Afonso Cruz felfedezése alighanem az elmúlt évek legjobb húzása volt a Typotextől: magyarul elsőként megjelenő regénye, a Kokoschka babája ugyanis címével, témájával és vizuális megjelenésével sikeresen ütötte át a mifelénk Švejk-kalandokon, Sisi- és Freud-anekdotákon meg Mucha-képeslapokon tartott Monarchia-rajongók ingerküszöbét, akik aztán jólesően konstatálhatták, kivételesen jóval többet kaptak a vártnál. Hogy mi volt ez a többlet, az akkor bizonyosodott be, mikor a szerző Magyarországra látogatott: egyszerre volt cool arc (hatalmas világutazó, énekes-gitáros, aki alentejói birtokán saját sört főz) és kulturális ezermester (könyveit maga illusztrálja, ismert grafikus és rendező), a tetejébe pedig az egészet elszerénykedte valami New Age-es öniróniával – ami persze mind mellékes lenne, ha ugyanez a kellemesen izgalmas elegy szókapcsolattal leírható jelenség nem írná le tökéletesen Cruz regényeit is. Hogy mégis leírja, az kiváló arányérzékre vall: szerzőnk színig csapolja házi sörét, az azonban sosem habzik túl.
Mindez immár a Könyvfesztiválra megjelent Virágokra alkalmazva azt jelenti, hogy Cruz a könyv nyomasztóan nagy tétjét (némi fennköltséggel: az élet értelmét) a szereplők szórakoztató esendőségével, a stílus könnyedségével és fanyar humorral oldja, nem hagy fel mániáival (a Kokoschka babájából már ismert gólemmotívum és Isaac Dresner alakja is feltűnik), de nem fullad önismétlésbe. Amikor pedig már épp azt hinnénk, drámája mélysége nem több ügyesen photoshoppolt sekélységnél (például a fadoénekesnő, Margarida történeténél), ironikusan jelzi: ő maga is érzi Coelho közelségét, de nem esik bele a midcult feltáruló szakadékába.
A legrétegzettebb szimbólumát címébe rejtő Virágok mindvégig az emlékezet és hiány témája körül kering: Cruz az egyes ember, a feleségétől elhidegült, fiatalabb narrátor és az idős Ulme úr emlékezetproblémáit összekapcsolva igyekszik megvilágítani a nagy közösségek (leginkább a nemzetek, jelen esetben a portugálok) emlékezeti mechanizmusait, vagyis azt, hogy a múltról alkotott nagy narratívák hogyan válnak identitásunk részévé. A kulcskérdés történetelméleti szempontból is kurrens, és roppant nagy téttel bír: hogyan lesz az egyes ember történeteiből, ezernyi apró virágból észrevétlenül, a szirmok által keretbe foglalva egyetlenegy, mely pedig közel sem biztos, hogy bármelyikkel is azonos? A kötet által felkínált két eszköz a közöny és az elfojtás: a narrátor életét a munka- és kapcsolati rutin csiszolja tökéletesen egysíkúvá, vagyis emlékezésre méltatlanná, a Salazar-diktatúrában szocializálódott Ulme úr pedig egy agyérgörcs miatt veszti el ifjúkori emlékeit – holott, mint ismerősei egymásnak ellentmondó beszámolóiból kiderül, igencsak volna mire emlékeznie. A két emlékezetet végül az hozza dinamikába, hogy a narrátor ráébred, élete Lót feleségéhez hasonlóan sóbálvánnyá merevedett: hogy valós emlékei lehessenek, porig kell rombolnia az identitása gyökerét adó rutint, hogy aztán Ulme úr élettörténetének összerakásával próbálja meg megtanulni, hogyan is néz ki egy igazi élet. Hamar szembesülnie kell azonban azzal, hogy az Ulme úr szerelmének családja, vagyis egy csokornyi Flores (=virágok) körül összpontosuló tucatnyi interpretátor mind másként látja az öregúr, ezáltal pedig saját és közössége múltját: a széttartó szólamok kizárólag egy nyakba akasztott kulcs körül sűrűsödnek közös hallgatássá – ez vezet aztán el a regény klimaxához.
Afonso Cruz konkrét és elvont síkon is nagy, történelmi súlyokat mozgat: a regény címlapján szereplő virágok épp úgy utalnak a ’74-es szekfűs forradalom által kettétört nemzeti emlékezet rejtegetett sebeire, mint az egyén múltját sziromként körülölelő, s azt a közösség illuzórikus, konstruált memóriájába rejtő hatalomra – e feloldatlan problémák és begyógyulatlan sebek pedig – nagy távolság ide vagy oda – közelebb vannak hozzánk, mint azt gondolni szeretnénk.
Fordította: Bense Mónika. Typotex, 2017, 252 oldal, 2900 Ft
