai holland konzulátus megtagadta a vízumkérelmét, így hát le kellett mondanunk egy jó kis apokaliptikus tangóról.

Jut eszembe az apokalipszisról.

Sem az Afganisztánban folyó háború, sem a terrorizmustól való rettegés nem (különösebben) éreztette a WOMEX-en a hatását. A pakisztáni származású Aki Nawaz (a Trafóban november 24-én agitáló Fun-Da-Mental főnöke; Rotterdamban egyike a hét szamurájnak) tartott ugyan Mi történt szeptember 11-e után? címmel egy spontán szemináriumot, amúgy annak rendje szerint fellépett a részben afganisztáni Kabul Workshop, és megkapta posztumusz WOMEX-díját Nusrat Fateh Ali Khan, a szintén pakisztáni Ustad Gulam Hassan Shagan részvételével. Ettől a tereptől, hál´ isten, eredendően idegen a kiszorítás, az előítélet, a para; legalábbis engem elkerült - persze nem bírtam mindenütt megfordulni, hiszen részben fedték egymást a konferenciák (Küzdelem a cenzúra ellen, Ifjúság és világzene, A gamelántól a grunge-ig, Vissza a fúzióhoz, A menekültek hangja, A kubai salsa igaz története, A transz állama, Ázsiai zene a XXI. században) és a koncertek, ebből is, abból is tíz felett nap mint nap. A nyitottság és az internacionális kontaktálás, a megbirkózás jelentősebb mennyiségű sörrel, aztán az éjszakai partizás a WOMEX-hez csapott Calypso klubban, az egészen más. Az eredendően nem idegen.

H

A rotterdami polgárok amúgy mérsékelt érdeklődést tanúsítottak a WOMEX iránt - az esti koncertekre bárki válthatott volna jegyet -, inkább a Museum Boijmans Van Beuningen előtt kígyóztak, Hieronymus Bosch kedvéért. Én pe-dig Rotterdamtól nem ájultam el. Szegényt, ugyan nem tehet róla, ronggyá bombázták a háborúban, aztán meg lett belőle, ami: egy jól szituált lakótelep. Helyenként azért megvan a sűrűje: pár percnyire a De Doelentől könnyen felidézhetők Amszterdam-alsó könyörtelen - narkós és hajléktalan - benyomásai. Ez volt az a magasság, ahol az alábbi élménnyel gazdagodtam:

Egy utcai büfé előtt nagy adag vaníliafagylalt hasalt a földön. Az egyik oldalán egy csöves kéregetett, a másikon öt-hat huszonéves fiatalember múlatta az időt, a következőképpen. Kell? - mutattak rá egy aprócska érmére. A csöves természetesen rábólintott, hát persze. Akkor vidd - derültek, majd belepottyantották a fagyi közepébe. Az meg kivette. A fiatalok megvárták, hogy a kabátjában megtörölje a pénzt és megtörölje a kezét, majd elővettek egy újabb érmét. Kell? - mutattak rá. Hát persze.

Nem tudom, mennyi aprójuk volt, az sem lepne meg, ha rákészültek volna egy zacskóval. Én csak négy-öt menetet bírtam, aztán odébbálltam, ütés nélkül, gyáván.

H

Rotterdamban egészen úgy festett Magyarország, mintha infrastruktúrában gazdag világzenei színtérrel rendelkezne. A Kaláka Fesztivál és a Sziget elérhető csillagokra vadászott, a Concert&Media és a FolkEurópa az istállóját kaserolta, a táncháztól az etnodzsesszig kipakolt a Fonó Records, továbbá standot bérelt (az Október 6. utcából) egy bizonyos XenoMusic is, egyebek közt komputeres, PR- és médiaszolgáltatásainak reklámozására.

No és a harminchét kiválasztott egyikeként bizonyíthatott (volna) a Besh o droM. Jóllehet június 15-ig jelentkezhettek a fellépni vágyók, már áprilisban gyanítható volt, hogy esélyt kap, mikor is Pestre jött megnézni Ben Mendelson, a WOMEX egykori, ám még ma is komoly befolyással bíró művészeti igazgatója. Miként a következő hónapokban sem pártolt el tőle a szerencse: megjárhatott pár angol és francia fesztivált, illetve helyet kapott az augusztusi Folk Roots magazin CD-válogatásán.

De most, sajnos, nem igazán jött össze. Hogy a cimbalomból, a hegedűből és a harmonikából egy hangot sem lehetett hallani, arról természetesen nem tehet a zenekar. Mégsem szorítkozik csak arra a tanulság, hogy egy bonyolult hangszerelésű társaságnak saját technikusa kell hogy legyen. Hiszen a tavalyi Macsó hímzés album "ígéreteivel" még adós maradt a zenekar. Sőt. Amióta odébbállt Szalóky Ági, lőttek a magyar népdaloknak, oda az ének, a lírának is annyi, mindössze a Balkán zúzós pörgése maradt. Ami korántsem megvetendő, de csupán egyetlen falat. Szóval azt gondolom, hogy a Besh o droMnak most kissé fel kellene hagynia a hódító portyákkal, hogy odahaza szépen feltárhasson egy másik érzékenységű világot is, különben megeshet, hogy magára marad a kitüntetett bizalommal.

De mondom, összességében azért úgy festettünk Rotterdamban, mintha. Mintha nem ebben az évben szűnt volna meg az egyetlen heti rendszerességű világzenei rádióműsor, az egyetlen világzenei lemezbolt, no és a WOMUFE(sztivál), s mintha a műfajnak legalább egyetlen szaklapja volna.

