Sorozat

Kémek vidéken

Glória

  • - krusovszky -
  • 2022. február 2.

Kritika

Portugáliában járunk, 1968-ban, mely esztendő arrafelé kevésbé a hippimozgalomról vagy a diáklázadásokról maradt emlékezetes, inkább az elkeseredett gyarmati háború nyomorúságáról, illetve abban az évben ért véget a meglehetősen hosszú Salazar-korszak. De amikor történetünk indul, „az öreg” még él, a rendszer szemfüles pártkatonái ugyanakkor már nagyon helyezkednek a főnök betegágya körül.

Nem úgy hősünk, aki nemrég tért meg az angolai dzsungel véres harcaiból, és ennek megfelelően egyfelől rémálmok gyötrik, másfelől titokzatosan tud nézni, harmadrészt meg ipari mennyiségben fogyasztja a szeszt és a cigarettát. Miguel Nunes lendületes alakításában João Vidal a rendszer aranyifja is lehetne, a papa, bizonyos Henrique Vidal ugyanis valami miniszter, és az említett betegágyi verseny egyik lehetséges befutójának tűnik épp. Csakhogy João Afrikában a gyilkolászás hatására komcsi lett, s ennek megfelelően hazatérve egy alapos, bár csak felvillanó részletekben láttatott KGB-kiképzés után orosz ügynökként veszi fel a munkát, s kéri magát a Glória do Ribatejo nevű faluban berendezett rádióállomásra, a RARET-re.

Kétségtelen, hogy a hidegháború portugál fénytörésben valami újszerű sztorinak tűnik elsőre. Azt hihettük volna, ők ebből a maguk retró-fasiszta diktatúrája miatt tulajdonképpen ugyanúgy kimaradtak, mint a világháborúból, de ez, mint látjuk, közel sem volt így. A RARET létezett, ott játszották át a kontinens keleti felébe szánt Szabad Európa-adásokat Amerikából. Hogy mennyi valódi kémtevékenység zajlott le a falai mögött, nyilván nem tudható, de a sorozat állítása szerint ez a kis isten háta mögötti település is döntő fontosságú hely volt a világtörténelem eme periódusában. Hisszük vagy sem, de miért ne hinnénk?

Tiago Guedes rendező és Pedro Lopes forgatókönyvíró mindenesetre egy fordulatos kémjátszmát tett le az asztalra, igaz, olyat, aminek minden fordulatát láttuk már valahol. Tehát azon túl, hogy nagyon lehet örülni a portugál nyelvű párbeszédeknek és a kor-, illetve helyszínfestő elemeknek, a történet maga nem olyan nagyon izmos. Az orosz kémek éppen olyanok, mint amilyenek már ezer másik filmben voltak: kifinomultak, szépen zongoráznak, garbót hordanak, és közben pokoli kegyetlenek. Velük szemben a kicsit butuska, de kisportolt és széles mosolyú amerikaiak állnak, akik pont úgy néznek ki, mint akik már meg is nyerték a hidegháborút, és hát tudjuk is, hogy így lesz majd, szóval ők tök érdektelenek. A két oldal között lavíroznak a derék portugálok, már amikor nem épp isznak vagy szeretkeznek, vagy a háborús traumáikkal vannak elfoglalva.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.