"Ne krenkold magad, api."
Kis Magyar PornogáfiaIgen, ez sajnos meglehet, hogy bamba ökörként bámultam, és közben meg kitört az Olvasás Éve. Ám lehet, hogy ez kisbetűvel van, Az olvasás éve, valami ilyesmi, még nem jegyeztem meg a nevét.
Vagy csupán beköszöntött, ki tudja, hogy szokott jönni. Jött, és itt van, köszönt is illedelmesen, erre a sok bamba ökör (a továbbiakban: BÖ) észre sem veszi. Nem is örül neki.
De örülök, én aztán igazán, szívből, mélázgattam, csak még nem tudom, minek. Nem egészen értem, vagyis nem én, hanem a bennem élő BÖ, valójában mit is jelent. Jelent ez egyáltalán valamit?
Mi a tartalma, ugye? - ha szabad ilyen megbocsáthatatlanul régi módon kérdezni.
Az, hogy netán olvassunk többet? Még és még? Semmi nem elég? Nos, ez remek és roppant progresszív ötlet. Tényleg, nem lehet elégszer mondani, és nincs olyan ember e kicsiny hazában, akit nem lehetne, sőt kellene buzdítani erre, buzdítani és lelkesíteni, mert... Mert az az igazság, hogy eléggé elkanászodtunk, akár a 4/B érettségi előtt. Na jó, ezt a hasonlatot gyorsan visszavonom, mert az ország mégsem középiskola, ahol a szegény, alulfizetett magyartanárok folyton ijesztgetik a lakli kölyköket: meg fogsz bukni, fiam, ha ez így megy tovább, és nem olvasol! Még a kötelezőket sem!
Nem, erről szó sincs. Az Olvasás Évében nincsen semmi fenyegető. Sőt inkább kedves és dallamos ötlet. És szerintem a végén sem fog senki megbukni.
Mindössze az érthetetlen ebből a BÖ-perspektívából, mit akarnak valójában ezzel, akik kitalálták. Talán még a legádázabb gyanú hermeneutái sem gondolhatják azt, hogy bosszantani szerették volna a kultúra szereplőit. Ugyan, ugyan. Inkább megajándékozni. Meglepni. Az olyan jó dolog, meglepődni.
És alig kerül valamibe az egész, mégis mindenki örül. Így fundálták ki, hogy eleve ne kerüljön sokba: százmillió forintból talán megúszható. Megúszni, túllenni rajta, kipipálni. Adni is meg nem is - kis ország, kis pénz, kis foci, jaj, de jó. Olcsó, kis helyes olvasási év. A nagyvonalúság nem számon kérhető.
H
Ha a nagyvonalúság hiánya nem is, de a pitiség szóvá tehető. Persze miért kellene pitinek tartani a százmillió forintot, amit erre a programra szántak? Nem olyan kevés ez, például majdnem ennyit fizettek Hrutka igazolásáért a Fradinál. Állami pénzből. Elismerem, enyhén demagóg érv, nem is hasonlítható össze, mivel a futball ezerszer fontosabb a könyveknél és az olvasásnál.
Egyrészt több embert érdekel, másrészt állítólag élvezetesebb is. Vagy legalábbis kevésbé strapás, mint bújni azokat a hülye könyveket! Mert mi jön ki abból a nagy könyvmolyságból? Műveltebb, okosabb vagy netán boldogabb lesz tőle az ember? Ugyan, ne áltassuk magunkat, picivel talán igen, de a felvilágosodás nagy haladáshite alól már régen kilőtték a kantinosnét, ahogy nemrégiben hallottam - na, hol? - egy futballmeccs szünetében. Ezért szeretek még meccsre járni, az efféle dumákért. Harmadrészt Hrutka Jani vételára befektetésnek sem volt utolsó, így a magyarázat, hiszen ez később busásan megtérülhet.
Ugye, ugye. Mert aki járatos a futball világában, az tudja, hogy kinek a góljaival, mondhatni: feltámadásával lett bajnok a Fradi.
