Kirovski
H
TD valami masszába nyúlt a kabátja zsebében, mi ez? Szalvéták! Mit köphettem beléjük? Aztán kiderül: (nem uránt), de aranyat. Aranyköpéseket írt fel a szalvétákra, melyeket eltett. De elfelejtett. Ennyit az ilyesmiről.
H
Ellenben kidolgoztam (hagyjuk a tédézést) a következő míves műkezdetet: "Nagyon kevés ilyen úgynevezett komplettül normális figurája volt az úgynevezett magas (nem kedvvel követett, értett stb.) irodalomnak, aki, mint én, eredendően átlátta s ugyanakkor meg sem tagadhatta a dolgok abszurdumát; meg nem tagadhatta létezésénél fogva, mégis kívüről szemlélhette, amennyiben ugyanis ez vele adott, mintegy >>istenijárója volt."
Barom, ami vagyok, felolvastam ezt telefonon egy jóbarátnak. (Lásd Kafka. Aki nem olvasta volna fel.) Itt tartunk.
H
De nemcsak itt. Persze az aranyköpések közül csekély aranytartalmúnak bizonyulnak aztán az ilyenek: "Már nincs kedvem semmit csinálni, csak ami épp eszembe jut. Csupán az van akkor, hogy szinte semmi se jut épp az eszembe." (Kíméljem magam, kíméljek másokat.)
H
Kímélem (magam). "Élnek madarak", kik beköltöznek nagyobb raktárzugokba, csarnokok tetői alá, s egész életükre ott maradnak. Bécsben van egy nem is olyan öreg asszony, aki az egyik pályaudvar "eresze alá" költözött - s tartósan oda is eresztették a jelek szerint. Mintegy háromszor három négyzetmétert foglal el, cárnőien fekszik, ül - keresztrejtvényt fejtve - zsákján, körötte még a kis karácsonyfa, csak már dísztelen, negyven-ötven doboz, legfelül a friss ajándékok, némelyik díszcsomagolásban. Ha jól nézem, még kicsit úgy oldalra-befelé tovább, egy szerényebb hálózsákban, mintegy spártaian hever egy férfi - vagy távol jár épp; nos, pisilni nem mehet a Szegénycárnő helyett -, és így tovább. Senki se bántja őket, lásd Jékely: ki merészelne ily fűszálakat megmarkolni s kirántani tövestül. Engem eleinte meghatott, most nemes-közönnyel tölt el a látvány. Oké, ha így van, hát így van, mert nyilván lehet így, aztán akkor miért ne legyen így.
H
Hanem, mondom, beköltöztem a minap a fentebb nevezett pályaudvar (Süd-? Westbahnhof?) fogadóirodájába. Így, szó szerint. Ha nem is örökre, de a történés tünetszerű volt. (Gondolom én.) A száj- és körömfájás miatt az angliai lóversenyélet is beszűkült. (Száj- és körömpályás: ilyen vicceket már nem mondok az íróról, tudniillik hogy tépi a száját és körmöl; nem, amióta az amerikai elnök is így viccel. Ellenben ha már közdolgokról van szó: a népi-nemzeti: az egy érzület, sok mindennel szemben "eleve adva", ez volt hallva mindig stb., ez őrizve van. A szociálisnak hozzá kell jönnie "járulékként" a testhez-lélekhez, aztán szerencsés esetben áthatja. A liberális sem jelenti azt, hogy minden szabad. De leszállok inkább a száj- és körömpályáról. Megszavaztattam ismerőseimet. Sokuk nem találta ízléstelennek a viccet, én végig féltem, annak találtam. Na, mindegy.)
Ám lássuk a vallomást.
Tizenkét óra alvás és hánytorgás után (altatóval, mert az előző túl felspanolt nap után) (szóismétlés, de az idő természete ilyen: jön és jön) elvergődtem nevezett pályaudvarig. Közben ide-oda betértem, piacokra főleg, de alig fogyasztottam folyékonyat. Mást pláne nem. A pályaudvaron bizonyos újságokat vásároltam, ettem egy virslit - ott se volt jó ezúttal, túl "tömött" vala -, ittam egy 1/8 bort, aztán...? Mi legyen. Kiszállt belőlem minden vágy és erő, hogy innen én elmenjek. Vételeztem aznapi lóújságot (Doncaster, galoppnyitány, második nap), indultam volna távoli, kedves, már-már hegyvidéki irodáim valamelyikére.
Csak még villamosra szállni, egy villamosutat végiggondolni se bírtam. Mint Kafka rokona a szomszéd falut reménytelen messzinek érzi - így éreztem.
