Sokat emésztett (ez engem), mi az a sokat emlegetett nyelvkritika. Ez volna az: hogy zárjelbe teszem, amit itt tettem? Tehát tulajdonképpen teszem-veszem magam, mint Nelly, Sean Paul meg az alap-hip-hop után a mégiscsak a hajdani (inkább francia) ültetvényesek párizsi-pesti operettmodorát átvételre méltató csokik? Reflexió tehát a nyelvkritika. (Melyben: mégis valami talákozzunk - kalákozzunk - együtt, ringjunk októberfeszten - München, magyarosan Münhhhen, de itt is vigyázni kell, ki a zárjelből.) Nyelvkritika mint létkritika az is, hogy nekem ez a hanganyagom (ganya, ganya, hanganya, például szép énekesnői név: Hanga Anya, kicsit öregedvén, létkritikai reflexió lehet a hölgy részéről), én itt és itt születtem, s bár Dunának, Oltnak egy a hangja (a 126 éves Ady), azért nekem csak nem pariban szépanyár, nem Leipzigbe, netán Lejpcsba megyek, hanem Lipcsébe (és a PeCsába, olvashatnám itt a vulgárnyelvkritika lárpúrlárját). Ki a zárjelből (ez a mondás is - bár parfőmös - vulgárnyelvkritika! merthogy mit lehet csinálni a közismertebbek mellett a nyelvvel!), létünkkel megkritizáljuk a nyelvet, a lét meghatározza nemcsak a tudatot, de a tudottakat, a tudhatókat is, sőt, az evidenciákat. Nem Lanönban van a szívünk szerinti színvonalon a sejszámos utca, hová napszámosnak is elmentünk (volna, mikor menedzsernek még nem mehettünk), hanem Londonban. Régi jó vil. ir. docensünk 1958 táján a sékszpírelőadásait egyszer így kezdte: "Ma a Mökkbedzthsztel fogunk foglalkozni, vagyis a Makkbettel!" Ennyi a nyelvkritika érdemi, mert hangképzőszervi része. Nyelvkritika az, ha valamit beszéd közben csócsálok, aztán az illető elé a szőnyegre köpöm, a nyelvkritikai plusz pedig az, ha egyenest a pofájába.
Itt nemcsak, hogy közeledünk a pluszhoz (milyen szép ezt jellel írni, nyomda, vigyázat, kérem! akkor a +-hoz, gönyörű, natural born nyelvkritika a legtöbb jel és jelkapcsolat, születetten gyilok), de ahhoz a mély, nyelvkritikánál evidensebb alapállaghoz, mely úgy sajátom (tudja, aki kicsit is ismer), mint az ordító fájdalom, ha a fogorvos "lejjebb fúr", aztán megkérdzi, "ez fájt?", s oly édi! Ergo közeledünk. Az igazi nyelvkritika a nyelv kritikája, a nyelv által gyakorolt kritika, mintegy a kritika fegyvere (Marx v. Engels, aligha Lasalle, ha jól írom, netán Bakunyin) nem pótolhatja a fegyverek kritikáját. (Sajnos! Ebben megint igazuk volt "ezeknek"!)
A nyelv kritikája (németesen: a nyelvnek a léten gyakorolt, magyarabbul se jobban, "a nyelv lét elleni kritikája" stb.) volt az is, mikor azt mondtuk, "ezeknek", "ezek". A globalizáció egyetlen vívmánya (lásd egyensúlypaktum, német-francia, Brüsszelben stb.) az "ez".
Régen voltak: "ezek", most van: "ez". De ezt már mondtam. Ami itt ma a plusz nekem, az ez a b.+.
Nem szerettem, ma se szeretem a globálbazmegelést. (Nem érinti a globalizáció témakörét szervesen, csak indulatilag is, de korántsem arra vonatkozik, az csak ezermilliomod része, ha reá vonatkoztatják kritikai éllel. Nem.) Általánosan használt böffencsét (magát a hanganyagát) untam is. Mindmostanáig. (Megjegyzem: létkritika-e, birkaság-e a divatba jövögető "mindösszességében", etc., kicsit - igazándibul - olyan "igazándis" íze van, mely utóbbi szintén egy elviselhetetlen íz, natural born gyilokkedvem támad, ha hallom. Na, tessék, nyelvkritika. De a "na tessék" is rémes. Mint minden, ami maiságot ménsztrím mutatna, fősodron.)
A bazmeg - nálam, s ez nem kis vívmány, bár feltalálhatták, nem akarok Bolyai lenni Lobacsevszkij vagy Gauss mögött, vagy kicsodák ők -, erre jutottam, a nyelv alapegysége. Amiképpen van volt, Watt, byte, vagy mit tudom én már, így kell a nyelv nyelvkritikán túli alapegységévé (mérést hadd szolgálna!) megtennünk a b.+-et. Hogy például a mű kisugárzása, az adott műé 2004 b.+, na. Nem annyira a mű értékére, inkább - s ez fontos ma - hatására, mondom, kisugárzására, légkörére (ahol viszont külön kéne mérni valamivel a "fing" együtthatóját) vonatkozna. De nem akarok se csúnya szavakat használni, se sodródni.