Ami maga a boldogság.
Látható, csak hinni és bízni kell.
A kultúrára és ezen belül a könyvekre fordított pénz aligha térül meg ilyen szépen. Főleg nem ennyire gyorsan. Éppen ezért nem érdemes sokat befektetni ide, de egy Hrutka árát talán megér az Olvasás Éve. Igazán nagyvonalú ajánlat, nem? Nem is értem magam, hogyan nevezhettem pitinek.
H
Talán az angol minta miatt. Az eredeti elképzelés szerint az Olvasás Éve az ottani példát követte volna, aminek a fővédnöke Tony Blair miniszterelnök volt.
Orbán Viktor valamiért nem vállalta az Olvasás Évének fővédnökségét. Sem a köztársasági elnök, sem a parlament elnöke.
Az Oktatási Minisztériumban egy informatikai szakember felel a hetvenmilliós programért, az MKKE harmincmilliót kapott. Itt lehet érdeklődni és pályázatokat beadni. Ha egyáltalán.
Hrutka János, az FTC rokonszenves védőjátékosa egyszer majd Angliában szeretne játszani. Ez élete álma.
Az angol másodosztály.
H
Az idei könyvhéten - úgymond a Kortárs Irodalom Ünnepén - egy Orbán Viktor nevű tehetséges, elsőkötetes szerző dedikált nagy sikerrel. Nem állt fel, és nem ment oda, hogy meghallgassa Nádas Péter megnyitóbeszédét. Vagy legalább belehallgasson, mégis mit mond ez a szemüveges fazon, akit mások oly nagyra tartanak. (Vö: Radnóti Sándor: Irodalmi dolgok, Népszabadság, 2001. június 25.)
Nem érdekelte őt. Vagy nem volt rá ideje, lekötötte a rendületlen dedikálás. A kultúra viszont a szimbolikus dolgok világa, ahol némileg más szabályok érvényesek, mint a parlamentben vagy a futballpályán. A felfuvalkodottság és az ízlés hiánya ott is megbosszulja magát, de a fiatal szerzők esetében kifejezetten veszélyes, mivel - a kritikai szleng szerint - többnyire minden elsőkötetes tehetséges, a másodiknál kezd elválni a tüdő a májtól.
Egyébként, ha jól emlékszem, ekkor nyílt meg hivatalosan az Olvasás Éve.
H
Aki régebb óta itt él, és abban a kivételes szerencsében volt része, hogy láthatta a hetvenes-nyolcvanas évek tévéhíradóit, az pontosan tudja, hol a kultúra helye. A nagyon fontos kül- és belpolitikai események, majd egy fonóüzem gondjainak vagy egy vágóhídavatás ünnepi pillanatainak bemutatása után, de még az izgi sporthírek előtt: valami megnyugató, kis színes másfél perc.
Ez a státus 1989 után sem változott lényegesen, függetlenül a három politikai választástól. Vagy lényegében mindentől függetlenül.
Az irodalom, a könyvszakma és az olvasás állami támogatási modellje a maradékelvre épül. És a lelkesítő szónoklatokra, a széttárt kézre és a szelektíven hanyag píárra.
Amíg mindez szemléletében és arányaiban jelentősen nem változik meg, addig fölösleges irodalmi és kulturális idézetekkel felturbózni a politikai szónoklatokat.
H
Van az a szolidan álságos érv, hogy adna bizony az állam többet is, de maga is szegény, mint a templom egere, így sajnos nem támogathatja jobban a könyvkultúrát, noha közben a szíve szakad meg. De legfőképpen honnan s miből adja? Milyen forrásból?
Nos, erre azért lehet válaszolni.
Nem a saját zsebéből. Vagy más, fontosabb területekről vonva el a pénzt. A könyvek áfájából ugyanis az állam idén közel négymilliárd forint bevételre tesz szert. Ebből mindössze a töredékét, tíz százaléknál alig többet forgat vissza a kortárs könyv és irodalom össztámogatására. Így a könyvszakma arányaiban az egyik legjobb nettó befizető. Hála még a Bokros-csomag után bevezetett 12 százalékos általános forgalmi adónak.