S bár 12 óra 15 perctől csak Dél-Afrikát közvetítettek (ami, egyébként, ugyanolyan reményes, mint reménytelen fogadási tárgy lehet, mármint nekem), s bár ezt én hülyeségnek éreztem, beültem a nagy irodahangárba, ahol Kirovskit egykor játszottam.
Sokáig ott maradtam; csak amikor már végleg utáltam a közönséget, ráemlékeztem, hogy vesztésből itt mindig nagyon nehéz visszajönni - ezt nem részletezem, miért -, akkor vánszorogtam tovább, le a Karlskirche iránt. Közben milánói olaszokat kalauzoltam el a Stephansdom felé stb., ittam pár pohárral, de meggyőződés nélkül.
Végül a legeslegközelebbi irodáig bírtam elvillamosozni csak, ott ragadtam meg. Végigküzdöttem, ami Doncaster, Arlington (Dél-Afr.) és Fontainbleau versenynapjából hátra- volt még... és sosem voltam így! Idehaza nem vágytam senkinek elbeszélni, mi volt, hogy volt - nem az, hogy nagy pluszokra tettem volna szert, nem -, de azt mondtam: "Talán e küzdés" (lásd Madách: A Küzdés Maga!) "tett boldoggá és kielégültté." Holott őrület volt az egész... itt se mondom el... annyit csak, hogy a mindent eldöntő futamban, az általam még sosem játszott Fontainbleau-ban, sőt az angolok Foun...-t írtak, mindegy, három égi fény között kellett döntenem. Noble Light és Helen´s Galaxy, valamint Starry Heaven közt. És eszembe se jutott dr. Helen Partik-Pablé, Haider jelölte őt, naná, nem jutott... és - sajnos -az se, hogy egy autó pótkerekének huzatán egy egész galaxist láttam, sőt Hege 2 Lász gyönyörű képe a Mozgó Világban, az is galaxis, nem: nekem a kilenc évvel ezelőtti eset jutott eszembe a franciaországi Evryből. Ahol szépségesen és kísértetiesen nyertem egy jót a Khnoum nevű lóval (nem részletezem, miért volt kísérteties e nagy bátorságom), ám utána komoly hányadot ebből elveszítettem egy "elcsalt" úrlovarnő-futamon. És Helene´s Galaxyt itt egy bizonyos mademoiselle (úrlovarlány) vitte stb. - és nyert is. Szerettem volna duplázni a tétet, de lekéstem. Pultosom azt mondta: szívesen fizetnék az úrnak dupla ennyit... de fő az, hogy a ló jött. (Korábban egy "Cárnő"-t kellett vón játszani; csövesnő!)
Pultosom egyébként tudja, hogy Hannovernek Schwitters-paródiát írtam, játékomat "hannoveri formá"-nak nevezte, és azt is tudja, kb. ugyanúgy nem bírtam elmenni Hannoverbe, ahogy a pályaudvaron megragadtam, és most boldog vagyok, hogy beláthatatlan ideig nem kell mennem sehova (külföld, felolvasás, dedikálás). Nem is megyek! (Ez lett lényegem, ez gyötör, nem a többi dolog az öröm!)
H
Igaz, nem is leszek hajlandó változtatni rajta. Akkor meg? Na.
Négy napomba került, míg a három "rossz" éjszakát (jóllehet nem rosszalkodtam, csak... utazás... felspanoltság holmi lófutamokkal stb.) kipihentem végre, s még most is vacakul érzem magam. Ez az egyetlen dolog, ez az utolsó lónap az, amiről boldogsággal tudok beszélni. Különben az sem igazi örömem, ha valaki dicsér. Főleg nem, ha azt dicséri: mely sokat dolgozom. Mert...
...erre én: ah, ezzel olyan vagyok csak, mint Percy Knight, aki 1087 lovaglást mondhatott magáénak, de csak 59 győzelmet amaz évben. Jó, a magam győzelmeit, sajnos, nem én magam döntöm el.
Ennyiben jobb lenne zsokénak lenni.
H
S még valamit Bécsben is felírtam jó-ló-boldogságom után: A lóverseny az, amit idehaza tetszés szerint iktathatok ki az életemből. Nem iktathatom ki szeretteimet, ellenfeleimet, a híreket, a politikát, a focit, a pénzt, az időbeosztást, a magam hibáit, mások terhét, semmit. De semmit! A ló nekem azért kell(ett), mert azt legalább tetszés szerint kiiktathattam. Kutya se beszél nekem róla. S mert félek, nem is öröm, ha ezt hajtom: ezért mentegetőztem.