A legkomolyabban mondtam, hogy ez a b.+ mértékegység lehetne. Semmi köze e dolognak a teniszpályákon hangzottakhoz; ilyen pitiáner "irigységeimen" én ACC szedése nélkül túlesek (így, fura lenne, nyelvkritika, "túlesem"-et írni, de ez egy másik nehéz kérdéskör, hagyom). És arról sincs szó, hogy "állandóan a bazmegelés zajlik". Ám zajoljék. (Tipikus nyelvkritikai mondat!) Gyorsítok. A b.+ legyen igenis alapegység. Miért gondolom ezt?
Mert a b.+ messze alá van becsülve. Ugyanis mindent kifejez! Minden helyettesíthető vele! Tudományosan kérdve: miért?
De csakugyan miért, s mely alapon? Íme!
Ha a világ dolgai oly összetettek, bonyolultak, amilyenek: akkor Wittgenstein Traktátusának 7. pontja szerint inkább hallgatni kell róluk. Ha mégsem akarunk hallgatni, itt a b.+, ez jól mondható.
Halálkomolyan mondtam. Hajnalban, mikor a kapun kimenet udvariaskodunk épp a szomszéddal, nem kell megjegyzést tenni az időjárásra, az összekaristolt lakkra az Audin, nem, jöhet a b.+. Mikor az egyik ember kávét főz álmosan, a másik a kutyát készül levinni, jöhet a bé-plusz. (Így írni könnyebb.) Mindenre jöhet a bé-plusz. (Nem akarok politizálni, gazdaságpolitizálni, euzni!) (Rossz ejthetősége okán az "eu" nem lesz, megjósolom, a bé-plusz helyettesítője.) Miért beszélgetünk egyáltalán?
Kosztolányi (megint ő) mondott erre egy zseniálisat, idézem (felállok, b.+, föl kell állnom, hogy leemeljem a kötetet, b.+!):
"Hallgatnak ők is, én is hallgatok / de csöndjeink nem érnek össze végül, / mivelhogy én magyarul hallgatok, / s ők svédül." Ezért szólalunk meg többnyire, b.+. Mert mi lenne, b.+, ha tudhatnánk, hogy a másik is ugyanúgy hallgat, mint mi? Egyből odalépnénk, csak némán - naná! - átölelnénk, mással mit is strapáljuk magunkat, a kifejezés bonyodalmaival, b.+?
Így állnánk. Most azonban úgy állunk, hogy bár a demokratizmus győzelme révén nincs első-, másod-, ikszedosztályú állampolgár, "a" és "b" és "c" és "h" kategória (az csak a lóversenyben maradt meg, diadal!), úgy állunk hát, hogy nem vitás, hogy "a" kategoár, az a sokmilliár, meg a fene tudja, nem alacsonyodom le közfigurák emlegetéséig, van, mi meg "b" vagyunk, a betű eredeti értelmében. Na, hát ne mán! Nyelv-, sőt betűkritikánk szellemében azt mondjuk: "én minimum b.+ vagyok!" több mint "b", ha nem is "a". Meg tudok venni manapság évi egy fapadost stb., nem csupán a padon alszom, b.+!
Egy ilyen közléselem: "Én b.+ vagyok, b.+!
Ha más, nagyobb nyelvkritikusok (számosan) el nem vitték volna szerény munkásságomról a figyelmet, lehetett volna, b.+, ünnepelni engem, b.+, merthogy, b.+, ezt írtam, b.+, jó pár éve már, b.+, Csak a címére nem emlékszem, szellemes az is, b.+, Szerkesztőm, visszakereshető valami könyvben a 90-es évekből, lényeg, hogy odaát... jaj, megvan: A két sírásó, igen, hogy ők is csak meghaltak, aztán beszélgetnek (a síron túl is, a brigád két tagja):
"Rá b.+..." De épp itt nem jó. Mert ez egy költemény, nem nyelvkritika. A rag nem jön ki. Hát pardon, Szerkesztőm, magamnak mondok ellent:
X: "Rábasztunk, bazmeg!"
Y: "Baszod, rá se bassz, bazmeg!"
X: "Baszhatjuk, bazmeg!"
Ez mindent kifejez. Messze túl az emberélet útjának felén, sőt, új, tavaszi hajnalán is túl már azért.
Ergo a b.+ még nem használható univerzálisan, ezért, valamint az uniós értékeknek való megfeleléséért még sokat kell tennünk, de fogunk.
Persze, ha (volt egy ilyen is) a Nagy Római Birodalom egyik Akvinkumába látogatunk ki régimódian, szegény szövegem klasszikusabban, gúzs-aljban, de birsalmaillatúan, forralt bor melletti fonalgombolyítás mellé dúdolgathatóan, így állhatna egyes kövön; néma egyetértésben X és Y:
SÍRÁS"K VOLTUNK
MÉGIS MEGHOLTUNK
Ezt a kulturális örökséget legyen szíve valakinek b.+-ekkel átírni! Merthogy nincs is.