S bár sokak szemében a nullakulcsos áfa maga a mennyország, nem biztos, hogy mindjárt ezen a kapun kellene belépni.
De mindenképpen lehetne, sőt kellene mérsékelni. Mondjuk néhány százalékkal, amit racionálisan érdemes megvitatni. Az egyik kettőt mond, a másik négyet - a modern és unalmas demokráciákban ugyanis rendre ezekről az arányokról és százalékokról szokás vitatkozni, majd dönteni. Nem nagy ügy, sőt száraz, lapos próza.
Emellett nem ártana újragondolni a könyvek támogatási rendszerét, ha már egyszer úgyis az Olvasás Éve van. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy az irodalom szereplőibe, például az írókba tömjék a pénzt, hiszen ők többnyire igen gazdagok, mondhatni dúskálnak a földi jókban. Különben is elég megbízhatatlan alakok, sőt isznak is némelyek, mint az állat. Meg eleve nagyon macerás ügy eldönteni, ki a jó író és ki nem, ezért továbbra is csak némi lét érdemes közéjük csorgatni: a bevált ösztöndíjcsatornákon és egy minisztériumi tisztviselő havi fizetését meg nem haladó díjakon keresztül. Kár változtatni a formákon és újakat kitalálni: a romantika óta bevett dolog, hogy az írók nyomorognak, és néhányuk rendesen éhen hal.
Ahogy a kortárs magyar irodalmi kiadók állami támogatását sem szabad emelni: ha ilyen ostobák és hülyék, hogy ilyesmire vállalkoznak, menjenek gallyra, van könyv elég!
De az olvasók támogatását érdemes lenne megfontolni.
Nem úgy, hogy például a tanárok és diákok vagy más értelmiségi szakmák képviselői könyvvásárlási kedvezményeket kapjanak - nos, ezt elvárni egy háromszáz dolláros átlagjövedelmű országban valóban utópia. Nem beszélve arról, hogy e szisztéma kidolgozása-működtetése meghaladná az Olvasás Évére szánt százmilliós keretösszeget. Plusz a sok visszaélés, korrupció: például valaki Vad angyalt vesz Kant helyett, brrr, belegondolni is rossz...
Mégis. Ha például a könyvtárakat támogatnák, természetesen a könyvekből befolyt áfából, illetve annak egy részéből, hogy maradjon valami a csillapíthatatlan éhségű állami büdzsének is, mondjuk hárommilliárd, ami így is irtózatosan magas összeg, tehát akkor valóban jelentős változások történnének. Ez önmagában jelentősen stabilizálná a kortárs könyv helyzetét a könyvpiacon, mivel azok példányszáma arányosan növekedne, ezért rentábilisan kiadhatók lennének azok a magas kultúrához tartozó művek, amik ma csak komoly nehézségek árán, illetve veszteséggel. (Értelemszerűen a populáris kultúra kiadványait nem kellene ebben a formában támogatni.) Mindez jótékonyan visszahatna a könyvkiadók és a szerzők helyzetére is.
Ráadásul azok dönthetnének ebben, akik talán a legjobban ismerik az olvasókat, a könyvtárosok. És aki az elmúlt években járt vidéki könyvtárban és kisvárosi könyvesboltban, az hamar belátja, milyen kulturális-művelődési szakadékot kellene átugrani. Vagy legalább megakadályozni, hogy tovább mélyüljön.
Igaz, ez fáradságos és hosszú távú munkát jelentene. Épeszű tevés-vevést, ahogy a költő ajánlja. De ez nem lehet cél, amikor kampány és agitáció van, és lelkes píár. Meg ez az Olvasás Éva nevű agitka. Becézzem így, olyan édes, nem?
Mészáros Sándor