H

Jóllehet az első két nap koncertjei némi aggodalmat keltettek, a harmadik kör úgy belehúzott, hogy végül is kikerekedett a mezőny. Ha szűkösen is, de még belefért a - tavasszal a Dunakanyar egyetemi és főiskolai találkozóján is vendégeskedő - marokkói-angol MoMo, a gnawa transzát drum´n´bass-alapokra ültetve. Az angol klubokban mostanában igen kelendőek az efféle tradicionális-technós produkciók, és a MoMo a húzósabbak közül való; épp most debütált korongon is, The Birth Of Dar a címe. Az "élő" fele igen erős, az elektronikus meg sovány - akár a De Doelen színpadán.

Vassilis Soukas és Thassos Khalkias halála óta Petro-Loukas Chalkiást tartják Epírosz vezető klarinétosának, és jól teszik - így végzi, aki mindent tud a bizánci és a roma hagyományról, fölöttébb virtuóz, kellemes a levegője, és hibátlan kísérők veszik körül. (Tessék utánajárni, a jobb boltokban nálunk is kapható a Petro-Loukas Chalkias and Kompania című anyaga.) Ugyancsak az első nap lépett fel a hetvenes években felkapott - majd 1987-től leállt - szenegáli Orchestra Baobab. Fénykorában a dakari mulatókban még a kubai muzsikák voltak a menők, főleg azt játszotta a Baobab is, átitatva szenegáli színekkel. Aztán amint Youssou N´Dourral divatba jött a mbalax, a Baobab lassan kiszorult az élvonalból, és nem úszhatta volna meg az enyészetet, ha tavasszal (egy újságíró kezdeményezésére) meg nem hívja a londoni Urban Beats fesztivál egy nosztalgiabulira. Játszottak ott a klasszikusokból, de rákészültek pár új számmal is, úgyhogy dőlni kezdtek a turné- és lemezajánlatok, többek közt Youssou N´Dourtól. Hát így. Így érkeztek Rotterdamba, elegáns sötét öltönyben, rokonszenves visszafogottsággal, s kivált a szenegáli darabokban a legendás meleg-lágy harmóniákkal.

Az első belefeledkezésekből még egy zöld-foki-portugál lányt szeretnék említeni, de őt nagyon. Sara Tavaresnek hívják, huszonkét éves múlt, és hét éve nyeri zsinórban a dalszerző-előadó versenyeket, továbbá túl van már két albumon. Az utóbbi, a Mi Ma Bo tavalyelőtt arany lett Portugáliában, és most a vásározókat is ledöntötte a lábukról, olyan különös elegye a soulnak, popnak, dzsessznek, afrikai ritmusoknak, bossa novának. Két gitár, vokál és dob, ugyan több nem is fért volna a képbe, hiszen azt tetőtől talpig kitöltötte Sara ragyogása.

A harmadik napot az isten is nekem teremtette: először Justin Adams, a kiváló angol gitáros-producer mutatta be Desert Road című albumát. Két éve, mikor is a francia Lo´Jo zenekart Maliba kísérte, akkor kattant rá e sivatagi bluesra, mely ha csordultig is tele Mali lelkével, Adamsről nem kevesebb személyességgel vall. Tavaly, amikor a lemez készült, az összes hangszert ő játszotta fel, azóta viszont rákéredzkedett egy tisztességes zenekar (The Wayward Sheikhs): szigorú, sokat látott arcok, biztos kézzel adagolt trippel.

A mexikói Los de Abajo egy forradalmi regényből választotta a nevét, nagyjából azt jelenti, hogy "a lentiek". Tartozékul Guevara-póló és vörösre festett haj, nehogy félreértés essék: ez egy minden ízében plebejus, a helyi széljárással szembeforduló csapat. Mely ettől ugyan gyengus is lehetne, ám a legkevésbé sem az, tudniillik egészen rendkívüli: részint kiválóan abszolválta a - hip-hop-ska-punk - Mano Negra-iskolát, másfelől keresztül-kasul szőtte a mexikói gyökerekkel és önmagával. Dióhéjban ennyi az egész, a méltó beindulással; szóval ha nem derült volna ki: maradéktalanul be lettünk darálva. Februárra új korong (Cybertropic Chilango Power), folyt. köv. onnan, lesz miről beszélnünk.

A szíriai Abdullah Chhadeh és Nara nevű projektje a "túloldalról" tette emlékezetessé az estét. Chhadeh a ganun mestere (mint amikor egy cimbalmon hárfáznak), és ír bőgőssel, görög lírással, arab ütősökkel a kíséretében adott elő bódító szépségű - az arab klasszikusokat idéző - kamarazenét. Tipikusan az a helyzet, amikor csak nyeldekel, s a világért sem talál tisztességes szavakat az ecsetelni igyekvő ember, ám ennek a gyakorlatilag még tök ismeretlen produkciónak talán jelzi a rangját-erejét, hogy velük tartott Natacha Atlas is, egyetlen (közös) dalért. A hírek szerint kilátásban egy lemez, akkor aztán majd meglátják kedves hölgyeim és uraim.

Hát így.

Végül át a Calypsóba, ahol a Dissidenten nyomatta marokkói és indiai felvételein alapuló 2001: A Worldbeat Odyssey című remixét.

Jövőre pedig majd újra Berlinben. Most pár hétig-hónapig béke, aztán a ráfordulás; addig is maradok hűséggel a vásár fia:

Marton László Távolodó

Rotterdam, október 24-28.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.