Bármi jöhet, de gyereket és kutyát nem ölünk – így szól a szórakoztatóipar egyik alaptörvénye, és ahogy az alaptörvényekkel általában lenni szokott, ezt is rendre áthágják. Egy szomorú véget ért öleb nemrég
Keanu Reeves karrierjének tett jót (a John Wickből már két részt forgattak), és a pszichológusból lett író, Samantha King regénye is nagy siker a tengerentúlon. Híresebb írókollégájához hasonlóan ez a King is a súlyos pszichopaták és kimondhatatlan rémtettek krónikásának mutatja magát: A döntés hősnője rögtön az első lapokon választani kényszerül, melyik gyerekét lője agyon a rájuk törő símaszkos gyilkos. Olvasson tovább, akinek van gusztusa!
Persze tovább olvasunk, mert meg lehet írni jól az ilyen gyerekgyilkosos ügyeket is, a dönteni kényszerülő anya lelki tusáját például a Sophie választ mutatta be meggyőzően. Ám Samantha King nem ismeri fel, hogy egy ilyen súlyos trauma maga alá gyűri az elbeszélés egészét, a lelőtt kisgyerek után nem lehet a Romana-füzetek nyelvén visszapillantani a hősnő és férje („fekete trikója megfeszült széles mellkasán”) megismerkedésére. Csak a fájdalom van, a néma sokk, az értetlen hebegés és az élethosszig tartó gyász – már ha komolyan vesszük, amit írunk. King néha úgy csinál, mintha komolyan venné, ilyenkor felmerül, hogy pszichothrillere titkon az egyik gyerekét a másiknál jobban szerető szülő bűntudatáról szól. A legtöbbször viszont a szerző megelégszik a feszülő trikókkal és az olcsó fordulatokkal, amelyekből a kelleténél többet is belezsúfolt jócskán túlírt könyvébe. Nem elég jó író ahhoz, hogy az őrület határán táncoló anya pszichológiáját megragadja. Pedig nem egy minőségi krimiből tanulhatott volna, mondjuk, Sébastien Japrisot-tól, aki A hölgy az autóban, szemüveggel és puskával, vagy kivált a Csapda Hamupipőkének kacskaringós történeteiben mesteri módon bizonytalanította el a hősnőit és az olvasóit is.
Fordította: Rácz Péter. General Press, 2017, 400 oldal, 3490 Ft
