Úgy kéne ma a kortárs krimi, mint egy falat kenyér. Van kortárs szerző által írt modern magyar bűnregény, és lesz belőle egyre több, minden bizonnyal és nagyon helyesen - de hiányzik a kortárs világ, a mi életünk színrevitele. Ez persze nem csak a krimiirodalom baja: a mai magyar művészet retteg a jelentől, és bármihez előbb nyúlna, mint a mai magyar társadalomhoz.
Abból csak baj lehet - gondolja a magyar művészet, és visszamegy családi albumokat nézegetni. És ez persze nem csak a művészet baja - de ebbe most nem kezdünk bele. Maradjunk annyiban: piacilag sikeres, művészileg izgalmas, társadalmilag hasznos vállalkozás lenne, teszem azt, a cigánygyilkosságok nyomozója, a köztévében a cenzúra ellen küzdő újságíró vagy az olajszőkítések ellen hadjáratot indító bátor ügyész alakja köré regényt kanyarítani. Eltúlozva, kifordítva, megfricskázva a valóságot, de közben kérlelhetetlenül a máról beszélve.
Kolozsi László (lapunk alkalmi szerzője - a szerk.) efelé tesz öles lépést, aminek nem lehet eléggé örülnünk. A hely és az idő megválasztása hatalmas telitalálat, olyan hátszél, ami az egy-két este alatt elfogyasztható könyv végéig kitart. Szeged a kilencvenes évek közepén (94-ben vagy 95-ben), háttérben a délszláv háború, a benzinezés és a sötét szegedi utcák, előtérben pedig a hazai kriminalisztika és a bulvársajtó emlékezetes lapjairól előhívott, valóban letaglózó bűneset: a szegedi cukrász és családja lemészárlása. Magda Marinkót itt Mirkónak hívják, a Z. Nagy családot Pongrácznak, Arkant pedig Arkannak. De ha a szerző nyilatkozatait és a könyv hátlapját is hozzáolvassuk, attól a képzettársítástól sem tudunk szabadulni, hogy a bűntény felderítésére felesküdött két újságíró mintája is valós személy, az elbeszélő pedig egyenesen Kolozsi alteregója, aki akkoriban épp Szegeden terjesztette a kultúrát, "nem csoda, hogy saját elmélettel bír arra nézve, mi is történhetett valójában".
De a könyv szerencsére sem dokuregény nem akar lenni, sem alanyi költészet. Keményvonalas krimi, és ahogy a fülszöveg megjegyzi: "ironikus Szeged noir". Az esendő és kiábrándult, ám mégis rendíthetetlen szívű zsurnaliszták végigrohannak a magyar társadalom terein és rétegein a barokkos villától a késdobáló kocsmáig, a cukrászdától a panelek szomorúságáig, és ugyanúgy belefutnak drogos szerbek orgiájába, mint egy-egy jófajta kínzásba. Rohannak, bizony: az egész könyv úgy tűnik kapkodónak, hogy közben a leírásokat néha elnyújtottnak érezzük. A szerkesztés filmszerű és magával ragadó, de kicsit túl sok túl nagy dolog történik túl gyorsan: a fordulatok és a sorozatos emberi határhelyzetek drámáját, izgalmát sokszor nem tudjuk eléggé átérezni. A dialógusok egyszer kifejezetten eredetiek, máskor meglepően életidegenek. A könyv jó dramaturgiával gyorsul és durvul el egyre jobban: a második fele az igazán élvezetes, de ehhez a bevezetés nélkülözhetetlen. A szöveg nem rossz minőségű, de azért sok suta mondat maradt benne, és a bő kézzel mért erős jelzők között is legalább annyi a telitalálat, mint a baklövés.
Ami viszont ennél fontosabb: ez a szociálisan érzékeny, a szöveg megalkotottságát tekintve könnyed, de a délszláv népirtás súlyos részleteiben tapicskoló regény tud olyasmikről gondolkodtatni, mint amit a mottó állít: "Senki fölött sem ítélkezhetünk, senkinek sem bocsáthatunk meg."
Jószöveg Műhely, 2011, 313 oldal, 2990 Ft
