Könyv

Hanyag elegancia

Arthur Rubinstein: Ifjúi éveim

Kritika

Az ezerkilencszázas évek eleje, Varsó, Krakkó, Berlin, Párizs, New York: távoli világnak tűnik, és már sosem fog visszatérni.

Arthur Rubinstein, a 20. század egyik nagy zongoristája egyike volt az utolsóknak, akik perverz élvezettel vetették bele magukat a dekadens arisztokrácia és a jómódú polgárság mindennapjaiba, akik kocsist küldenek a vasúthoz, zongorát tartanak a vendégszobában, de már rászorulnak arra, hogy azt a vendégszobát kivegye valaki. Rubinstein kihasználta, hogy a klasszikus zene évszázados művészete épp ilyen régi reflexeket vált ki a környezetéből, grófok, bárók, hercegek, felkapaszkodott üzletemberek elkényeztetett csemetéire támaszkodott, unatkozó nemesasszonyok fejét csavarta el, az övét pedig a párizsi kurtizánok, művészbarátságokat kötött, nagy szavakkal bizonygatta szerelmeit, mindig megkereste és megtalálta azt az úri társaságot, amely megbecsüli őt, és messze van saját szerény gyökereitől. Pedig nem szegény családból származott, apja apró textilgyárat üzemeltetett, anyja pedig idejekorán megtanulhatta, hogy nagyvilági fia életébe nincsen beleszólása.

Míg fiatalabb kortársai, Glenn Gould vagy Szvjatoszlav Richter ízig-vérig modern, új utakat kereső zongoristák voltak, addig Rubinstein úgy érte el ugyanazt az ikonikus státust, hogy látszólag nem ajándékozta meg újító eszményekkel a zongorajáték művészetét. Nem volt esszéista alkat, mesélni szeretett. Az Ifjúi éveim egyetlen mondatából sem következtethetünk arra, hogy mélyenszántó gondolatai lettek volna a zenéről, akár kedvencéről, Brahmsról, akár Saint-Saënsről, akivel félve találkozott, de végül elvarázsolta joviális kedvességével. Szkrjabinról, akinek transzcendentális zenéje különben magával ragadta, annyit bír kibökni: „különös alak volt”. Rubinsteinnek elévülhetetlen érdemei vannak Albéniz Ibéria-ciklusának, Szymanowski és Villa-Lobos műveinek népszerűsítésében, de Chopin darabjaiban volt utolérhetetlen. Látszólagos magabiztossága mögött olykor ette a féltékenység, főleg a másfél évtizeddel idősebb Vladimir Horowitz iránt: „Horowitz jobb zongorista, de én jobb zenész vagyok” – mondta egyszer.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.